Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

CSOKONAI SZÍN­HÁZA Haladta a tíz esztendőt már, mióta elte­metve heverednek Debrecennek homok­ja között a Csokonai hamvai, de az ő nem koporsóba való lelke, nemcsak fel­tördelte sírjának boltozatait, hanem új erőt vévén szintén a földtől, mint a Her­kules egyszeri bajnoktársa, maga a halál által lett halhatatlanná. Hanem midőn az ő lelke, neve s versei győzedelmesen rep­kedtek most is mindenfelé a magyar ég boltozati alatt; midőn az ő lelkének me­leg lehellete hevítgeti még ma is az általa megérzékenyült Hunnia fiainak s leányi­nak ajakait s melleit, másfelől az ő for­málódása, az ő környülállásai, az ő törté­neti s az ő élete igen kevesektől elmér­­tetnek, egy század múlva pedig talán sen­kitől se. Teljességgel el nem lehet hallgatni, to­vábbá mivel minden tanítóinak s mások­nak is egész életében különösen szemébe tűnt, az a nagy elevenség, tűz, s aktori tehetség, mellyel ő már gyermekkorában, a beszélő és cselekvő személyeknek min­den indulatait, magok viselését, cseleke­detét, s egész módját, szokását a bámu­lásig követni tudja, nagy korában pedig, mikor valamit beszélt, vagy előadott, az egész társaságnak szemét s lelkét magára ragadta. Mikor ő tanuló korában közön­ségesen beszélt (deklamált) az egész os­kola füllé vált, és egy examenben a tekin­tetes Fodor úr szava szerént „egy nagy­tekintetű patrónus az t a% ítéletet hospa akció­ja felöl, hogy már a­ teátrumon is sok volna”. Azt pedig említenem se szükség, hogy ez a test által véghez menni szokott akció nem a testnek, hanem a léleknek, kivált az elevenen s energiával érező léleknek tulajdona. Hát az akciókban vagyis az indulatoknak külső jelekkel való kifejezésében micsoda mesteri érzéssel bírt Csokonai ? Már oda feljebb említettem, hogy ő akció nélkül beszélni nem tudott, annyival inkább deklamálni. Mindenkor elevenen lesz előttem az a szívható megjelenés, midőn ő a palástos Minervától végbúcsút akar­ván venni, a debreceni Kollégiumban, egy a maga nagyságát s megsértetését mélyen érző lélekkel, egy az elválás miatt vérkedző szívvel állott fel, több mint ötödfél­ száz tanulótársai között, hogy tőlük örökre búcsút vegyen. A legfel­sőbb potenciára emeltetett az ő meggyűlt lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magából, mindaz az ő szájának, szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozód­­ván, elektromi battériás villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfélszáz ifjún, és az egész auditórium egy néma ránga­­tódzásba jött. Én még igazán tüzes és rettenetes akciót a teátrumon kívül csak ezt az egyet láttam. Szemével, szájával, haja szálaival, karjainak s tagjainak min­den mozdulatival beszélt, indított, s on­totta ki a meggyűlt érzést. Hasonlót le­het mondani a gróf Rhédey Lajosné fe­lett véghezvitt akciójáról is. Véghezvitte ugyan az irigység itt is, amit véghez vihe­tett ennek gyalázatjára, nevetségessé való tevésére, és az ő érzékeny megkeserítésé­­re, de a közönség szava decidált és ezen akció legjobban megdicsőíteni gondolta­­tott mind ezen szomorú pompát, mind a gróf ízlését és választását. Ez a Csokonai utolsó hattyús szava ugyan nem egy­könnyen fog kiesni a jelen­ volt gyüleke­zet emlékezetéből. A „Cultura" előadása Az exameneknek végére érvén egy szín­játékot adtak a nagyobb tanulók, fenn az iskolai pódiumon a széles folyosón, me­lyen gróf Festetics György is jelen volt és sok mások. Ezen játékban, amennyire visszaemlékezem, főszerepe volt Pofok­nak, aki egy magyar paraszt gazdát ábrá­zolt, kinek szolgája Kanakus volt és Áb­­rahám zsidó. Csokonait 1799. július 12-én a Rákó­­czi-Bercsényi nótáért Sárközy és a gróf is megintették. Sárközy az intésről meg­levő levelében is emlékezik, a gróf pedig azt mondta Csokonainak, köztudomás szerint: — Kérem, az ilyesekért oskolánkat fundamentumostól elhányathatják, vi­gyázzunk ! De azért nem kell gondolnunk, hogy azért akár Sárközy, akár a gróf Csokonai­ra nehezteltek volna, vagy hogy az éne­ket gúnyolták volna, éppen nem. Sőt bi­zonyos, hogy Sárközy barátilag becsülte, szerette, a gróf pedig azt javallotta Sár­­közynek és Csépán fiskálisnak, hogy Cso­konait a rendes professzorság felvállalá­sára beszélnék rá, mert a grófnak Csoko­nai tetszett. A szereplők A Pofók-játék célja nevelés és nemzetiség. Pofók és Kanakuz szerepe a nemzetisé­get neveletlen ábrázatba terjesztette elő. A neveltebb személyt egy kisasszony és ifjú képzeték leginkább, ez hegedűn is játszott, amaz klavíron, és mellette éne­kelt. Ezt Ágoston János tanuló adta, úgy azonban, hogy a muzsikálás és éneklés alatt a függöny le volt bocsátva, mert a Kétszáz éve született a magyar felvilágosodás és rokokó legnagyobb költője, aki a korai magyar drámaírásnak is kiemelkedő alakja. Négy színdarabja maradt ránk — A méla Tempefői, Gerson du Malheureux, A cultura, Karnyóné - és ezek mellett kortársak visszaemlékezései, amelyekből színpadismerete, előadókész­sége is kitetszik. Drámai munkásságát méltatlanul felejtik el színházaink. Cso­konai dramaturgiája, szellemes dialógusai, diákos humora ma is friss, terméke­nyítően hatna színházi életünkre. CSOKONAY V.MIHÁLY ÉLETE ’S Némely még eddig ki nem adott MUNKÁI. DOMBY MÁRTON PESTEN, Trattner János Tamás' betűivel* 1 8 i­gaál­laszló CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VETT LEÍRASS HOZ. HA ALKALMAZHATÓ LENNE 9

Next