Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1972-09-01 / 9. szám

lökhöz. Hogy felfedezzem: valójában ez a közönség olyan érzékeny, hogy a leg­kisebb lazulásra, hamis hangra reagál. Hogy a legrövidebb színpadi üresjárat alatt elveszíti velünk a kontaktust. És kollégáimmal együtt leszűrjem a tanul­ságot: nekik kell a legkomolyabban, leg­tisztábban, legfeszesebben játszani! Mióta ez sikerült - az ifjúsági előadá­sok sorozata a színészek számára is él­ménnyé vált. - őszintén szólva, nincs összehasonlí­tási alapom. De valóban az a hír járja, hogy a Nemzetiben ma már vasárnap délelőtt is ugyanúgy játszik az együttes, mint a premieren . . . - Ugyanolyan jól, de nem ugyanúgy. - ?? - Mondok egy példát. Itt van a Czil­­lei és a Hunyadiak, amelyet állítom, a diákok olyan tiszta szívvel, együttérzés­sel és áhítattal fogadnak, hogy bennün­ket is szinte meghat. Középiskolás elő­adásokon azt érezzük, hogy ezek a fia­talok, amikor a színpadon a jó és a rossz harcát figyelik, a jóval azonosulnak, és úgy drukkolnak a Hunyadiaknak, mint nem is olyan régen Vitéz Lászlónak a Bábszínházban. Sztankay színpadra lépé­sekor pedig még Bors Máté alakja is rákopírozódik a figurára: „Hunyadi Bors Mátyásban” a maguk hősét féltik. De ebbe az érzelmi képletbe, hangulat­ba nem férnek bele a felnőtt előadáso­kon tetszéssel fogadott groteszk gesztu­sok. Iglódival szinte egyszerre ismertük fel, hogy bizonyos hatáselemekről, esz­közökről le kell mondani, mert a gye­rekek­­ történelmi tapasztalatok híján, romantikára sóvárogva - nem értenék meg az áttételesebb, távlatot érzékeltető humort. A komplex ábrázolás nem tel­jesebbé tenné, hanem megzavarná az él­ményüket. De ez nem jelenti azt, hogy félünk a nevetéstől! A színház nem kripta, és a klasszikusoktól soha nem idegen a humor. Tapasztalataim szerint a fiatal közönség nevetése két helyen le­pi meg a színészt: ahol a hamis hang, a rossz játék váltja ki, és ahol a szöveg­ben, szituációban benne van ugyan a komikum, de a felnőttek már meg­szokták, hogy „nem illik” nevetni. A gyerekből viszont hiányzik ez az ál­szent komorság, és jóval őszintébben, természetesebben reagál. Hiszem, hogy a nevetés is az előadás EKG-ja, csak az a fontos, hogy jól olvassuk le! Mert a nevetés lehet a megértés és lehet az el­utasítás tünete is! - Nem szeretnék tapintatlan lenni, de emlékszem egy bizonyos ifjúsági előadá­son kirobbant konfliktusra . . . - Azt hiszem, nagyon is a témába vág, nem is az incidens, hanem a tanulsága. Egy régi Mózes-előadáson történt, ami­kor az erkélyen valahogy összeverődött egy olyan kis csoport, amelynek tagjai összetévesztették a nézőteret a színpad­dal, és egyfolytában „szerepeltek”. A színpadig érezhetően nevetgéltek, kommentárokkal kísérték a drámát. Az első részben még tűrtem, de a második­ban, amikor észrevettem, hogy ők vér­szemet kaptak, mi pedig a színpadon egyre nagyobb erőfeszítéssel próbáljuk leküzdeni a zavart - veszélyben láttam az előadást. És akkor, a Mózes megkö­­vezése előtti drámai pillanatban kilép­tem a szerepből, előrementem a színpad szélére, és nagyon halkan a nézőkhöz fordultam. Elnézést kértem azoktól, akik nem olyan színházi élményt kap­nak, mint amilyet vártak, és aminek nyújtására mi készültünk, de mentsé­günkre szolgáljon, hogy ebben ezen az estén megakadályoznak bennünket. E pillanatban síri csend lett, és ettől kezd­ve, nem is zavartalanul, de valami­lyen különös feszültségben zajlott