Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1971-06-01 / 6. szám

túlzás, de alkalmasint jelzi Csurka idegenkedését a „kozmi­kus” témáktól és ragaszkodását az álkonfliktusoktól mentes életközeli drámához. Ilyen értelemben vett konfliktus nélküli drámának indul a Bálanya: a szereplők valóban éppen úgy beszélgetnek és pókereznek benne, mint az életben. Semmi cselekmény, semmi konfliktus . . . Azután ez az álnaturalizmus egyszerre megtelik a szövegalattiból felszívott képzettársítá­sokkal. Mindennek általános jelentése kezd lenni. Az élet­kép átvált drámára. Örkény színművei ugyanígy a „naturális” valóságból in­dulnak el. Mindez távolról sem jelenti azt, hogy ezek a drá­mák leragadnak a napi igazságoknál. Ellenkezőleg: épp az­által tudnak általánosak - még exportképesek is - lenni, hogy ráismerünk bennük magunkra. A Tóték a fasizmus magyar változatának és a személyi kultusz sajátosan hazai „túllihe­gésének” ismeretében érthető igazán - s épp így foglalja ös­­­sze, mint „néplélektani” jelenséget. A Balanya is a magyar értelmiség egy részének 56 utáni állapotát rögzíti, de túl is lép ezen, s az „írástudók felelősségét” fogalmazza meg ér­vényesen. A Macskajátékhoz pedig hozzátartozik a Nárcisz presszó horgoltterítős asztala, amelynél egy kotnyeles öreg­asszony a Münchenben élő és magát Garmisch-Partenkirchen­­ben gyógykezeltető nővéréről beszél - s ő lenne a legjobban meglepve, ha valaki azt mondaná neki, hogy habókos sza­ladgálásai, reménytelen szerelme, egész rendetlen és illetlen élete tulajdonképpen örökös hitvallás a szocialista Magyaror­szág mellett. A Macskajáték látszólag privát történet. Aki megkísérelné megfogalmazni, hogy milyen módon van benne társadalmi ér­telemben huszonöt év alatti lótás-futásaink, kapkodásaink, nagyszájú perlekedéseink, vereségeink, ballépéseink és győ­zelmeink története, és az elkötelezettség is mindezek mellett (szemben az elegáns kívülmaradással és az „odaátról” kül­dözgetett hasznos tanácsokkal), az menthetetlenül vulgarizál­na. Pedig mindez benne van a darabban, szervesen, kihall­­hatóan, de kielemezhetetlenül. A Macskajáték politikus dráma. Arról szól, ami ideköt minket a Duna-medencébe, a 46. és 48. szélességi kör közé. Örkény kiválaszt valakit, egyet a tízmillióból, hogy képvisel­jen bennünket. Özvegy Orbán Bélánénak hívják. Hatvanva­­lahány éves. Reménytelenül szerelmes Csermlényi Viktor nyug­díjas operaénekesbe. Perlekedik a családjával. Kölcsönveszi a társbérlő estélyi ruháját, és magához szoktatja a macskáját. Át­nyávog Egérkének. Levelet ír Münchenbe nővérének, „drága Gizám”-nak. Időnként telefonon is beszél vele. Használt ru­hás ajándékcsomagot nem fogad el tőle. Nem megy ki meg­látogatni, mert nem ér rá: lármáznia kell a tejcsarnokban és zsémbelnie a hentesnél. Találkája van Csermlényivel. Kém­kedik utána, ami rengeteg idejét rabolja el: a féltékenység időigényes dolog. Általában nem szíveli a korához illő fogla­latosságokat. Állandó izgalomban és kapkodó összevisszaság­ban él. De él. Teljes életet él. Kapcsolatokat keres mások­kal. Idekötik az emlékei. Az elvesztett kapcsolatok is ide­kötik. A sosemvolt kapcsolatok is idekötik. Örkény tulajdonképpen érzelmes író. Most meghatott drá­mát írt a