Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-12-01 / 12. szám
négyszemközt bőven sorolhatnánk még. Az egyik legkirívóbb : sokat esznek, isznak az előadás alatt, úgy, hogy a tányérban, pohárban mindig van is valami. Kétszer is mosogatnak ugyanakkor az ebédlőasztalon (!), de az edényben nincs víz, azaz a mosogatás már jelzett. Érthetetlen és funkciótlan keveredés. Végezetül s mintegy összegzésül egy olyan zavaró tényezőről kell szólni, amely nem csupán a rendezőt, hanem az egész társulat hozzáállását minősíti. Valami disszonanciát fedezhetünk fel darab és előadás, színészek és rendezőt között. A dráma utolsó jeleneteiben csaknem minden szereplő a színen van. A nagy veszkedés után ki így, ki úgy, ki ezért, ki azért eloldalog, elmenekül, elrohan, kimegy. Egyedül marad a leginkább kilátástalan sorsú Tatjana. A debreceni előadáson minden színész hatásos abganggal vonul le a színpadról, be is jön mindenkinek a taps. Ettől azonban még azok a részek is, amelyek szépek, hatásosak, gorkijiak voltak, visszamenőleg megkérdőjeleződnek. És ekkor már nem úgy vetődik fel a kérdés: szabad-e egy pályakezdő rendezését tovsztonogovi mércével mérni. Hiszen már nem egy vizsgarendezésről van szó, egy olyan vizsgáról, amely egyébként rendkívül nehéz feladat, s amely részletmegoldásaiban a rendező vitathatatlan felkészültségét bizonyítja. Azt, hogy Rencz Antalnak voltak gondolatai a kispolgárokról, és elsősorban tapasztalatlansága magyarázza, hogy még nem mindig sikerült megfogalmazni a színpadon is e gondolatokat. Az igényes darabválasztás, az előadás egyes megoldásai jelzik: előbbutóbb létrejön a most hiányolt szintézis is. Ehhez azonban az egész társulat segítségére, megváltozott alapállására van szükség. Gorkij: Kispolgárok ( Debreceni Csokonai Színház) Fordította: Makai Imre. Rendezte: Rencz Antal f.h. Díszlet: Langmár András. Jelmez: Greguss Ildikó. Szereplők: Gerbár Tibor, Andaházy Margit, Reviczky Gábor, Nagy Anna m. v., Kóti Árpád, Novák István, Mátray Márta, Agárdy Ilona, Sárosdy Rezső, Csíkos Sándor, Bessenyei Zsófia, Somorjai Éva, Szabó Ibolya, Pagonyi Nándor, FÖLDES ANNA Erdélyi Antigoné - Ronyecz Mária Ronyecz Mária nem szeret és nem szokott nyilatkozni. Az a híre, hogy nem is tud. Ettől aztán mindketten zavarban vagyunk. A riporter igyekszik meggyőzni a színésznőt, hogy nem magánéletéről, színházi belügyekről vagy nehezen körvonalazható szakmai álmokról fogja faggatni; a színésznő viszont kifejti, hogy nem szereti a színészélet külsőségeit, sem azokat a pályatársait, akik a nap minden órájában színészek. Szerinte a színésznek elég, ha este a színpadon az. A sebészprofesszort sem csodálják meg az utcán, bármilyen művésze a maga szakmájának a műtőasztalnál, és nem ostromolják az emberek panaszaikkal az eszpresszóban. Ha most bólintok, akár búcsúzhatunk is. Éppen ezért vitába szállok. - Nem igaz orvos az, aki nem áll örökös készenlétben... - Ezt elismerem - adja meg magát Ronyecz. - És nem vitatom, hogy a színészi lét és látás rányomja a bélyegét az emberre. Hogy én is tudatosan figyelem az embereket . . . Most viszont én figyelem őt. Az arca nyílt, a magatartása zárkózott. Mozdulatai határozottak. Valóban, inkább sebésznek látszik, mint színésznőnek. Nyolc esztendeje van a pályán, ennyi idő alatt - szerepekkel, sikerekkel, kemény munkával - kivívta magának a jogot, hogy eltérjen a konvencionális színésznőeszménytől. De hogyan férhetett bele vajon ez a szabálytalan jelenség a főiskolai naivaeszménybe, hogy indult el a köztudomásúan naivák számára rendszeresített síneken a pályán ? Sehogy. Már a felvételin kilógtam a sorból. Elsőre nem is sikerült. Az utolsó rostán nem tudtam elhitetni magamról, hogy bele fogok férni a skatulyába. Másodszorra szerencsém volt: Ádám Ottó felvételiztetett, aki elfogadott olyannak, amilyen akkor voltam. Tudomásul vette, hogy nem tudok és nem is próbálok például énekelni. Bennem maradt az iskolai szolfézsórák emléke, amikor alnak is túl mély voltam, és átzavartak a fiúkhoz. Talán már akkor tüskésebb voltam, mint a többiek. - Nem látta-e ennek valamilyen kárát a főiskolán ? - Csak a hátrányait láttam. Az évfolyamtársaim itt is, ott is szerepeltek, filmeztek, nagyon hamar bekerültek a forgalomba. Rám nem volt hol és talán nem is volt miért felfigyelni. - Hogy viselte el mindezt ? - Rosszul, de fegyelmezetten. Valaha sportoltam is. És kész voltam rá, hogy levonjam a kudarcok konzekvenciáit. A diplomaosztást követő napon átmentem a bölcsészkarra, hogy megtudjam a beiratkozás feltételeit. Amikor kiderült, hogy egy nappal lekéstem a határidőt, beletörődtem, hogy színész leszek. - Először, ha jól emlékszem, Pécsett láttam Giraudoux Juditjában. - Pécsett voltam először szerződésben, és az ott töltött két és fél év alatt kaptam egypár nehéz szerepet. - Judit volt a legszebb ? -Nem hiszem. Túlságosan bizonytalan volt az előadás, és ma már úgy érzem, nekem sem sikerült elég világosan felépítenem a figurát. Én a legjobban a Babarczy László rendezte Kaukázusi krétakör Gruséjét szerettem. - Ötödik éve van a Nemzeti Színházban. Milyen volt ez az öt év ? Milyen volt a művészi közérzet ? - Abszolút jó. Szótlanul jegyzek. Nem kételkedem, és nem vitázom. De Ronyecz Mária, mintha ki nem mondott gondolataimra felelne, folytatja: - Nem szeretem azokat, akik örökké panaszkodnak, nyilatkoznak, közszemlére teszik a maguk színházon belüli gondjait. Szerintem ezeket színházon belül kell megtárgyalni, megoldani. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy emberileg, művészileg, végleg nem találja meg a helyét egy társulatban, becsületesebb és hasznosabb is, ha elmegy. Mert valóban bénító az, amikor két színész úgy lép ki a színpadra, közös jelenetre, hogy előtte nem is köszöntek egymásnak. Gyűlölöm a lazaságot, a lustaságot, és hiszek abban, hogy az őszinte szó sok görcsöt feloldana. Én egyébként személy szerint úgy érzem, hogy a szerencsések közé tartozom. Minden szezonban volt szerepem. Néha kettő is. De elhalmozva, elkényeztetve azért - láthatta - nem voltam. Nekem is ki kellett várnom a kényeskedőket, azután a Play Strindberget és a többit. Szezononként egy szerep persze nem sok. De van, akire ennyi sem jut egy hetvenhárom tagú társulatban. Jó az is, hogy az én darabjaim - pontosabban azok, 21