Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-03-01 / 3. szám
csak színezett alaprajzzal jelzett konyha, balra egymás fölött Charley és Howard irodája, jobbra a bar és fölötte a bostoni szállodaszoba. Ez a konstrukció tette lehetővé a rendkívül gyors előadást, valamint a térbeli ritmizálást. Ennek segítségével lehet pontosan szétválasztani a jelen idejű és a múltban játszódó jeleneteket is. A konyha láthatatlan falát a jelenben mindig bekalkulálják a színészek a járásokba, a mozgásokba, míg a múltba mindig ezen a „falon” keresztül lépnek át. Olyan játéklehetőségeket is teremt ez a stilizált helyszín, hogy a fiúk manzárdszobájának ferde plafonja, melyet természetesen csak a háttér díszletelemen egy vonal jelez, határt szab mozdulataiknak. A szobában csak meggörnyedve lehet járni, de a nagy tervezgetéskor kiegyenesednének, ám a láthatatlan plafonba beverik fejüket. A térbeli ritmus szép példája a Nő szerepeltetése. A szerzői elképzelés szerint a darab meghatározott pontjain felhangzik a nevetése. Ám ez a térkonstrukció lehetővé teszi, hogy a Nő ilyenkor is a szállodaszobában legyen, s megvilágítással kapjon hangsúlyt. A vizuális és az akusztikus megjelenítés így sokkal nagyobb szerepet ad ezeknek az epizódoknak. Az első szállodai jelenet megoldása különösen érdekes. A Nő fenn van, Willy azonban lenn, fél lábbal a családi otthonban áll. Összeköti őket, beborítja Lomant a Nő által leengedett vörös selyem lepel. Ebben a kompozícióban hangzik el a jelenet szövege. Ez a jelenet világítja meg talán a leginkább azt a filmes metódust, amely az egész előadásra jellemző, s amelyet módosult montázstechnikának tekinthetünk. A szituáció külső képe, mozgásrendszere és a szöveg nem egymást magyarázó, egymásból következő realisztikus-naturalista láncolat, hanem látszólag egymástól független vagy esetleg ellentétesnek tűnő mozzanatok egyidejű megjelenése, amely így az előzőnél többet vagy mást tud kifejezni a szituációból. Ha az előző jelenetre visszatérünk, hagyományos módon a szituációt eljátszva csak arról értesülünk, hogy Willynek bostoni útjain találkája van. A felidézett jelenet azonban vizuálisan megjeleníti mindazt a kapcsolatot, kötődést, mellékgondolatot, amely, mint a jelenet mögöttes jelentéstartalma, különben csak gondolati úton később realizálódna a nézőben, illetve az előadás sodrában csak felsejlene a közönségben. Ebből következik, hogy a mozgásnak ebben a koncepcióban a szokásosnál sokkalta nagyobb jelentősége van. Nem öncélú mutatvány az, ha az emlékképekben Lomanék szinte akrobata mozgásúak, ha a két fiú apján, mint bakon ugrik be a színre, ha beszélgetve a közös nyári útról, a közelgő meccs eredményéről, a lopott labdáról, mindhárman hanyatt fekve „bicikliznek”, ha a meccsre sietve egy-egy bukfenccel hagyják el a színpadot, ha Willy álmodozásakor a család, akár egy cirkuszi csoport, pózba vágja magát. Ez a következetes jelzésrendszer az emlékképeket nemcsak elkülöníti a jelen cselekvésétől, hanem mintegy betétként kezelve, idézőjelbe is teszi. Két „ritmusképlet”-re különösen érdemes felfigyelni. Az egyik akusztikus, a másik, az előzőekhez hasonlóan térbeli. Amikor Ben felkínálja az alaszkai munkát, a meggazdagodás, a siker kockázatos útját, Linda a szolid, középszerű, de biztosabbnak látszó jövőt állítja ezzel szembe. A párbeszéd alatt az egymástól távol álló két ember között Willy, mint egy pingponglabda csapódik ide-oda. A kispolgár