Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
ki sem bányászta ki. Korunk történelmi drámáit a gőz feszítő ereje helyett az elektromosság hozza mozgásba: az érzelmi telítettség helyett az intellektuális töltés. Ironikusak lettek vagy parabolisztikusak, esetleg parabolisztikusan ironikusak. Érdekes jelenség, hogy amíg az iróniát hamar tudomásul vettük és élvezni is tudtuk, a parabolára gyanakodni kezdtünk. Azt vetettük a szemére, hogy mást jelent, mint amit mond. A zavar abból keletkezett, hogy az alkotók - oktalanul megijedve attól, hogy „rajtakapták” őket a jelbeszéden - azt bizonygatták: minden szereplőjük azonos történelmi önmagával, s az áttételes értelmezés csak tévedésből fakadhat. Ha hiszünk nekik, művük értelmében s értékében kellett volna kételkednünk. Szerencsére nemigen hittük el, hogy nem volt más céljuk, mint hogy a történelem egy-egy érdekes epizódjánál elidőzve: nemesen elszórakoztassanak bennünket s bővítsék történelmi ismereteinket. A fárasztó magyarázkodás, a kritikusi „éberség”, s talán a néző ellenállása is közrejátszott abban, hogy a parabola jellegű történelmi játék nem erősödött meg színpadjainkon. Az ironikus hangvételű történelmi dráma pedig valószínűleg azért nem bontakozott ki, mert drámaíróinkban kevés az ironizáló hajlam, s aki rendelkezik vele, még nem próbálta ki történelmi drámában. Így történhetett meg, hogy az elméletileg elképzelhető két korszerű történelmi drámatípus között besiklott a Nemzeti Színház színpadára - egy elméletileg „elképzelhetetlen”. Nem is jelképes, nem is ironikus, sőt nem is mentes a romantikától. (Számomra a művészi elméletek akkor szerzik a legnagyobb örömet, ha kijátsszák őket.) Keresztury Dezső felfedezte, mi a legbensőbb oka annak, hogy az önmagukat túlságosan is komolyan vevő történelmi regényeket, drámákat nem tudjuk igazán komolyan venni. Túlságosan könnyű benne a dolga a drámaírónak, amikor a régmúltban élt hősei között igazságot oszt, amikor az igazság jobb és bal oldalán helyezi el őket, irányítja vitáikat s megjövendöli eszméik győzelmét vagy bukását. Fölényessége és biztossága: mosolyogtató. Nem hősei tetteiből és jelleméből bontja ki az igazságot, vagy köztük járva láthatatlan látnokként inti őket a jövőre. Egyszerűen úgy kerekedik fölébük, hogy ismeri a történelemkönyvet, amelybe hősei majd belekerülnek. Századok múlva igazat ad annak, akiről minden iskolás tudja, hogy igaza lett. A jó drámaíró elfelejti a történelemkönyvet, „tudatlannak” tetteti magát. A Csák végnapjai drámai izzását az okozza, hogy Keresztury egyenlő erejű, sőt - szubjektíven - egyenlő igazságú ellenfelekként állítja szembe egymással Károlyt és Csák Mátét. S bekövetkezik a történelmi dráma revelációja: ott kezdjük el újra a történelmet, ahol a rozgonyi csata után, a tizennegyedik század elején félbehagytuk. A drámai építkezés hibátlan: látjuk az öregedő Csák Mátét sasfészkében (az író, a dráma érdekében, elfelejti a történelmi leckét, hogy zsarnok és fékezhetetlen oligarcha) indulatos igazságait hajtogatva az ősi vérről, az idegen királyról, a szabadságról, az Árpádok jussáról. S látjuk az ifjú, világfi királyt palotájában másfajta, s számunkra érthetőbb igazságai között a központi hatalomról, az egységről, az Európához kapcsolódás szükségességéről. Cikázik a kép a palota és a sasfészek között, s perel egymással a kétféle igazság. Mindig az kerít hatalmába, amelyik éppen elhangzik. Azután, a dráma csúcspontján, megtörténik a személyes találkozás is. Mindazt, amit eddig környezetüknek Madách-Keresztury: Csák végnapjai (Nemzeti Színház). Rendező: Marton Endre, Pápay Erzsi (Erzsébet), Madaras József (Miklós) és Sinkó László (János) Sinkovits Imre (Csák), Madaras József (Miklós) S