Színház, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1974-06-01 / 6. szám
hogy Kristijanról rögtön a dráma elején közül: áruló. Olyan fogás ez, amit például Shakespeare is gyakran alkalmazott, hogy a feszültség forrása ne a „mit”, hanem a „hogyan” legyen, a néző érdeklődését a folyamat kösse le, és ne krimiszerű izgalomban, hanem valódi szellemi izgalomban részesüljön, így nemcsak a demagógia maga, hanem a demagógia hatásmechanizmusa, a demagóg szövegek befogadásának módja is feltárul a nézők előtt. Ezek a hiányosságok és ezek az erények igen nehezen előadható drámává teszik a Golgotát. Nincs az a rendező, aki valamilyen mesterfogással el tudná kenni a szervi bajokat. Csak arról lehet szó, hogy a szépségek felragyogtatásával ellensúlyozza a gyöngéket. A szegedi előadás ilyen szempontból a Szegedi Nemzeti Színház előadása jónak mondható. Igaz ugyan, hogy Giricz Mátyás rendező kihúzta azokat a szövegeket, amelyek már a dráma elején világossá teszik, kicsoda ez a Kristijan, tehát ezzel akaratlanul is kihúzta az egyik méregfogat, koncepciója mégis védhető azzal, hogy a Kristijant játszó színész számára érdekes játéklehetőséget biztosított. Kristijan ebben a felfogásban akaratlanul, fokozatosan, a dolgok logikája következtében, csaknem passzívan vált árulóvá, szövegeit nem demagógiából, hanem meggyőződésből mondja, és ez a szubjektíve őszinte meggyőződés vezet el az objektív katasztrófáig. Giricz az egyetlen lehetséges megoldást választotta a dráma egyes jeleneteinek megrendezésében: az expresszionista színház eszközeiből válogatva néhány festőien megkomponált tömegjelenetet alkotott, ezek a jelenetek jóval közelebb állnak Krleza gondolatvilágához, fantáziájához, mint a többnyire csupán szárazán deklaratív szöveg. Az előadás csúcspontja az a jelenet, amikor a sebesült Pavle hiába könyörög bebocsáttatásért az újságot olvasó és családi életet élő Ksaver házába. A traverzekből álló, konstruktivista díszlet bal oldalán látható a lakás (amely finom rendezői ötlettel később Kristijan lakásává is válik, jelezve, hogy az ilyen szegényes körülmények között élők törvényszerűen juthatnak ahasvérusi vagy éppen árulói sorsra). Klaver tehát újságot olvas, felesége hallucinál. A jelenet nagyon didaktikus, és bizony elviselhetetlenül ömlengő volna, ha Mentes József és Martin Márta nem játszaná egyúttal a jelenet paródiáját is, így azonban a jelenet kritikáját is megkapjuk, ez a kritika pedig végül is egy életforma paródiájává válik. Egyszerre tömjénszagot érzünk. Mentes és Martin továbbra is ironizál, a tömjén azonban már más hangulatot kelt. Pavle kissé talán túlságosan triviálisan kúszik sebesülten, vörös festékkel leöntve a küszöb felé, amikor lilás fénybe és fátylakba burkolva alakok jelennek meg, élükön a tömjént lóbáló pappal. A jelenet kissé emlékeztet Fellini Rómájának papi divatbemutatójára. Egy teljes társadalom vonul fel a sebesült munkás elfogására. Vadászat játszódik le a szemünk előtt, hop-hop kiáltásokkal és topogással akarják kiugrasztani rejtekhelyéről, ahogyan a nyulat szokás. Nem a katonaság vonul fel itt az áldozat ellen, hanem azok, akik a parancsvégrehajtók mögött állnak. Hasonlóan finom megoldás még kettő akad az előadásban. A munkások közé megérkezik a sebesült Andrej (Melis Gábor alakítja). A munkások két pártra szakadnak, egyik részük Kristijannak, másik részük Andrejnek ad igazat. Hir- A haldokló Pavle (Körtvélyessy Zsolt) átkot mond az árulóra. Krleza Golgotája a Szegedi Nemzeti Színházban Kristijan (Kovács János) a szindikalizmus régi érveivel próbálja takarni árulását munkatársa, Ksaver (Mentes József) előtt. Krleza Golgotája a Szegedi Nemzeti Színházban (Hernádi Oszkár felvételei) F> ^ . ■ . % | i,Vl Sm “W j/P < 1 21