az előadás. Én, Mózes drámájával párhu­zamosan, a magamén vívódtam. Mar­cangolt az önvád, hogy vajon volt-e jo­gom ahhoz, amit tettem? Nem kellett volna inkább mást próbálni, még job­ban játszani . . . Nem sértettem-e meg megbocsáthatatlanul a színházi fegyel­met . . . Olyannyira, hogy az előadás vé­gén - talán mondanom sem kell, hogy fergeteges siker volt - a vasfüggöny előtt, egy bocsánatkérő gesztussal, külön is meghajoltam a rendzavaró erkélyso­rok felé. Az előadás után háromnegyed órával - annyiba telik, amíg a Mózes után lefestek - húsz lehorgasztott fejű gyerek állt a kiskapunál. N­m autog­ramot, hanem bocsánatot jöttek kérni. Ők is, én is annyira fel voltunk dúlva, hogy együtt könnyeztünk, és megálla­podtunk abban, hogy ez megfejthetet­len, kirívó véletlen volt, és hogy soha többé . . . Meg kell mondanom, többen közülük azóta barátaimmá lettek, és azon a héten egész sor nézőtől, diáktól, tanártól kaptam levelet: a legtöbben magukra vették társaik hibáját, és elné­zést kértek a vétkesek és a többiek, vagy éppen az egész ifjúság nevében. Nem időztem volna ennél a kirívó eset­nél ilyen hosszan, ha nem igazolná ez is, hogy a fiatalokat nem szabad nem­­komolyan venni! - Ezt, gondolom, a fiatalok minden korosztályára vonatkoztatja. - Természetesen. De azért: nem egy­formán. Mert egyetemista közönségnek játszani - nagybetűs élmény! Nem tu­dok egy szerepbe, figurába annyi árnya­latot bevinni, hogy ne érezném, hogy követnek. Hogy nekik minden többréte­­gűség, az alakítás minden gazdagsága­­ kevés. Fogékonyságuk, hálájuk minden erőfeszítést megérdemel. Ezért olyan nagy öröm minden színésznek az Egye­temi Színpadon szerepelni. Ezért me­gyünk szívesen feleségemmel, Gombos Katival a vidéki egyetemekre. Irodalmi estünk programja, Goethétől Illyésig igazán nem slágerfesztivál, de nem tud­juk úgy befejezni, hogy ne áradna fe­lénk a követelés, hogy „még”! És ha utána beszélgetésre kerül a sor, jó érez­ni, hogy nemcsak hallgatói, de részesei is az előadásnak. - Tapasztalatai szerint milyenfajta színházi élményt fogad szívesen, mit fo­gad be a fiatalság? - A mi tapasztalataink a Nemzetiben általában kedvezőek. Az új vezetés tö­rekvése - visszaszoktatni a nézőket a színházba - sikerrel járt. A magyar klasszikus ciklus, úgy érezzük, nem ma­radt meg a kötelező olvasmányok él­ményszintjén, nem színházi múzeumot jelentett a diákoknak, hanem élményt. A vártnál nagyobb érdeklődéssel fogad­ták a fiatalok az olyan politikus drámá­kat is, mint az Eljött a tavasz. Saját lá­nyom is ezt választotta dolgozattémá­nak, annyira foglalkoztatta. De a Ne­veletleneket sem „fehér nézőtér” előtt játsszuk; a nézőtéren majdnem annyi fiatal ült, mint a klasszikusok előadá­sán, és merem állítani, hogy ez nemcsak a darab krimielemeinek, hanem a mon­danivalójának szól. .. Elhangzott az első ügyelői figyelmez­tetés, tudom, hogy Sinkovits Imrének - ma este: ismét Mózesnek - festeni, öl­tözni kell. Búcsúznék. De egy fontos­nak érzett gondolat erejéig még vissza­tart. - Szeretném, ha megírná egy emléke­met, pontosabban annak aktuális tanul­ságát. Hogy annak idején Majorné Papp Mariska ifjúsági előadásain nemcsak új közönség nevelődött, hanem új színész­generáció is. Várkonyi, Major és mások, tudtommal, ott rúgtak először labdába. Én magam, Marton Endre belém vetett bizalmának hála, másodszereposztásban, beugrásokon jutottam fiatalon nagy fel­adatokhoz. Nyílt színházi titok, hogy a 29

Next