Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám
CSOKONAI SZÍNHÁZA Haladta a tíz esztendőt már, mióta eltemetve heverednek Debrecennek homokja között a Csokonai hamvai, de az ő nem koporsóba való lelke, nemcsak feltördelte sírjának boltozatait, hanem új erőt vévén szintén a földtől, mint a Herkules egyszeri bajnoktársa, maga a halál által lett halhatatlanná. Hanem midőn az ő lelke, neve s versei győzedelmesen repkedtek most is mindenfelé a magyar ég boltozati alatt; midőn az ő lelkének meleg lehellete hevítgeti még ma is az általa megérzékenyült Hunnia fiainak s leányinak ajakait s melleit, másfelől az ő formálódása, az ő környülállásai, az ő történeti s az ő élete igen kevesektől elmértetnek, egy század múlva pedig talán senkitől se. Teljességgel el nem lehet hallgatni, továbbá mivel minden tanítóinak s másoknak is egész életében különösen szemébe tűnt, az a nagy elevenség, tűz, s aktori tehetség, mellyel ő már gyermekkorában, a beszélő és cselekvő személyeknek minden indulatait, magok viselését, cselekedetét, s egész módját, szokását a bámulásig követni tudja, nagy korában pedig, mikor valamit beszélt, vagy előadott, az egész társaságnak szemét s lelkét magára ragadta. Mikor ő tanuló korában közönségesen beszélt (deklamált) az egész oskola füllé vált, és egy examenben a tekintetes Fodor úr szava szerént „egy nagytekintetű patrónus az t a% ítéletet hospa akciója felöl, hogy már a teátrumon is sok volna”. Azt pedig említenem se szükség, hogy ez a test által véghez menni szokott akció nem a testnek, hanem a léleknek, kivált az elevenen s energiával érező léleknek tulajdona. Hát az akciókban vagyis az indulatoknak külső jelekkel való kifejezésében micsoda mesteri érzéssel bírt Csokonai ? Már oda feljebb említettem, hogy ő akció nélkül beszélni nem tudott, annyival inkább deklamálni. Mindenkor elevenen lesz előttem az a szívható megjelenés, midőn ő a palástos Minervától végbúcsút akarván venni, a debreceni Kollégiumban, egy a maga nagyságát s megsértetését mélyen érző lélekkel, egy az elválás miatt vérkedző szívvel állott fel, több mint ötödfél száz tanulótársai között, hogy tőlük örökre búcsút vegyen. A legfelsőbb potenciára emeltetett az ő meggyűlt lelke, és valahány szikrát bocsátott ki magából, mindaz az ő szájának, szemének, tagjainak mozdulatai által sokszorozódván, elektromi battériás villám gyanánt lövődött keresztül az ötödfélszáz ifjún, és az egész auditórium egy néma rángatódzásba jött. Én még igazán tüzes és rettenetes akciót a teátrumon kívül csak ezt az egyet láttam. Szemével, szájával, haja szálaival, karjainak s tagjainak minden mozdulatival beszélt, indított, s ontotta ki a meggyűlt érzést. Hasonlót lehet mondani a gróf Rhédey Lajosné felett véghezvitt akciójáról is. Véghezvitte ugyan az irigység itt is, amit véghez vihetett ennek gyalázatjára, nevetségessé való tevésére, és az ő érzékeny megkeserítésére, de a közönség szava decidált és ezen akció legjobban megdicsőíteni gondoltatott mind ezen szomorú pompát, mind a gróf ízlését és választását. Ez a Csokonai utolsó hattyús szava ugyan nem egykönnyen fog kiesni a jelen volt gyülekezet emlékezetéből. A „Cultura" előadása Az exameneknek végére érvén egy színjátékot adtak a nagyobb tanulók, fenn az iskolai pódiumon a széles folyosón, melyen gróf Festetics György is jelen volt és sok mások. Ezen játékban, amennyire visszaemlékezem, főszerepe volt Pofoknak, aki egy magyar paraszt gazdát ábrázolt, kinek szolgája Kanakus volt és Ábrahám zsidó. Csokonait 1799. július 12-én a Rákóczi-Bercsényi nótáért Sárközy és a gróf is megintették. Sárközy az intésről meglevő levelében is emlékezik, a gróf pedig azt mondta Csokonainak, köztudomás szerint: — Kérem, az ilyesekért oskolánkat fundamentumostól elhányathatják, vigyázzunk ! De azért nem kell gondolnunk, hogy azért akár Sárközy, akár a gróf Csokonaira nehezteltek volna, vagy hogy az éneket gúnyolták volna, éppen nem. Sőt bizonyos, hogy Sárközy barátilag becsülte, szerette, a gróf pedig azt javallotta Sárközynek és Csépán fiskálisnak, hogy Csokonait a rendes professzorság felvállalására beszélnék rá, mert a grófnak Csokonai tetszett. A szereplők A Pofók-játék célja nevelés és nemzetiség. Pofók és Kanakuz szerepe a nemzetiséget neveletlen ábrázatba terjesztette elő. A neveltebb személyt egy kisasszony és ifjú képzeték leginkább, ez hegedűn is játszott, amaz klavíron, és mellette énekelt. Ezt Ágoston János tanuló adta, úgy azonban, hogy a muzsikálás és éneklés alatt a függöny le volt bocsátva, mert a Kétszáz éve született a magyar felvilágosodás és rokokó legnagyobb költője, aki a korai magyar drámaírásnak is kiemelkedő alakja. Négy színdarabja maradt ránk — A méla Tempefői, Gerson du Malheureux, A cultura, Karnyóné - és ezek mellett kortársak visszaemlékezései, amelyekből színpadismerete, előadókészsége is kitetszik. Drámai munkásságát méltatlanul felejtik el színházaink. Csokonai dramaturgiája, szellemes dialógusai, diákos humora ma is friss, termékenyítően hatna színházi életünkre. CSOKONAY V.MIHÁLY ÉLETE ’S Némely még eddig ki nem adott MUNKÁI. DOMBY MÁRTON PESTEN, Trattner János Tamás' betűivel* 1 8 igaállaszló CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VETT LEÍRASS HOZ. HA ALKALMAZHATÓ LENNE 9