Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1975-12-01 / 12. szám

négyszemközt bőven sorolhatnánk még. Az egyik leg­kirívóbb : sokat esznek, isznak az előadás alatt, úgy, hogy a tányérban, pohárban mindig van is valami. Kétszer is moso­gatnak ugyanakkor az ebédlőasztalon (!), de az edényben nincs víz, azaz a mosoga­tás már jelzett. Érthetetlen és funkciótlan keveredés. Végezetül s mintegy összegzésül egy olyan zavaró tényezőről kell szólni, amely nem csupán a rendezőt, hanem az egész társulat hozzáállását minősíti. Valami dis­­­szonanciát fedezhetünk fel darab és elő­adás, színészek és rendezőt között. A drá­ma utolsó jeleneteiben csaknem minden szereplő a színen van. A nagy veszkedés után ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért elol­­dalog, elmenekül, elrohan, kimegy. Egye­dül marad a leginkább kilátástalan sorsú Tatjana. A debreceni előadáson minden színész hatásos abganggal vonul le a szín­padról, be is jön mindenkinek a taps. Ettől azonban még azok a részek is, ame­lyek szépek, hatásosak, gorkijiak voltak, visszamenőleg megkérdőjeleződnek. És ekkor már nem úgy vetődik fel a kér­dés: szabad-e egy pályakezdő rendezését tovsztonogovi mércével mérni. Hiszen már nem egy vizsgarendezésről van szó, egy olyan vizsgáról, amely egyébként rendkívül nehéz feladat, s amely részlet­­megoldásaiban a rendező vitathatatlan fel­­készültségét bizonyítja. Azt, hogy Rencz Antalnak voltak gondolatai a kispolgá­rokról, és elsősorban tapasztalatlansága magyarázza, hogy még nem mindig si­került megfogalmazni a színpadon is e gondolatokat. Az igényes darab­választás, az előadás egyes megoldásai jelzik: előbb­­utóbb létrejön a most hiányolt szintézis is. Ehhez azonban az egész társulat se­gítségére, megváltozott alapállására van szükség. Gorkij: Kispolgárok ( Debreceni Csokonai Színház) Fordította: Makai Imre. Rendezte: Rencz Antal f.h. Díszlet: Langmár András. Jelmez­: Greguss Ildikó. Szereplők: Gerbár Tibor, Andaházy Mar­git, Reviczky Gábor, Nagy Anna m. v., Kóti Árpád, Novák István, Mátray Márta, Agárdy Ilona, Sárosdy Rezső, Csíkos Sándor, Besse­nyei Zsófia, Somorjai Éva, Szabó Ibolya, Pagonyi Nándor, FÖLDES ANNA Erdélyi Antigoné - Ronyecz Mária Ronyecz Mária nem szeret és nem szo­kott nyilatkozni. Az a híre, hogy nem is tud. Ettől aztán mindketten zavarban va­gyunk. A riporter igyekszik meggyőzni a színésznőt, hogy nem magánéletéről, színházi belügyekről vagy nehezen kör­vonalazható szakmai álmokról fogja fag­gatni; a színésznő viszont kifejti, hogy nem szereti a színészélet külsőségeit, sem azokat a pályatársait, akik a nap minden órájában színészek. Szerinte a színésznek elég, ha este a színpadon az. A sebészpro­fesszort sem csodálják meg az utcán, bár­milyen művésze a maga szakmájának a műtőasztalnál, és nem ostromolják az em­berek panaszaikkal az eszpresszóban. Ha most bólintok, akár búcsúzha­tunk is. Éppen ezért­­ vitába szállok. - Nem igaz­ orvos az, aki nem áll örökös készenlétben... - Ezt elismerem - adja meg magát Ro­nyecz. - És nem vitatom, hogy a színészi lét és látás rányomja a bélyegét az ember­re. Hogy én is tudatosan figyelem az em­bereket . . . Most viszont én figyelem őt. Az arca nyílt, a magatartása zárkózott. Mozdu­latai határozottak. Valóban, inkább se­bésznek látszik, mint színésznőnek. Nyolc esztendeje van a pályán, ennyi idő alatt - szerepekkel, sikerekkel, ke­mény munkával - kivívta magának a jo­got, hogy eltérjen a konvencionális szí­nésznőeszménytől. De hogyan férhetett bele vajon ez a szabálytalan jelenség a fő­iskolai naivaeszménybe, hogy indult el a köztudomásúan naivák számára rendsze­resített síneken a pályán ?