Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
magyar játékszín MOLNÁR GÁL PÉTER Major Tamás cirkusza III. Kényszerű zsugorítás következik itt. Már eddig is nagyobb ugrásokkal száguldottuk végig Major pályáját, most azonban szükségszerűen el kell hagyni A LUZITÁN SZÖRNY elemzését - hiszen ez a folyóirat sokszor és részletesen foglalkozott vele és el kell hagyni a Weiss-mű színreállítását megelőző rendezéseket is. Mindez nem jelenti azonban, hogy a végleges tanulmányból is hiányozniuk kelljen. II. Vegyes fogadtatása volt a Romeo és Júliának. Nem írhatunk bukást, mert ez nem volna igaz, de botrányról sem számolhatunk be, mert ehhez színházi közvéleményünk túlságosan enervált, és indulatait másra tartogatja. Noha kritikai fogadtatása sem volt egyértelmű, talán akkor közelítjük meg leginkább az igazságot, ha arról számolunk be, hogy a Romeo és Júliát bizonyos sértett harag és ízlésfölháborodás fogadta. Ha belegondolunk, az előadás nyomán keletkezett fölindulás már egymaga fölér a sikerrel, hiszen nem olyan produkciót láthattunk, ami ultrahangszerűen fölfoghatatlan, hanem sértőt, ellenkezést kiváltót, legszemélyesebb ízlésünket megtámadót. A Romeo elszánt roham volt, tüzérségi össztűz a romantikus ízlés ellen. Azzal kell kezdeni, hogy a Romeo és Júlia Major elővezetésében mi nem. Nem tizenkilencedik századi konvenciókat követő gordonka-göcögés, gerlebúgás, violin-vijjogás. Nem sóhaj, nem szerelmi jugalom, tiszta, fájdalmas emberi kiáltás. Mindjárt az elején azzal a kényelmetlen érzéssel kell megbirkóznia a nézőnek, hogy elrabolták tőle a dús díszítéseket, a festett álfalak pompáját, az annyira kedves világoskék itáliai égboltozatot a háttérfüggönyről, kilopták a rinascimento ruháinak roskadozó gazdagságát, az aranyakat és a bársonyokat. Még a két ellenséges nemesi ház feje is jelmezek helyett nappali viseletet hord: kopott, poros csizmákat, asszonyaikon pedig elviselt-lehordott bársonyok vannak. Elvették azt a vérbő Veronát is, amit olyan hamar megszokott a közönség Zeffirelli jóvoltából, aki fölcserélte a múlt századi operadíszleteket valóságos környezetekre. Nem, Csányi Árpád színpada nem ad semmi megpihentető kedveskedést, nem ad enyhet a szemnek. Fakó és színtelen gördíthető falrendszerek képezik a játék keretét, undok kredencek: sehol egy lágy vonal, egy andalító színfolt. És még a világítás sem segít visszakapni a régi Romeo és Júliát, amit olyan áhítatosan lehetett unni. Nincsen szikrázó déli napsütés, és a fény nem tör át az ablakon a világítómesterek segítségével. Nincs kékes holdvilág, sem az erkélykorlátra hulló ezüstös sugár. Józan és kiábrándító világítás önti el a színpadot, alig változó erősséggel. Nem kísérik operai fejgépek a színészek arcát, homlokukat a hősöknek kijáró glóriával keretezve. Ezen a színpadon kioltották a szikrázó és gyengéd fényeket. Nem a színpadot világítják meg, hanem a darabot. Nem a színészeket, hanem a jellemeket. Nem a bokrok gáláns zugaiba világítanak bele, hanem a társadalomba. Az előadás kevés fényt kap a reflektoroktól, de megkapja a költészet és az igazság fényét. Milyen szomorú volna azonban, ha csak újítás-mánia, öncélú változtatni akarás száműzte volna a színpadról a díszletet. A másfajta díszlet új feladataival a következő funkciókat tölti be: a) szemgyönyörködtetés helyett drámai teret akar nyújtani; b) el akarja hessenteni a műre ülepedett hagyományok édeskés képzettársításait; c) szigorú látványával ki akarja seperni a régit és rákényszeríteni a nézőt mindannak a végiggondolására, amit nem szoktunk: miért nem lehet boldog a két fiatal, milyen feltételek akadályozzák meg boldogságukat; d) sivárságával láthatóvá kívánja tenni a fiatalokat körülvevő társadalmi légkör sivárságát; e) végül: ki akarja szabadítani a kukucskálós színház természethűségéből a darabot, és eredeti keletkezési feltételei közé kívánja helyezni nem rekonstruált Globe-színpadra, de a képzelet által bedíszített drámai térbe. Ezért mondja el a darab két prológusát maga a rendező köznapi ruhában, szürke öltönyben. Major felfogása azt kérdezi, hogy miért kellene bekonferálni előre: ,,a szép Verona tárul itt elétek”, ha valóban a szép Veronát ábrázolná a díszlet. De be kell mondani a helyszínt figyelmeztetésül, mert nem építették föl a színpadra a várost, a képzeletre hárul ennek fölépítése. Mit kezdtek például az eddigi rendezések az olyan epizóddal, mint a Patikárius villanása? Kihúzták a darabból. Nem játszották el. Azzal indokolták a csonkítást, hogy hűek akarnak maradni a drámához - konzervatívak és újítók, csonkítók és a teljes szöveget játszók mindig a hűségre hivatkoznak - nem akarják a fölgyorsult időt megfékezni, nem akarnak gátat vetni a száguldó színpadi cselekménynek. Más rendezők bevallották, hogy díszletkonstrukciójukban, súlyos kövekkel beépített, művészettörténetileg hiteles Veronájukba és Mantovájukba egyszerűen nem férne bele a patikárius fölléptetése. Ismét mások megoldották és játszatták a jelenetet: besiklott egy díszletfal, kitárult rajta egy ablakocska, vagy csak kinyúlt valahonnan a színpadi semmiből egy kéz, és kiadta Rómeónak a kívánt mérget, hogy már mehessen tovább a cselekmény. Néha becsületesen megépítették a helyszínt, vászonból, lécből, furnírból, kellékből megismételték ezeket a sorokat: ,,Sötét boltjában teknősbéka lógott, S egy aligátor, s förtelmes halak kiszáradt bőre. Fent a polcokon Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok, Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok, jól széjjelrakva, hogy mutassanak.” De ha mindezt megmutatják, akkor szükségtelen elmondani a verset. Vagy ha elmondják, fölösleges megépíteni és berendezni a Patikárius zugolyát. Már Hevesi Sándor megállapította Az igazi Shakespeare-ben - csak a színházak nem fogadták meg ezt a tanácsot - 5