Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
lökhöz. Hogy felfedezzem: valójában ez a közönség olyan érzékeny, hogy a legkisebb lazulásra, hamis hangra reagál. Hogy a legrövidebb színpadi üresjárat alatt elveszíti velünk a kontaktust. És kollégáimmal együtt leszűrjem a tanulságot: nekik kell a legkomolyabban, legtisztábban, legfeszesebben játszani! Mióta ez sikerült - az ifjúsági előadások sorozata a színészek számára is élménnyé vált. - őszintén szólva, nincs összehasonlítási alapom. De valóban az a hír járja, hogy a Nemzetiben ma már vasárnap délelőtt is ugyanúgy játszik az együttes, mint a premieren . . . - Ugyanolyan jól, de nem ugyanúgy. - ?? - Mondok egy példát. Itt van a Czillei és a Hunyadiak, amelyet állítom, a diákok olyan tiszta szívvel, együttérzéssel és áhítattal fogadnak, hogy bennünket is szinte meghat. Középiskolás előadásokon azt érezzük, hogy ezek a fiatalok, amikor a színpadon a jó és a rossz harcát figyelik, a jóval azonosulnak, és úgy drukkolnak a Hunyadiaknak, mint nem is olyan régen Vitéz Lászlónak a Bábszínházban. Sztankay színpadra lépésekor pedig még Bors Máté alakja is rákopírozódik a figurára: „Hunyadi Bors Mátyásban” a maguk hősét féltik. De ebbe az érzelmi képletbe, hangulatba nem férnek bele a felnőtt előadásokon tetszéssel fogadott groteszk gesztusok. Iglódival szinte egyszerre ismertük fel, hogy bizonyos hatáselemekről, eszközökről le kell mondani, mert a gyerekek történelmi tapasztalatok híján, romantikára sóvárogva - nem értenék meg az áttételesebb, távlatot érzékeltető humort. A komplex ábrázolás nem teljesebbé tenné, hanem megzavarná az élményüket. De ez nem jelenti azt, hogy félünk a nevetéstől! A színház nem kripta, és a klasszikusoktól soha nem idegen a humor. Tapasztalataim szerint a fiatal közönség nevetése két helyen lepi meg a színészt: ahol a hamis hang, a rossz játék váltja ki, és ahol a szövegben, szituációban benne van ugyan a komikum, de a felnőttek már megszokták, hogy „nem illik” nevetni. A gyerekből viszont hiányzik ez az álszent komorság, és jóval őszintébben, természetesebben reagál. Hiszem, hogy a nevetés is az előadás EKG-ja, csak az a fontos, hogy jól olvassuk le! Mert a nevetés lehet a megértés és lehet az elutasítás tünete is! - Nem szeretnék tapintatlan lenni, de emlékszem egy bizonyos ifjúsági előadáson kirobbant konfliktusra . . . - Azt hiszem, nagyon is a témába vág, nem is az incidens, hanem a tanulsága. Egy régi Mózes-előadáson történt, amikor az erkélyen valahogy összeverődött egy olyan kis csoport, amelynek tagjai összetévesztették a nézőteret a színpaddal, és egyfolytában „szerepeltek”. A színpadig érezhetően nevetgéltek, kommentárokkal kísérték a drámát. Az első részben még tűrtem, de a másodikban, amikor észrevettem, hogy ők vérszemet kaptak, mi pedig a színpadon egyre nagyobb erőfeszítéssel próbáljuk leküzdeni a zavart - veszélyben láttam az előadást. És akkor, a Mózes megkövezése előtti drámai pillanatban kiléptem a szerepből, előrementem a színpad szélére, és nagyon halkan a nézőkhöz fordultam. Elnézést kértem azoktól, akik nem olyan színházi élményt kapnak, mint amilyet vártak, és aminek nyújtására mi készültünk, de mentségünkre szolgáljon, hogy ebben ezen az estén megakadályoznak bennünket. E pillanatban síri csend lett, és ettől kezdve, nem is zavartalanul, de valamilyen különös feszültségben zajlott az