Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
hogy Shakespeare a legjobb világosító és a legjobb díszlettervező. A szavak pontosabban és pompásabban díszítik be a színpadot, szebb holdfényt kevernek és szikrázó napsütést, mint amit a színház technikusai tudnak. 12. A regényes Romeo és Júliáknak nagy szívük és bő torkuk volt. Szívdobbanásaikat áriákban vagy duettekben énekelték el. Zeffirelli Romeo szívét mellénykéjéből a pulcderbe hozta le, és olyan előadást teremtett az Old Vic-ben, ahol a fiatal veronai legénykét kézzelfogható szerelmi vágy hajtja útján előre. Zeffirelli fölfedezte a veronai szerelmesek altestét, Major Tamás fölfedezte Romeo és Júlia agyát. Romeo és Júlia, amint gondolkoznak? Miféle Júlia az, akinek nemcsak szíve és hangja van, hanem esze és akarata is? Idegesítő dolog, ha szopránénekesnő és tenorista szerelméhez szokott fülek hallják ezt. És nyugtalanító azok számára is, akik a „bimbózó lány” és a szerelmes „kamasz” „örök” szerelmét, mindannyiunk szerelmét akarják viszontlátni, és ki tudja, hányadszor. Meg kell azonban kérdezni, mit akarunk voltaképpen a színháztól? Shakespeare-t, a maga vad szélsőségeivel és ellentmondásaival, a művészien ábrázolt életet, vagy ábrándjainkat, a megszokott és kényelmessé lett ízlésmatricákat. Az „öröknek” tekintett Romeo nem öregebb kétszáz esztendőnél. Az igazit már lassan mindenki elfeledte. A közönség nem emlékezhet rá, hiszen ük-ük-ük-ük-ükapáink és -anyáink láthatták volna csak az igazit. A dráma- és színháztörténészekben - ők is csak nézők - a polgári Romeo közhelye él. A romantika színháza és a filmművészet romantikája kiérlelt egy Romeo és Júliát - ezt ismerjük mindannyian -, de amikor ez eljutott a csúcspontra, meg is ölte önmagát. A költő halála után, 1672-ben, biztonsággal fejezi ki a közízlést Samuel Pepys: „A Romeo és Júliát láttuk, amit most adtak először, hanem már maga a darab is a legrosszabb, amit valaha is hallottam.” A restauráció kora nem kedvez Shakespeare-nek, és csak a XVIII. században fedezik föl. Garrick átigazított átiratban játssza, hogy színészi zsenijének s a közönség ízlésének kedvezzen. Voltaire közvetítésével így került Shakespeare Franciaországba. Voltaire előbb rajong érte, majd kiábrándul és megállapítja, hogy semmi tehetsége nem volt. Kezdetét veszik a francia fordításokkal az átdolgozások. Lessing ajánlja be a német nyelvterületnek, és ettől kezdődően végeláthatatlan a Shakespeare körüli félreértések és félreértelmezések sora. Goethe nem tartja színpadi tehetségnek, de mint színidirektor műsorára tűzi és átdolgozza a weimari színház számára. A szolgák darabnyitó bohócjelenete helyett a goethei változatban a Capulet-ház szolgái díszítik a termeket az esti bálra, és közben gyermekded dalokat énekelnek. Goethe értetlenül szemlélte Mercutio és a Dajka szerepét, zavarta a dráma megannyi komikus eleme, és átdolgozásában igyekezett eltüntetni, mint ahogy az ő átiratán alapuló Schreyvogel-szöveg is lecsökkenti a fenségest zavaró komikus szerepeket, megoldja a darab végét, Júlia fölébred szerelmese öngyilkossága előtt, könnyes szemmel összeölelkeznek az ellenségeskedő szülők, és egy tapasztalatokban gazdag szerelmespárra hull le a függöny, akiket a szöveg az isteni gondviselésben való bizalomra int. A magyar Romeo és Júlia sem született szerencsésebb csillagzat alatt, miután a XVIII. század végétől kezdve a Weiss-féle átdolgozást játszották, ezt az ötfelvonásos szomorú játékot, nyolc szereplővel (Kappellett, Kappellettné, Júlia, Romeo, Benfoglio, veronai doktor, Pietro, Romeo szolgája, Laura, Júliának barátja). Lassan a Shakespeare-fordítások és a Shakespeare-kutatás fejlődésével visszatérnek a színházak az eredeti szöveghez, de nem az eredeti lényeghez. A német nyelvterület leghíresebb Rómeója Joseph Kainz volt, erkélyjelenetéről ránkmaradt fényképen egy Macquard-stílusú ballusztrád előtt áll, és átkarolja Júliája derekát. Ebből a szelíd pózból - amennyire következtetni lehet egy ilyen felvételből - nem a szenvedély árad, hanem a szép szavakkal való kurizálás eleganciája. Reinhardt 1907-es és 1928-as rendezései helyezték aztán vissza a művet olasz környezetbe, és ez a felfogás napjainkig meghatározó volt. George Cukor 1936-os Rómeója Leslie Howarddal és Norma Shearerrel erkélyeket adott, dús lombokat és igazi holdvilágot, és nyújtotta a nyitó képsor méltóságteljes vonulását, amint a két család házanépe misére vonul egymás mellett a templomba, és míg a családfők már esztétikusan viselik rangjukat s méltóságukat, a sorban hátul haladó szolgák pörlekednek és tusakodnak. (Ez a képsor ironikus átfogalmazásban idéződik föl Zeffirelli Makrancos hölgyének esküvői jelenetében.) Hirtelen minden addigi Romeo reménytelenül naftalin és masztix szagú lett. A pályájuk csúcsára érkezett kövér színésztenoristák helyett ott állt karcsúan és okosan Leslie Howard és ott állt a modern amerikai asszony, Norma Shearer. Cukor filmje a lenge kulisszák helyett tömör épületeket kínált és ez hosszú időre eldöntötte a Romeo színrevitelét. Nem lehetett visszatérni már a teátrális Rómeókhoz, a színháziakat hosszú időre felváltotta a film-Romeo. Az elmúlt évtizedekben nem is születtek különösen nevezetes Rómeo-előadások, minden felújítás, még a színházban is, inkább a filmművészet diadala volt. A forradalmat voltaképpen a West Side Story okozta. Bernstein és Jerome Robbins visszatért a vad és szilaj szerelmi történethez. Igazi indulatok lobogtak itt, és igazi vér folyt a színpadon és a filmen. A legalpáribban teátrális lett ismét az egész történet. Fittyet hánytak a professzorok Shakespeare-jére, és fülsiketítően ordibáló kamaszokkal népesedett be a színpad. Maga Bernstein merészségében elvetette a smokkok Rómeóját. Annyira azért nem ragadtatta el magát, hogy a „bimbózó” szerelem gyengédségét is száműzze. Zenéjének egyetlen stílustörése Tony és Maria dallamanyaga, akik a „sweet” legandalítóbb zenei marcipánjait éneklik. A „Tonight” olyan édeskés, mint egy XIX. századi vidéki Romeo-előadás erkélyjelenete. Kiszabadult végre a mű az édeskés TÖRŐCSIK MARI JÚLIA SZEREPÉBEN A NEMZETI SZÍNHÁZ ROMEO ÉS JÚLIA ELŐADÁSÁBAN (IKLÁDY LÁSZLÓ FELV.) 6