Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-06-01 / 6. szám

magyar játékszín MOLNÁR GÁL PÉTER Major Tamás cirkusza III. Kényszerű zsugorítás következik itt. Már eddig is nagyobb ugrások­kal száguldottuk végig Major pá­lyáját, most azonban szükségszerűen el kell hagyni A LU­ZITÁN SZÖRNY elemzését - hiszen ez a folyóirat sokszor és részletesen fog­lalkozott vele­­ és el kell hagyni a Weiss-mű színreállítását megelőző rendezéseket is. Mindez nem jelenti azonban, hogy a végleges tanul­mányból is hiányozniuk kelljen. II. Vegyes fogadtatása volt a Romeo és Jú­liának. Nem írhatunk bukást, mert ez nem volna igaz, de botrányról sem szá­molhatunk be, mert ehhez színházi köz­véleményünk túlságosan enervált, és in­dulatait másra tartogatja. Noha kritikai fogadtatása sem volt egyértelmű, talán akkor közelítjük meg leginkább az igaz­ságot, ha arról számolunk be, hogy a Romeo és Júliát bizonyos sértett harag és ízlésfölháborodás fogadta. Ha belegon­dolunk, az előadás nyomán keletkezett fölindulás már egymaga fölér a siker­rel, hiszen nem olyan produkciót láthat­tunk, ami ultrahangszerűen fölfoghatat­­lan, hanem sértőt, ellenkezést kiváltót, legszemélyesebb ízlésünket megtámadót. A Romeo elszánt roham volt, tüzér­ségi össztűz a romantikus ízlés ellen. Azzal kell kezdeni, hogy a Romeo és Júlia Major elővezetésében­­ mi nem. Nem tizenkilencedik századi konven­ciókat követő gordonka-göcögés, gerle­­búgás, violin-vijjogás. Nem sóhaj, nem szerelmi jugalom, tiszta, fájdalmas em­beri kiáltás. Mindjárt az elején azzal a kényelmetlen érzéssel kell megbirkóznia a nézőnek, hogy elrabolták tőle a dús díszítéseket, a festett álfalak pompáját, az annyira kedves világoskék itáliai ég­boltozatot a háttérfüggönyről, kilopták a rinascimento ruháinak roskadozó gaz­dagságát, az aranyakat és a bársonyokat. Még a két ellenséges nemesi ház feje is jelmezek helyett nappali viseletet hord: kopott, poros csizmákat, asszo­nyaikon pedig elviselt-lehordott bárso­nyok vannak. Elvették azt a vérbő Ve­ronát is, amit olyan hamar megszokott a közönség Zeffirelli jóvoltából, aki föl­cserélte a múlt századi operadíszleteket valóságos környezetekre. Nem, Csányi Árpád színpada nem ad semmi megpi­hentető kedveskedést, nem ad enyhet a szemnek. Fakó és színtelen gördíthető falrendszerek képezik a játék keretét, undok kredencek: sehol egy lágy vonal, egy andalító színfolt. És még a világítás sem segít vissza­kapni a régi Romeo és Júliát, amit olyan áhítatosan lehetett unni. Nincsen szikrá­zó déli napsütés, és a fény nem tör át az ablakon a világítómesterek segítségé­vel. Nincs kékes holdvilág, sem az er­kélykorlátra hulló ezüstös sugár. Józan és kiábrándító világítás önti el a színpa­dot, alig változó erősséggel. Nem kísé­rik operai fejgépek a színészek arcát, homlokukat a hősöknek kijáró glóriával keretezve. Ezen a színpadon kioltották a szik­rázó és gyengéd fényeket. Nem a szín­padot világítják meg, hanem a dara­bot. Nem a színészeket, hanem a jelle­meket. Nem a bokrok gáláns zugaiba világítanak bele, hanem a társadalomba. Az előadás kevés fényt kap a reflekto­roktól, de megkapja a költészet és az igazság fényét. Milyen szomorú volna azonban, ha csak újítás-mánia, öncélú változtatni­ aka­­rás száműzte volna a színpadról a dísz­letet. A másfajta díszlet új feladataival a következő funkciókat tölti be: a) szemgyönyörködtetés helyett drá­mai teret akar nyújtani; b) el akarja hessenteni a műre ülepe­dett hagyományok édeskés képzettársí­tásait; c) szigorú látványával ki akarja seper­ni a régit és rákényszeríteni a nézőt mindannak a végiggondolására, amit nem szoktunk: miért nem lehet boldog a két fiatal, milyen feltételek akadályoz­zák meg boldogságukat; d) sivárságával láthatóvá kívánja ten­ni a fiatalokat körülvevő társadalmi lég­kör sivárságát; e) végül: ki akarja szabadítani a ku­­kucskálós színház természethűségéből a darabot, és eredeti keletkezési feltételei közé kívánja helyezni­­ nem rekonstruált Globe-színpadra, de a képzelet által be­díszített drámai térbe. Ezért mondja el a darab két prológu­sát maga a rendező köznapi ruhában, szürke öltönyben. Major felfogása azt kérdezi, hogy miért kellene bekonferálni előre: ,,a szép Verona tárul itt elétek”, ha valóban a szép Veronát ábrázolná a díszlet. De be kell mondani a helyszínt figyelmeztetésül, mert nem építették föl a színpadra a várost, a képzeletre há­rul ennek fölépítése. Mit kezdtek például az eddigi ren­dezések az olyan epizóddal, mint a Pa­­tikárius villanása? Kihúzták a darabból. Nem játszották el. Azzal indokolták a csonkítást, hogy hűek akarnak maradni a drámához - konzervatívak és újítók, csonkítók és a teljes szöveget játszók mindig a hűségre hivatkoznak - nem akarják a fölgyorsult időt megfékezni, nem akarnak gátat vet­ni a száguldó színpadi cselekménynek. Más rendezők bevallották, hogy díszlet­konstrukciójukban, súlyos kövekkel be­épített, művészettörténetileg hiteles Ve­ronájukba és Mantovájukba egyszerűen nem férne bele a patikárius fölléptetése. Ismét mások megoldották és játszatták a jelenetet: besiklott egy díszletfal, kitá­rult rajta egy ablakocska, vagy csak ki­nyúlt valahonnan a színpadi semmiből egy kéz, és kiadta Rómeónak a kívánt mérget, hogy már mehessen tovább a cse­lekmény. Néha becsületesen megépítet­ték a helyszínt, vászonból, lécből, fur­­nírból, kellékből megismételték ezeket a sorokat: ,,Sötét boltjában teknősbéka lógott, S egy aligátor, s förtelmes halak kiszáradt bőre. Fent a polcokon Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok, Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok, jól széjjelrakva, hogy mutassanak.” De ha mindezt megmutatják, akkor szükségtelen elmondani a verset. Vagy ha elmondják, fölösleges megépíteni és berendezni a Patikárius zugolyát. Már Hevesi Sándor megállapította Az igazi Shakespeare-ben - csak a színhá­zak nem fogadták meg ezt a tanácsot - 5

Next