előadás. Én, Mózes drámájával párhuzamosan, a magamén vívódtam. Marcangolt az önvád, hogy vajon volt-e jogom ahhoz, amit tettem? Nem kellett volna inkább mást próbálni, még jobban játszani . . . Nem sértettem-e meg megbocsáthatatlanul a színházi fegyelmet . . . Olyannyira, hogy az előadás végén - talán mondanom sem kell, hogy fergeteges siker volt - a vasfüggöny előtt, egy bocsánatkérő gesztussal, külön is meghajoltam a rendzavaró erkélysorok felé. Az előadás után háromnegyed órával - annyiba telik, amíg a Mózes után lefestek - húsz lehorgasztott fejű gyerek állt a kiskapunál. Nm autogramot, hanem bocsánatot jöttek kérni. Ők is, én is annyira fel voltunk dúlva, hogy együtt könnyeztünk, és megállapodtunk abban, hogy ez megfejthetetlen, kirívó véletlen volt, és hogy soha többé . . . Meg kell mondanom, többen közülük azóta barátaimmá lettek, és azon a héten egész sor nézőtől, diáktól, tanártól kaptam levelet: a legtöbben magukra vették társaik hibáját, és elnézést kértek a vétkesek és a többiek, vagy éppen az egész ifjúság nevében. Nem időztem volna ennél a kirívó esetnél ilyen hosszan, ha nem igazolná ez is, hogy a fiatalokat nem szabad nemkomolyan venni! - Ezt, gondolom, a fiatalok minden korosztályára vonatkoztatja. - Természetesen. De azért: nem egyformán. Mert egyetemista közönségnek játszani - nagybetűs élmény! Nem tudok egy szerepbe, figurába annyi árnyalatot bevinni, hogy ne érezném, hogy követnek. Hogy nekik minden többrétegűség, az alakítás minden gazdagsága kevés. Fogékonyságuk, hálájuk minden erőfeszítést megérdemel. Ezért olyan nagy öröm minden színésznek az Egyetemi Színpadon szerepelni. Ezért megyünk szívesen feleségemmel, Gombos Katival a vidéki egyetemekre. Irodalmi estünk programja, Goethétől Illyésig igazán nem slágerfesztivál, de nem tudjuk úgy befejezni, hogy ne áradna felénk a követelés, hogy „még”! És ha utána beszélgetésre kerül a sor, jó érezni, hogy nemcsak hallgatói, de részesei is az előadásnak. - Tapasztalatai szerint milyenfajta színházi élményt fogad szívesen, mit fogad be a fiatalság? - A mi tapasztalataink a Nemzetiben általában kedvezőek. Az új vezetés törekvése - visszaszoktatni a nézőket a színházba - sikerrel járt. A magyar klasszikus ciklus, úgy érezzük, nem maradt meg a kötelező olvasmányok élményszintjén, nem színházi múzeumot jelentett a diákoknak, hanem élményt. A vártnál nagyobb érdeklődéssel fogadták a fiatalok az olyan politikus drámákat is, mint az Eljött a tavasz. Saját lányom is ezt választotta dolgozattémának, annyira foglalkoztatta. De a Neveletleneket sem „fehér nézőtér” előtt játsszuk; a nézőtéren majdnem annyi fiatal ült, mint a klasszikusok előadásán, és merem állítani, hogy ez nemcsak a darab krimielemeinek, hanem a mondanivalójának szól. .. Elhangzott az első ügyelői figyelmeztetés, tudom, hogy Sinkovits Imrének - ma este: ismét Mózesnek - festeni, öltözni kell. Búcsúznék. De egy fontosnak érzett gondolat erejéig még visszatart. - Szeretném, ha megírná egy emlékemet, pontosabban annak aktuális tanulságát. Hogy annak idején Majorné Papp Mariska ifjúsági előadásain nemcsak új közönség nevelődött, hanem új színészgeneráció is. Várkonyi, Major és mások, tudtommal, ott rúgtak először labdába. Én magam, Marton Endre belém vetett bizalmának hála, másodszereposztásban, beugrásokon jutottam fiatalon nagy feladatokhoz. Nyílt színházi titok, hogy a 29