hazafiságról, és szeretné elrejteni meghatottságát. Elérzékenyülését iróniával palástolja. Ellágyulásait groteszk fintornak álcázza. Megrendülését nevetésbe fojtja. A nézőt leckéztető nádpálcás dramaturgia és az „általános emberről” kozmikus víziókban prófétáló művek idején Örkény szemér­mes szeretettel tesz vallomást tízmillió honfitársának. A Macskajáték újból szétoszlatja azt a tévhitet, hogy a drá­maíró ma „csak emberiségben” gondolkodhat. A világiroda­lom jelentős drámái sohasem az általános emberiségről szól­tak. Egy királyról, aki elődje gyilkosát keresi. Egy királyfi­ról, aki apját akarja megbosszulni. Három nővérről, akik Moszkvába szeretnének költözni. S hogy miközben saját sor­sukat intézik, „egyúttal” az emberiség sorsproblémái fogal­mazódnak meg cselekvéseikben vagy töprengéseikben — ez csak „utólag” derült ki. S nem attól lett így, hogy a szerző világmegváltani ült le íróasztalához. Az „új dramaturgia” nem technikai kérdés. Örkényé pél­dául tulajdonképpen nem is új. Nincs is „saját” drámatechni­kája. Élményanyaga van és mondanivalója. Mesteri stiliszta: tökéletesen érzi, hol kell az érzelmességet agyonütni a triviá­lissal, hol kell iróniával hígítani a tömény lírát, groteszkkel a romantikusát, és viszont. De talán nem is stilisztika ez, ha­nem életritmusunk, kedélyünk, hajlamaink lefordítása a dra­maturgia nyelvére. És a színházéra­­ Székely Gábor segítségével. Az eredeti Macskajáték „levélregény” volt, és a színpadon mégsem ér­zünk semmiféle irodalmiaskodást. A dinamika a rendező ve­zérszava. A képzeletben - nem szcenikailag! - három részre osztott színpadi tér belső határain szellemalakként járkálnak át a szereplők. Örkény szó-színházából csinál a rendező látvány­színházat, de úgy, hogy a játék színtere kitágul, a cselekmény túllép a színpadi deszkákon, és külön-külön mindannyiunk­ban lejátszódik. Ökonomikus rendező Székely Gábor, ötlete is csak annyi van a látványhoz, amennyi továbbviszi és nem megakasztja a ritmust. A legfőbb pedig az, hogy együttest kovácsolt. Egy kitűnő kritikusunk ironikusan megjegyezte, hogy fölösleges a színházi társulatok belterjes összekovácsolódásától várni az együtte­sek kialakulását, hiszen a Macskajáték előadása vendégren­dezővel, három különböző színházi társulathoz tartozó színé­szekkel jött létre, mégis bejáratottabb, mint a legtöbb pro­dukció. Valóban, az együttes kialakulásának nem feltétele, hogy szí­nészkollégák és rendezők évtizedekig együtt legyenek. Ez kel­lő megújulási készség híján éppenséggel káros is lehet: a meg­szokást, a rutinreakciókat erősíti. Az együttes minden esetben az éppen adott feladatra való szövetkezésben teljesedhet ki. Az együttes azt jelenti, hogy mindenki magáénak vallja és vállalja a kitűzött feladatot. Az együttjátszás az együttgon­dolkodással kezdődik. Ez az együttgondolkodás emeli az átlag fölé Major Romeo­­rendezését, a Huszonötödik Színház első évadját, a Macska­játék dramaturgiai és színpadi létrejöttét. Elszakadás a mú­zeumi klasszikus játszástól, elszakadás a színházkombinátok gyakorlatától, elszakadás a megszokástól és a rutintól - íme a közös jellemzői ennek a három „szabálytalan” produkció­nak. Nem lehetne színházi gyakorlatunk egészét „szabálytalan­ná” szervezni? 4

Next