Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
a színészekről beszélünk, el kell azt is mondani: az eddigi tapasztalatok szerint, a színésznek mindig sodróan nagy élmény gyerekek részére játszani, de ha állandóan csak gyerekekből áll a nézősereg, a színész elfárad, kimerül, talán azért is, mert hiányzik neki a felnőttebb nézők kritikusabb állásfoglalása. Ezért a színészek felváltva játszanak majd a gyerek- és ifjúsági előadásokon, s erre 1973 őszétől már sokkal több lesz a lehetőség. Még azt említeném meg: a kisebb törzstársulat csak az előadások „üzembiztonságát” segíti majd elő, természetesen, továbbra is meghívnánk a fontosabb szerepekre a budapesti és vidéki színházak jeles vezető művészeit. Ezzel lehetővé válna, hogy esti előadásokat is tartsunk, melyeken kizárólag az ifjúsághoz szóló darabokat játszunk majd, s amelyek más — felnőtt - színházak programjába nem illenek, nem férnek bele. Az 1972/73-as évadban négy bemutatót tartunk a gyermekeknek s két estit az ifjúságnak. Lesz ebben szovjet mesejáték, amely a mai szovjet valóságot kitűnően ötvözi össze a mesével, magyar népmesékből összeállított zenés darab a legkisebbeknek, a musicalesített Koldus és királyfi s Csokonai Vitéz Mihály életéről szóló darab. Különlegességnek szánjuk az 1972 szilveszter éjszakáján bemutatandó Fekete Sándor-darabot (címe: Az összeférhetetlen), amely Petőfiről szól. Ez a darab jelzi, merre szeretnénk haladni. Fekete ugyanis - kérésünkre - nem történelmi darabot ír. Ebben a műben mai fiatalok vitáznak egymással - a darab egyébként az esszé és a dráma ötvözete -, s érveikben, példáikban visszanyúlnak Petőfihez. Talán ebből is kitűnik: minden témának sokféle vetülete van — a történelemről is lehet úgy szólni, hogy a mai fiatalok megértsék, égető, fontos ügyüknek tartsák. Ezt tartjuk követendő példának, s gondolom, a fiatalok is velünk értenek egyet. Lesz még egy beat-musical is ebben az évadban. Általában az a törekvésünk, hogy minden évadunkban kellő számban legyen modern hangvételű zenés darab műsorunkon. - Nemcsak vendégszínészeket szerződtetünk egy-egy feladatra, rendezőket is meghívunk. S nemcsak Budapestről, vidékről is. Ebben az évadban például nálunk rendez Nyilassy Judit Miskolcról, Sándor János Szegedről, Sík Ferenc Pécsről, s ugyanígy számítunk a fiatal tervezők közreműködésére is. - S végül egy - látszólag - kényes kérdés: nem jelentenek konkurrenciát a Bartók Színháznak a pesti és vidéki felnőtt színházak diákelőadásai? Mert az utóbbi időben egyre több színház ismerte fel: a nézők utánpótlása, a fiatalok nevelése érdekében is fontos, hogy gyermek- és ifjúsági előadásokat rendezzenek. Vagyis: növekszik a Bartók Színház konkurrenciája, gyarapodnak a vetélytársak. . . - Végre, hogy megmozdult valami. Éppen beszélgetésünk elején mondottam el, mennyire elmaradtunk ezen a téren a baráti országok színházkultúrájától. Színházunk dramaturgiája már eddig is, a jövőben pedig még inkább arra törekszik, hogy országos viszonylatban az új magyar és külföldről átvett, illetőleg átdolgozott darabok központi dramaturgiai műhelye legyen. Örömmel mondhatom el, hogy a vidéki színházak gyermekrészlegei zömmel olyan darabokat tűztek műsorukra, melyeket a Bartók Színház sikeres produkciói közül választottak ki. S ez így helyes, így van rendjén. A gyermek- és ifjúsági színház elsősorban a mi ügyünk, érthető, ha nekünk ebben minden társulatnak segítséget kell nyújtani. Az ügy közös. Velünk együtt, minden színháznak létérdeke, hogy a fiatalokkal megkedveltesse a színházat. Én még merészebben fogalmazok: Bartók Színház fejlesztése színházpolitikánk egyik kulcskérdése. Annál is inkább, mivel a gyermek- és ifjúsági színház fejlesztése dolgában évtizednyit késtünk. Benko Tibor A színész és a közönség Beszélgetés Solti Bertalannal Győri színész. Most győri színész, mert volt már debreceni, békéscsabai, szolnoki és ki tudja még hány helységbe való. Tehát pontosabb, ha azt mondjuk róla: vidéki színész. Egyike azon keveseknek, akik ezt a megjelölést és mindazt, ami mögötte van, őszintén és teljes hittel vállalják. 1954-ben Kossuth-díjat kapott. Csaknem negyvenöt éve van a színpadon. Néhány esztendeje le is telepedett Győrött, jól érzi magát ott. Ez idő alatt láttuk az Amerikai Elektrában, az öreg Mannon szerepében (igazi múlt századi amerikai tábornok volt, sovány és inas); láttuk Anouilh Johanna-drámájának, a Pacsirtának inkvizítorszerepében (meggyőződésébe merevedett kegyetlen aszkéta-pap volt); játszotta Ustinov szellemes Célfotójának nyomorék öregemberét (száraz indulattal, tolószékéhez kötve); tapsoltunk neki Robert Bolt remek Morus-drámájában: ő alakította Sir Thomas Moore-t, tiszteletet parancsolva a meggyőződéstől fűtött szigorú moralista iránt, de elítéltetve a nézővel a hajlani nem tudó politikus merev bigottságát. Gerencsér Miklós történelmi krónikájában, az Isten városában, amelyet Győr város fennállásának hétszázadik évfordulójára mutattak be, a becsületes, ám a becsületességbe belebukó városbírót alakította, puritán eszközökkel, erőteljesen. A nyugalom - amelynek forrása a mesterség fölényes ismerete - minden munkájára jellemző. Olykor beül a rendezői pulpitus mögé is. Sokat tudó művészt kérdezünk tehát a mesterségről. - Mindenekelőtt mondjon valamit az életéről. Hogyan került a pályára? - Színészcsalád a miénk, nagyapám is, apám is színész volt. Az lett volna a különös, ha én nem leszek azzá. A társulatokban működő színészeknél akkoriban ez még így is volt szokásban. A családban kevés gyerek születhetett - hiszen nagy gond volt az a „vándorló” életmód mellett -, de aki arra valónak látszott, abból fel kellett nevelni az utánpótlást. Mi is rengeteget költözködtünk; volt, hogy egyetlen évben három helyen végeztem az iskolát; az állandó otthon örömét nemigen ismertem. Viszont szinte már születésem óta otthonos vagyok a színpadon. - Van-e olyan élménye a gyerekkorából, ami meghatározó erejű? - Lényegileg csak egy: maga a színpad. Hatéves koromtól kezdve szinte folyamatosan ott ültem a színház nézőterén, részt vehettem a próbákon, együtt éltem a színházzal. Számomra kezdettől fogva ez a világ volt a természetes, a köznapi, a „kinti” meg idegen. Ezért volt magától értetődő az is, hogy színész legyek, csak egyetlen dologtól féltem ezzel kapcsolatban, hogy epigonná válok. Apám, Solti Károly jó színész volt, és akkoriban az apai tekintély, az idősebb művész tekintélye sokkal többet jelentett, mint ma. Én féltem az ő sú- 35