Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
1926-ra újabb kísérlet jut, erőteljesebb politikai tartalommal. Megindulnak az Új Föld-estek. Szervezőjük és a munkáskórus vezetője Tamás Aladár. Igen jelentős a külföldi haladó szellemű szerzők bemutatása: Apollinaire, Cerdars, Tzara, Sauvage, Becher, Werfel, Stramm, Majakovszkij verseit szavalják, részben munkáskórusokkal - például Majakovszkijtól, az akkor Baltamarsnak fordított művet. Alig ismert vagy botránykőnek tartott zeneszerzők művei is itt szólalnak meg: Hindemith, Honegger, Berg, Sztravinszkij, s Szabó Ferenc, Kadosa Pál, Szelényi István kompozíciói is. Az irodalmi estek karakterét követik színpadi megoldásaikban és szerkesztésben is. De az előadott művek szelleme s a kórus megszólalása már más irányba orientál. 1927 a további színházi formák keresésében érdekes mozzanatot hoz Palasovszky számára. A Madzsar Intézet tanára lesz. Itt túl azon, hogy baloldali művészekkel kerülhet szorosabb kapcsolatba, megtalálhatja azt az ideális mozgáskórust, melyhez fogható együttessel egyetlen színház sem rendelkezik. Az Intézet tanárai, illetve barátai fegyelmezett, magukat a közös cél vállalásában kiteljesítő emberek gyülekezete. Ki tudják elégíteni a szavaló és mozgáskórusok valamennyi igényét, sőt arra is képesek, hogy új koreográfiákat készítsenek. Madzsar Aliz a mozgáskarakter kérdéseivel foglalkozik. Kövesházi Ágnes és Róna Magda művészi pantomimot, majd mozgásdrámákat terveznek, illetve táncolnak. Palasovszky színpadi elképzelései részben befolyásolják a koreográfusokat, részben maga is merít az ötleteikből. Ebből az új munkalehetőségből születik a következő színpadi kísérlet. 1928. február 25-én új színpad bemutatkozására invitál a meghívó a Zeneakadémia Kamaratermében. A meghívón ez a program áll: „A Cikk-cakk-estek szándéka a mai ember százféle zegzugos útjának kereszteződéseiben az élet igazi ritmusát, benső lüktetését megkeresni. A világ a kényelemre van berendezve, érthető hát, hogy minden új hang és bátor gondolat kivívja azok ellenkezését, akik szilárd hitüket vetik a dolgok állandóságába. Mi mégis fel akarjuk tárni azokat a nevetséges szakadékokat, melyek a jóról és rosszról alkotott meggyőződésünk és cselekedeteink között tátonganak. A kiszipolyozott, gyökere vesztett színpadról olyan közönséghez szeretnénk utat találni, melynek van bátorsága szembenézni a ránk öregedett szellemi és érzelmi rend mögött résen álló szabad és kollektív erőkkel.” A szellemi és érzelmi erők egyidejű mozgósítása igen fontos program. A színpad munkatársai - Tamás Aladár, Hevesy Iván, Palasovszky - igen jól ismerik, a kor átlagánál lényegesen jobban a német expresszionistákat s a szintén német munkásszínházi eredményeket. Piscatort, a Volksbühne és Arbeiterbühne mozgalmakat, az élőújság és az agit-prop. eszközeit. Maguk is alkalmaznak ehhez hasonlókat a sajtószemle konferansz-szövegeiben. S ha nem is látták, de bírálatokból nyomon követték azokat a kísérleteket is, melyek a Habima színház, Meyerhold és Vahtangov nevéhez fűződtek. A Cikk-cakk kísérletezői azonban nem a meghökkentés, nem a megmagyarázás s nem is az elidegenítés eszközeit keresik. Pontosabban: csak alkalmanként nyúlnak ezekhez, s csupán azért, hogy az embert érintő dolgok racionális és emocionális oldalait feltárják. A misztérium és az okfejtés, a varázsszövegek és az agitációs eszközök, a harsány röhögés és az együttérző ellágyulás széles skálájával az egész embert akarják megragadni. Hogyan? A fentebb már idézett