Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
minden vasárnap délelőtti szereplés hosszú távon fárasztó a vezető színészeknek. De miért ne nyújthatnának ezek az ifjúsági előadások alkalmat a fiataloknak, hogy kipróbálják tehetségüket? Soha nem lesz valakiből Hamlet, ha örökké Fortinbrast játszik. A fiatal nézők - ez köztudott - szeretik a fiatal színészeket. A rokonszenvező nézőtér bátorságot, biztonságot adna a másodszereposztásban játszó fiatal kollégáknak. A színháznak pedig, akárhogy is, készülni kell a szerepkörök őrségváltására. - Hadd tegyek fel utoljára egy színházon kívüli kérdést. Milyen lehetőségét látja a színházon kívül a színházra nevelésnek? - Nem vagyok pedagógus. De azt hiszem, a családon belül az indirekt eszközök játsszák a főszerepet. Amikor a szülők a gyerek jelenlétében, de egymással, egymásnak beszélnek a színházról. A tanároktól mi színészek nem azt várjuk, hogy színházi ismereteket adjanak, vagy hogy a színház „tiszteletére” neveljenek. Csak annyit, hogy az ifjúsági előadások előtt vagy azzal kapcsolatban értessék meg a gyerekekkel, hogy a színház nem lehet kötelező, nem tanóra, de ugyanakkor nem is buli, a szó szokványos értelmében vett szórakozóhely. Nem árt persze, ha előtte vagy utána elbeszélgetnek a diákokkal a látottakról, de azt hiszem, ehhez az kellene, hogy a rendező és a tanár egy véleményen legyenek a darabról. De még ennél is fontosabbnak tartom, hogy a szülők és a tanárok arra ösztönözzék a fiatalokat, hogy önmagukat, saját személyiségüket keressék a színházban. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit mi színészek kérhetünk, várhatunk a közönség minden korosztályától. Az érdekelteké a szó Jól tudom, nem az újságíró alkalmi kirándulása, hanem az ifjúság-szociológiával, a művészi hatás pszichológiájával foglalkozók széles körű kutatása kell hogy választ adjon a kérdésre, hogyan látják maguk a fiatalok a ma színházát. Ez a válasz a kutatási témákat és területeket tekintve is csak sokszálú, sokszólamú lehet. Ha nincs közönség általában, nincs homogén ifjú közönség sem. Sinkovits Imre utalt a középiskolás és egyetemista színházlátogatók közti különbségre. Nyilvánvaló, hogy az ipari tanulók, fiatal téesztagok és értelmiségiek a színházzal szembeni „elvárásai” még jobban széthúzzák az ízlésskálát. Mégsem mondhattam le arról, hogy a témáról vallott nézetek (korántsem teljes) sorát ne egészítsem ki legalább egyetlen, a fiatal közönség körében végzett szúrópróbával. Annak, hogy a beszélgetésre egy középiskolai osztályt választottam, nemcsak gyakorlati oka volt. (Itt mérhető le legegyszerűbben az ifjú színházlátogatók nagyjából közös műveltségi alappal és színházi élményekkel rendelkező csoportja.) Hanem az is, hogy alapjában ebben az életszakaszban dől el, kinek válik szokásává, igényévé a színház, s ugyanakkor a 14-18 éves nemzedék egyre nagyobb többsége középiskolás. De különös jelentősége van az osztályközösségnek azért is, mert míg a család és az iskola kultúraközvetítő szerepe alapjában differenciálódott, s a család jobbára átörökíti a kulturális különbségeket, az iskola az egyetlen közeg, amely elvileg társadalmilag homogén műveltségi anyagot ad, a társadalmilag determinált kulturális különbségek egy részét tompíthatja, ellensúlyozhatja, ízlés és műveltség dolgában nivellál. A Varga Katalin gimnázium IV/G osztálya felkészültségét, tehetségét tekintve nem jobb az