Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-12-01 / 12. szám
rend fehér ruháját, amelyek helyett majd a lelke világít patyolatfehéren, mint egy bárányfelhő. 4- Don Parritt nem várja a jegest O’Neill drámájában, egyedül ő nem várja. Idegenként ül a Nincs Tovább Kocsma törzsvendégei között, szeme nyugtalanul jár ide-oda, nem nagyon figyel a beszélgetésre. A saját bajával van elfoglalva. Larryvel, az egykori anarchistával próbál beszédbe elegyedni, a mozgalomról szaval, de hamis a hangja, üres a lelkesedése. Amikor Larry a színpad belseje felé indul, követi; amikor Larry megfordul, szinte menekül előle. Egy karnyújtásnál sem közelebb, sem távolabb nem akar lenni tőle; ha ütés vár rá, el tudjon ugrani, ha simogatás, el tudja érni. Ott ül a színpad sarkában, hanyagra igazított, de valójában nagyon is görcsös tartásban, és hátat fordít az egész világnak. Csak zakójának ráncai árulkodnak arról, hogy valóban ott van: időnként felsóhajt, előregörnyed, majd ismét kihúzza magát; a jól szabott, gigerlis zakó megfeszül, majd új ráncokat vet. A nálánál harminc évvel idősebb Larry úgy kapja föl és úgy rázza meg, mint egy macskakölyköt: úgy tetszik, mintha a morális súlyát vesztett fiú a valóságos, fizikai súlyát is elvesztette volna. Keze és lába bénán, csak a nehézkedés törvényének engedelmeskedve lóg, és amikor ledobják, úgy esik össze, mint egy rongycsomó. Megdöbbenünk mégis, amikor tompa puffanást hallunk. Don Parritt öngyilkos lett, kiugrott az ablakon. Hát persze, mi egyebet tehetett volna. De egy rongycsomó hogy képes ekkora zajt csapni, megfoghatatlan. Beszélgetés Márkásy Gáborral Markaly Gábor pályakezdése kivételesnek mondható, hiszen a miskolci három év alatt annyi jelentős szerepet játszhatott el, amennyihez a fővárosban, vagy akár más vidéki városban tíz év alatt sem juthatott volna. A főiskolán, harmadéves korában, Mrozek Rendőrségének fogolyszerepében még küszködött a szerep sokoldalú megjelenítésével. Külön-külön formálta meg - jelenetenként változva - a figura groteszk, humoros, tragikus, intellektuális, banális vonásait. Ibsen Vadkacsájában a tragikus líraiság ütközött a maszkkal, az őszített hajjal, a szerep idegen külsőségeivel, hangja zavaró mellékzöngéivel a dinamikusabb szövegek elmondásakor. Ugyanez jellemezte egyik első miskolci szerepét is, Méhes György Harminchárom névtelen levelének igazgatóját. Őszinte és hamis pillanatok, oldott és görcsös mozdulatok váltották egymást. Miller: Az ügynök halála Biffjében kapta első testre és korra szabott szerepét, és bár játéka továbbra is egyenetlen maradt, mégis hitelesíteni tudta a szerepet. Láthatóan küszködött színészi eszköztára hiányosságaival, beszédének és hangjának kellemetlen mellékzöngéivel. A bizonytalanságok okozta görcsös színpadi jelenlétre lazítóan hatott első énekes-táncos szerepe, A kaktusz virága doktora, ám ez a lazítás időnként átcsapott fegyelmezetlenségbe, s ami nála tulajdonképpen a rutinos partnerek és a közönség „elvárásának” hatására jött létre. Egy évet előre ugorva, színpadi eszközök birtokában, több nagy szerep eljátszása után és nagyobb önfegyelemmel, egészen más képet mutatott a Csárdáskirálynő Bónijaként. A szerep kívánta „jó kiállást” és arisztokratikus származást ízlésesen és jól ötvözte a szerep kívánta hatásos táncoskomikusi lehetőségekkel. A közönségsiker jótékonyan hatott színpadi biztonságérzetére is. Az Amerikai Elektra Orinjának és a Vörös és fekete Julien Soreljének eljátszásával elvégezhette a színésziskola gyakorlati óráit. Sok színész túljut már ezen a főiskolán, a hozzá hasonló szertelenebb, robbanékonyabb alkatoknak azonban ott kicsi a tét, hiszen a közönség elnéző, a partnerek pedig egyivásúak. A színházban rutinos partnerek és sokat váró közönség előtt folyik a vizsga. Mind Orinjának, mind Julien Soreljének voltak remek pillanatai, de voltak megoldatlan jelenetei is. A minden pillanatban bizonyítani akarás, a szerep ökonómiátlan felépítése lehetetlenné tette az egységes ívben realizálódó szerepformálást. Az egyenetlenséget fokozta az is, hogy a belső indítékok és a kívülről jövő zavaró körülmények még egyensúlyban álltak egymással. Az utóbbiak folytonosan zavarták az elgondolt szerep megvalósulását. Ezért is mondhatjuk örömteli változásnak, hogy az Amerikai tragédia Clyde-jában átgondoltabb, következetesebb, tudatosabb és célratörőbb játékot láthattunk tőle. A szerep fejlődését az előadás során már nyomon követhettük, de még sok jelenetben felfedezhető volt a diszharmónia a színpadi, szuggesztív kifejezőképesség és az életben, a művészi ambíciókban mutatkozó robbanékonyság, tudatosság és jótékony maximalizmus között. Első két évadjára általában jellemző volt, hogy amit magában érzett, biztosan tudott és szeretett volna megvalósítani, nem jutott teljességében kifejezésre a színpadon. A Bánk bán Ottója volt csak kivétel, MARKALY GÁBOR MINT JULIEN SOREL A VÖRÖS ÉS FEKETÉBEN (MISKOLCI NEMZETI SZÍNHÁZ) (Bárány Csilla felv.) JÓSFAY GYÖRGY