visszaemlékezéseiben, 1931- ben egyik műsorszámukról írja Palasovszky: „Szimultán játékot csináltunk, mely kicsiben a mai élet képét adta. A színpadon szerelmi jelenet, párhuzamosan fogorvosi műtét, paralel vele charleston (úgy, mint ahogy ez lenni szokott: egyesek sírnak, mások nevetnek), a rádióban Erlkönig, nyomorstatisztika és időjárásjelentések. Ahogy a szövegek és jelenetek időnként ritmikus csomópontokban összecsaptak, a szegény páciens sikoltása és a leszúrt csábító halálhörgése, az öngyilkossági hírek és a charleston tombolása egész mai dolog volt.” Meglehet, nem volt minden néző számára ez ilyen nyilvánvaló. Akadtak akik azt keresték - s ilyen visszaemlékezésekkel is találkozunk -, hogy miért és hogyan kerül a fogorvoshoz a táncoló pár stb., s mit is akarnak ezzel az összevisszasággal. No igen, hiszen mindenki ahhoz volt szokva, hogy a színpad konkrét teret ábrázol, igazi szobabelsőt, igazi sétányt, nem pedig „játékteret”, ahol minden megtörténhet. Ma, amikor a szimultán színpadot megszoktuk, csak mosolygunk a kifogásokon, még akkor is, ha nem ebből a kísérletből nőtt ki a hazai korszerűbb színpadtér-felfogás. A Cikk-cakk-esteken alakult ki a későbbi műsoros esteken, munkásszínpadokon is nagy sikerrel alkalmazott konferanszrevü. A konferansz - többnyire csak Palasovszky csinálta - állandó kontaktust tartott fenn a közönséggel. Megszólította, hivatkozott reagálásaira, sőt nem egy megjegyzést a széksorokban meghúzódó állandó figuráknak adresszált, így a nézők oszlopos tagjává lett Kovács úr, a derék pékmester, aki magát „haladó mérsékeltnek” álcázva, megjegyzéseivel meg-megzavarta a műsort. Kimondta ezzel azoknak a véleményét, akik a modern színházi törekvéseket kancsal szemekkel nézték, illetve módot adott ezzel a konferálónak arra, hogy szellemesen cáfolja azokat, akik hallgatnak. S ilyen állandó figura volt Pritty, a szókimondó gyermek, aki naivságában nem egy fonákságot tett nevetségessé. Néhány hónap múlva Rendkívüli Színpad néven találjuk együtt a Cikk-cakk együttesét. Azzal a különbséggel, hogy az egyes estek műsorát vezérgondolatok köré szerkesztik. Például az egyik a Happy end-est elnevezést viselte. Azokat a megnyilvánulásokat vonultatták fel, melyek az ember öröméről vallanak. Tudták azonban, hogy az öröm nem osztályozható általános emberi tartalmak szerint. S amikor egymás mellé került Arany János idillje s az emberevő törzsek étvágygerjesztő éneke, Buddha tanítása s a Pesti Hírlap házassági hirdetése, az is kitetszett, amit deklaratíven nem mondtak el: a boldogság mindenki számára más konkrét tartalmat jelent, ami egyiknek öröm, az a másiknak csapás, más a látszat, és más a lényeg. Egy másik műsoruk a mechanizált ember bemutatását célozta. Igen sok és változatos pantomimmal és árnyalakkal illusztrálták a mechanizált dámát, a mechanizált sportolót, diákot, ficsúrt, s végül színpadra tették a mechanizált emberi ideált: a kályhacsövekből, reklámokból összeeszkábált monstrumot. Még 1928 decemberében a Rendkívüli Színpad is megszűnik, és újjá is szerveződik Prizma néven. A gyakori névcsere nemcsak financiális okokkal s nem is csak a rendőrség érdeklődésével magyarázható. Maguk a résztvevők is arra törekedtek, hogy újabb elképzeléseikhez közelebb álló, kifejezőbb nevet válasszanak. A Prizma műsorait - bár abban a korábbi estek nem egy számát fellelhetjük - az értelmi-érzelmi összhatásra teljesebben törekvő módszerek jellemzik. Ennek egyik jó példája Palasovszky Ödipuszának előadása. Ezt írja erről: 44