Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-06-01 / 6. szám
túlzás, de alkalmasint jelzi Csurka idegenkedését a „kozmikus” témáktól és ragaszkodását az álkonfliktusoktól mentes életközeli drámához. Ilyen értelemben vett konfliktus nélküli drámának indul a Bálanya: a szereplők valóban éppen úgy beszélgetnek és pókereznek benne, mint az életben. Semmi cselekmény, semmi konfliktus . . . Azután ez az álnaturalizmus egyszerre megtelik a szövegalattiból felszívott képzettársításokkal. Mindennek általános jelentése kezd lenni. Az életkép átvált drámára. Örkény színművei ugyanígy a „naturális” valóságból indulnak el. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy ezek a drámák leragadnak a napi igazságoknál. Ellenkezőleg: épp azáltal tudnak általánosak - még exportképesek is - lenni, hogy ráismerünk bennük magunkra. A Tóték a fasizmus magyar változatának és a személyi kultusz sajátosan hazai „túllihegésének” ismeretében érthető igazán - s épp így foglalja össze, mint „néplélektani” jelenséget. A Balanya is a magyar értelmiség egy részének 56 utáni állapotát rögzíti, de túl is lép ezen, s az „írástudók felelősségét” fogalmazza meg érvényesen. A Macskajátékhoz pedig hozzátartozik a Nárcisz presszó horgoltterítős asztala, amelynél egy kotnyeles öregasszony a Münchenben élő és magát Garmisch-Partenkirchenben gyógykezeltető nővéréről beszél - s ő lenne a legjobban meglepve, ha valaki azt mondaná neki, hogy habókos szaladgálásai, reménytelen szerelme, egész rendetlen és illetlen élete tulajdonképpen örökös hitvallás a szocialista Magyarország mellett. A Macskajáték látszólag privát történet. Aki megkísérelné megfogalmazni, hogy milyen módon van benne társadalmi értelemben huszonöt év alatti lótás-futásaink, kapkodásaink, nagyszájú perlekedéseink, vereségeink, ballépéseink és győzelmeink története, és az elkötelezettség is mindezek mellett (szemben az elegáns kívülmaradással és az „odaátról” küldözgetett hasznos tanácsokkal), az menthetetlenül vulgarizálna. Pedig mindez benne van a darabban, szervesen, kihallhatóan, de kielemezhetetlenül. A Macskajáték politikus dráma. Arról szól, ami ideköt minket a Duna-medencébe, a 46. és 48. szélességi kör közé. Örkény kiválaszt valakit, egyet a tízmillióból, hogy képviseljen bennünket. Özvegy Orbán Bélánénak hívják. Hatvanvalahány éves. Reménytelenül szerelmes Csermlényi Viktor nyugdíjas operaénekesbe. Perlekedik a családjával. Kölcsönveszi a társbérlő estélyi ruháját, és magához szoktatja a macskáját. Átnyávog Egérkének. Levelet ír Münchenbe nővérének, „drága Gizám”-nak. Időnként telefonon is beszél vele. Használt ruhás ajándékcsomagot nem fogad el tőle. Nem megy ki meglátogatni, mert nem ér rá: lármáznia kell a tejcsarnokban és zsémbelnie a hentesnél. Találkája van Csermlényivel. Kémkedik utána, ami rengeteg idejét rabolja el: a féltékenység időigényes dolog. Általában nem szíveli a korához illő foglalatosságokat. Állandó izgalomban és kapkodó összevisszaságban él. De él. Teljes életet él. Kapcsolatokat keres másokkal. Idekötik az emlékei. Az elvesztett kapcsolatok is idekötik. A sosemvolt kapcsolatok is idekötik. Örkény tulajdonképpen érzelmes író. Most meghatott drámát írt a hazafiságról, és szeretné elrejteni meghatottságát. Elérzékenyülését iróniával palástolja. Ellágyulásait groteszk fintornak álcázza. Megrendülését nevetésbe fojtja. A nézőt leckéztető nádpálcás dramaturgia és az „általános emberről” kozmikus víziókban prófétáló művek idején Örkény szemérmes szeretettel tesz vallomást tízmillió honfitársának. A Macskajáték újból szétoszlatja azt a tévhitet, hogy a drámaíró ma „csak emberiségben” gondolkodhat. A világirodalom jelentős drámái sohasem az általános emberiségről szóltak. Egy királyról, aki elődje gyilkosát keresi. Egy királyfiról, aki apját akarja megbosszulni. Három nővérről, akik Moszkvába szeretnének költözni. S hogy miközben saját sorsukat intézik, „egyúttal” az emberiség sorsproblémái fogalmazódnak meg cselekvéseikben vagy töprengéseikben — ez csak „utólag” derült ki. S nem attól lett így, hogy a szerző világmegváltani ült le íróasztalához. Az „új dramaturgia” nem technikai kérdés. Örkényé például tulajdonképpen nem is új. Nincs is „saját” drámatechnikája. Élményanyaga van és mondanivalója. Mesteri stiliszta: tökéletesen érzi, hol kell az érzelmességet agyonütni a triviálissal, hol kell iróniával hígítani a tömény lírát, groteszkkel a romantikusát, és viszont. De talán nem is stilisztika ez, hanem életritmusunk, kedélyünk, hajlamaink lefordítása a dramaturgia nyelvére. És a színházéra Székely Gábor segítségével. Az eredeti Macskajáték „levélregény” volt, és a színpadon mégsem érzünk semmiféle irodalmiaskodást. A dinamika a rendező vezérszava. A képzeletben - nem szcenikailag! - három részre osztott színpadi tér belső határain szellemalakként járkálnak át a szereplők. Örkény szó-színházából csinál a rendező látványszínházat, de úgy, hogy a játék színtere kitágul, a cselekmény túllép a színpadi deszkákon, és külön-külön mindannyiunkban lejátszódik. Ökonomikus rendező Székely Gábor, ötlete is csak annyi van a látványhoz, amennyi továbbviszi és nem megakasztja a ritmust. A legfőbb pedig az, hogy együttest kovácsolt. Egy kitűnő kritikusunk ironikusan megjegyezte, hogy fölösleges a színházi társulatok belterjes összekovácsolódásától várni az együttesek kialakulását, hiszen a Macskajáték előadása vendégrendezővel, három különböző színházi társulathoz tartozó színészekkel jött létre, mégis bejáratottabb, mint a legtöbb produkció. Valóban, az együttes kialakulásának nem feltétele, hogy színészkollégák és rendezők évtizedekig együtt legyenek. Ez kellő megújulási készség híján éppenséggel káros is lehet: a megszokást, a rutinreakciókat erősíti. Az együttes minden esetben az éppen adott feladatra való szövetkezésben teljesedhet ki. Az együttes azt jelenti, hogy mindenki magáénak vallja és vállalja a kitűzött feladatot. Az együttjátszás az együttgondolkodással kezdődik. Ez az együttgondolkodás emeli az átlag fölé Major Romeorendezését, a Huszonötödik Színház első évadját, a Macskajáték dramaturgiai és színpadi létrejöttét. Elszakadás a múzeumi klasszikus játszástól, elszakadás a színházkombinátok gyakorlatától, elszakadás a megszokástól és a rutintól - íme a közös jellemzői ennek a három „szabálytalan” produkciónak. Nem lehetne színházi gyakorlatunk egészét „szabálytalanná” szervezni? 4