átlagosnál, összetételében inkább alkalmazotti és munkáscsaládok gyerekeit foglalja magában, viszonylag kevés az értelmiségi. Ugyanakkor, ez az osztály bizonyos értelemben mégis privilegizáltnak tekinthető. Mert olyan magyar tanára van - Á. Serey Éva, aki négy éven keresztül szívós és tudatos munkát végzett annak érdekében, hogy, saját fogalmazása szerint „megfertőzze őket a kultúrával”. Érettségi szünetben, kötetlen formában beszélgettünk. A statisztikai jellegű kiinduló kérdésekre az osztályfőnöktől szerzett információk alapján nem volt szükség. (Tudniillik, hogy járnak-e egyáltalán, illetve rendszeresen színházba.) Hiszen éppen azért jöttem hozzájuk, mert még a főváros színházi kerületében, a hatodikban is kevés olyan gimnáziumi osztály van, amelynek ilyen nagy hányada ilyen sok színházi élményt gyűjtött volna össze a középiskolás esztendők folyamán. A IVG diákjainak többsége átlagosan havonta egyszer megy színházba. Többnyire iskolai szervezésben, de alkalmanként külön, baráttal - fiúval, lánnyal -, családdal is. Hogy minél hamarabb érdekeltekké tegyem őket a beszélgetésben, azt kérdeztem: „Mit vártok a színháztól?” A spontán válasz: elsősorban gondolatokat! A bizonyítás: „Láttunk jobbat is, mint a Fényes szelek, de mégis az hatott rám a legerősebben, mert utána napokig nem tudtam szabadulni a felvetett gondolatoktól. A korszakról nekem semmiféle élményem nincs, de a színpadon lezajlott viták ráébresztettek arra, hogy egy eszmén belül hányféle nézet lehetséges, s hogy tulajdonképpen mi értelme van a vitáknak.” - És még mit vártok? - A pillanatnyi csendben elhangzik a felnőtteknél szokásos megfogalmazás: „Kikapcsolódást.” Közbe sem kell szólnom, a többiek lerohanják. „Miből akarsz te kikapcsolódni?” „Engem minden hülyeség idegesít. . .” „Röhögni néha fárasztóbb, mint gondolkodni. . .” Végül kompromisszum születik: az ember fiatal korában is lehet fáradt, szüksége is van a szórakozásra, de a könnyű műfajban is legyen a színház színvonalas. A példák: Bolha a fülbe, A testőr. A tetszés-nem tetszés egyéni módon megfogalmazott kritériuma: - Engem az a darab érdekel, amelyik nem zárul happy enddel. Szeretem, ha az utolsó felvonásnak egyszer csak vége van, mert akkor marad min gondolkodni. Szerintem, aki gyakran jár színházba, az sokszor előre tudja, mi lesz a darab vége, és akkor már nem élvezi úgy. Érdekesebb és valahogyan igazabb, szerintem maibb is, ha az író ránk bízza, hogy végiggondoljuk a lehetséges változatokat! — Ugyanez a lány a szezon színházi élményeként A szecsuáni jóléleket nevezte meg, mert „az ember eltöprenghetett rajta, hogy létezik-e korban abszolút jóság és ha igen, van-e értelme, realitása”. Az előadást egyébként nem szerette sok külsőség, de főként az istenek játéka, úgy érezte, elvonta a figyelmét a lényegről. Rendszertelen eszmecserénk ezzel máris átcsap az előadás stílusának értékelésébe és - mintha csak szakmai berkekben lennénk - a Rómeó és Júlia-vitába. Zeffirelli filmje ezeknek a teenagereknek a szemében az abszolút Rómeó és Júlia, úgy tűnik, a shakespeare-i műnél is elementárisabb élmény. Ehhez képest a nemzeti színházi előadást többen szélsőségesen elvetik. („Nem voltak szerelmesek”, „A színészek unták egymást”, „Kár volt az erkélyjelenetért”, „Nem lehetett elhinni, hogy tényleg fiatalok . ..” „Hogy meg tudnak halni egymásért ...” „A kriptajelenetnél sokan fuldokoltak a röhögéstől ...”) De 3 °