egyik jellemvonása így jelenik meg egy sokatmondó képben. A hanghatás, illetve a csend ritmizáló szerepét a Howarddal lejátszódó jelenet példázza. Howard hallgatja a magnót, Willy elő-előhozakodik a New York-i munkalehetőség iránti kérésével. A jelenetnek ebben a szakaszban döccenő, meg-megakadó a ritmusa. Majd Howard csendre inti Lomant, mert a fia hangja következik a szalagon. De a magnó hosszan, üresen jár. A csend iszonyúan kínos, felháborító. Ez a csend Willy teljes megalázkodásának és kiszolgáltatottságának sűrített pillanata. Valló Péter elképzeléseit remek színészegyüttes váltotta valóra. Kiváló alakítások ellenére is az első benyomás a nálunk oly ritka közös munka, az együttes játékélménye. A legkisebb szerepekben sincs lazítás, nincs hamis hang. Mindenki az előadásért él, dolgozik, s ez fokozottan igaz a négy főszereplőre. Linda passzív figurája nem ad módot látványos alakításra. Göndör Klára eszköztelen játékkal, sokat mondó és tűrő hallgatással súlyos figurává, a családi játékszabályokat ismerő, azokat betartó, de mögéjük látó alakká teszi Lindát. A rekviemben elhangzó monológja félelmetes, megborzongatóan keserű. A két fiú, Happy és Biff, ebben az előadásban inkább a Szelíd motorosok című film hőseire emlékeztet, mint 20 évvel ezelőtti elődeikre. De leginkább ízigvérig saját magukat, a maguk huszonéves lényüket adják a figurákhoz a színészek: Cserhalmi György és Harkányi János. Ettől érződik — mint ahogy egy ifjúsági előadás nézői is mondták — a két fiú minden tekintetben mai, itthoni fiatalnak. Cserhalmi nem a túlérzékeny, ideges Biffet játssza, hanem egy szemérmesen robusztus figurát. Az ő nyers és ellágyuló, nyegle és félszeg, erős és vívódó Biffjét jól egészíti ki a puhább, a lomanibb Happy-Harkányi. Willy — Latinovits. Hogy ez az előadás az évad egyik kiemelkedő produkciója, az nagyrészt neki is köszönhető. Latinovits megalkotta a mai kispolgár Lomant. Enyhe pocak, hónaljig felhúzott nadrág, nadrágtartó (Hruby Mária a jelmeztervező. Őt dicséri az is, hogy a máskor oly kiábrándító rövid nadrágok elmaradtak, és a fiúk az emlékképekben is tréningruhában játszottak). Tartásával, járásával érzékelteti az életkorváltozást. Nem lehet sajnálni, mert nem sajnáltatja magát. Sőt, az alak kézenfekvő jellemzésén túl megmutatja azt a típust is, amely kiéletlen vágyai miatt támasza lehet az erőszakos uralmaknak, amelynek a hamis eszményekhez való következetes kötődése okozza a talaj vesztését, a kiszolgáltatottságát; amely torz fensőségtudattal önmagát szigeteli el a közösségtől; amely otthon despota, de a hivatalban alázatos. Ugrik, bukfencezik, szalad, lót-fut helyszínről helyszínre. De nem a kondícióját csodáljuk, nem a „produkciót” látjuk, mert minden mozdulat, hang természetesen adódik a rendező és a főszereplő közösen létrehozott stílusából. Millernek az az elképzelése, hogy Az ügynök halálában az élet totalitását fogalmazza meg. Ez a lehetetlen Latinovits alakításában már-már valóra vált. Néhány szó még a Rekviemről. A darabot lezáró Rekviem sokáig — a veszprémi előadásig — fölösleges toldaléknak tűnt számomra. Ugyanis mindig úgy játszották, hogy nem derült ki igazi funkciója, azaz melodramatikus volt és ugyanakkor didaktikus. Valló a Rekviemet sötét színpadon játszatja, az öt szereplő kezében égő gyertya van, ez adja az összes fényt. A sír Willy utazóbőröndje, a hamis álmokkal megrakott bőrönd. A záró monológnál már csak egyetlen gyertya