­­ Sehogy. Már a felvételin kilógtam a sorból. Elsőre nem is sikerült. Az utolsó rostán nem tudtam elhitetni magamról, hogy bele fogok férni a skatulyába. Má­sodszorra szerencsém volt: Ádám Ottó felvételiztetett, aki elfogadott olyannak, amilyen akkor voltam. Tudomásul vette, hogy nem tudok és nem is próbálok pél­dául énekelni. Bennem maradt az iskolai szolfézsórák emléke, amikor al­nak is túl mély voltam, és átzavartak a fiúkhoz. Ta­lán már akkor tüskésebb voltam, mint a többiek. - Nem látta-e ennek valamilyen kárát a fő­iskolán ? - Csak a hátrányait láttam. Az évfo­lyamtársaim itt is, ott is szerepeltek, fil­meztek, nagyon hamar bekerültek a for­galomba. Rám nem volt hol és talán nem is volt miért felfigyelni. - Hogy viselte el mindezt ? - Rosszul, de fegyelmezetten. Valaha sportoltam is. És kész voltam rá, hogy levonjam a kudarcok konzekvenciáit. A diplomaosztást követő napon átmen­tem a bölcsészkarra, hogy megtudjam a beiratkozás feltételeit. Amikor kiderült, hogy egy nappal lekéstem a határidőt, beletörődtem, hogy színész leszek. - Először, ha jól emlékszem, Pécsett lát­tam Giraudoux Judit­jában. - Pécsett voltam először szerződésben, és az ott töltött két és fél év alatt kaptam egypár nehéz szerepet. - Judit volt a legszebb ? -Nem hiszem. Túlságosan bizonyta­lan volt az előadás, és ma már úgy érzem, nekem sem sikerült elég világosan felépí­tenem a figurát. Én a legjobban a Ba­­barczy László rendezte Kaukázusi kréta­kör Gruséjét szerettem. - Ötödik éve van a Nemzeti Színházban. Milyen volt ez az öt év ? Milyen volt a mű­vészi közérzet ? - Abszolút jó. Szótlanul jegyzek. Nem kételkedem, és nem vitázom. De Ronyecz Mária, mintha ki nem mondott gondolataimra felelne, folytatja: - Nem szeretem azokat, akik örökké panaszkodnak, nyilatkoznak, közszem­lére teszik a maguk színházon belüli gondjait. Szerintem ezeket színházon be­lül kell megtárgyalni, megoldani. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy emberileg, művészileg, végleg nem találja meg a he­lyét egy társulatban, becsületesebb és hasznosabb is, ha elmegy. Mert valóban bénító az, amikor két színész úgy lép ki a színpadra, közös jelenetre, hogy előtte nem is köszöntek egymásnak. Gyűlölöm a lazaságot, a lustaságot, és hiszek abban, hogy az őszinte szó sok görcsöt felol­dana. Én egyébként személy szerint úgy érzem, hogy a szerencsések közé tarto­zom. Minden szezonban volt szerepem. Néha kettő is. De elhalmozva, elkényez­tetve azért - láthatta - nem voltam. Ne­kem is ki kellett várnom a kényeskedőket, azután a Play Strindberget és a többit. Szezononként egy szerep persze nem sok. De van, akire ennyi sem jut egy het­­venhárom tagú társulatban. Jó az is, hogy az én darabjaim - pontosabban azok, 21

Next