Színház, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-03-01 / 3. szám
SZILÁGYI FERENC Áprily Lajos drámatöredéke Csokonairól Csokonainak nemcsak életében volt balszerencséje a színpaddal, hanem halála után is. S itt most nem színjátékainak későbbi sorsára, hanem az életéről készített színpadi művekre gondolunk elsősorban. 1854-ben Csokonai szerelme címmel Szigligeti Ede írt háromfelvonásos népszínművet a tragédiába illő komáromi szerelemről; 1883-ban Rákosi Jenő Tempefői címmel (Erkel Elek zenéjével) operettet írt a költő életéből; műve végén a szerelmében csalódott, árván maradt poéta hetyke garabonciáskodással búcsúzik a közönségtől: Én megyek keresni várost Mást, mert széles a világ; Kérdem a közönség már most Itt minő jutalmat ád? Nem sok az, mit tőle várok, Jegyben a jó kedvvel járok: Fekvő ágy, terített asztal, Egy pohár bor meg vigasztal. .. Az a farsangoló, tervtelen, csélcsap anekdotahős mókázik itt a deszkákon, amilyennek a kiegyezéskori tarokkozó, anekdotázó társadalom látta, láttatta a költőt, nem véve tudomást nagy országos terveiről s arcának tragikus vonásairól. Igazi fölfedeztetése a színpadon is akkor kezdődött, mikor a Nyugat első nemzedéke kezdte fölfedezni igazi arcát. 1911 januárjában, a Nyugat emlékezetes vígszínházi matinéján színre került Az özvegy Karnyóné, s előtte elhangzott Adynak erre az alkalomra írt ódái szépségű verse, a Vitéz Mihály ébresztése s Hatvany Lajos megnyitó beszéde: Mit hagyott ránk, Csokonai? A február 28-i második előadásra pedig Móricz Zsigmond írt egy „hangulatcsináló novellát” Lábnyomok a porban címmel. A csurgói környezetben játszódó hangulatrajzban már föltűnik a műveletlen, kisszerű, provinciális környezetben fuldokló, vergődő tehetség képe. A Nyugat-matiné s a novella megírása bizonyára új ösztönzést adott az írónak, aki 1905-ben, az Uránia című folyóiratban már nagylélegzetű fölfedező tanulmányt írt a tragikus sorsú debreceni géniuszról. 1913-ban benyújtotta Csokonai című drámáját a Nemzeti Színháznak, de a színház akkori igazgatója, Tóth Imre - mint ismeretes - nem fogadta el. Az Est tudósítója előtt a darab régies nyelvére hivatkozott, meglehetősen naiv érveléssel: „Az új darab nekem nem tetszett. A szereplők mind régi nyelvet, Csokonai nyelvét beszélik .. . Ma már a hatodik, hetedik osztályos gimnazista is fejlettebb nyelven beszél és ír, mint Csokonai. ..” így jelent meg a darabnak öt jelenete mutatványként a Nyugat 1913. évi novemberi számában, mégpedig az I. felvonás 1-3., a II. felvonás 3. és a III. (utolsó?) felvonás 7. jelenete. Mindössze ennyi az, ami Móricz művéből fennmaradt, de ez az öt jelenet is jól mutatja, hogy a Lilla-szerelem volt a dráma magja, a komáromi megismerkedéstől Vajda Julianna férjhezmeneteléig és . . .? A „Búcsú Lillától” címet viselő, ránk maradt utolsó jelenetben a költő Dunaalmáson találkozik 1802-ben a már férjes asszony Vajda Juliannával, hogy megkapja költői ragyogástól övezve azt, amit egy józan, nyárspolgári házasságban bizonyára soha nem élt volna úgy át: kedvese üdvözítő csókját. Az író leánya, Móricz Virág Apám regénye című életrajzi művében így mutatott rá a dráma magjára: „Akkor (1913-ban) írt először drámát Csokonai Vitéz Mihályról, oda is adta a Nemzeti Színháznak, de Tóth Imre igazgató azt felelte rá: nem jó. Nem volt jó, ő se volt vele megelégedve, el is égette, de nem felejtette el a magját: a nyárspolgári élet bénító hatását, melytől megőrül a tiszta ember. Ez után a kudarc után írta a Nemezist, melyben csak úgy gőzöllög a hivatalnokréteg penetráns, megrekedt levegője.” S Móricz egykorú nyilatkozatából is kitetszik, hogy drámája mennyivel több volt, mint egyszerű szerelmi dráma: „Drámámból egy olyan Csokonai lép elő, akitől Tóth Imre megijedt. Én a magyar közállapotokat rajzoltam, amelyek bizony nem nagyon hízelegnek a régi embereknek.” A költő szerelmi tragédiáját tehát mint társadalmi tragédiát ábrázolta: az egzisztenciális bizonytalanságban vergődő Csokonai - kora egyik legnagyobb szelleme nem kaphatja meg a módos polgárleányt. („Jaj, villám is a tirani törvénynek / S a szokásnak meghódolt” - panaszolja A tihanyi echóhoz) Móricz Virág szerint az író maga sem volt a darabbal megelégedve, s valóban, ekkor még (akárcsak a Lábnyomok a porban című novellában) még túl sok színt kevert a dráma nyelvébe Csokonai palettájáról (láthatóan megmázosodva a költő életteljes prózájától, egész részleteket vett át belőlük), a régi stílus alatt azonban kissé groteszk módon, néha már anakronisztikusan egészen modern ízű szerelmet ábrázol. 1924-ben, a Simonyi Mária iránti fellobbanás idején vette elő újra a régi témát, a színésznőnek szánva az új darab főszerepét. Az adatokból úgy látszik, hogy lényegében a korábbi szerelmi drámát írta újra, új hangsúlyokkal. Móricz Virág ezt jegyezte föl az új változatról: „A régi téma új színekkel. Csokonai polgárlányt szeret, s nem veheti el. Régen nem tudta megírni, mert akkor a beteljesült szerelem felé vitte minden — most megérti, hogy van olyan helyzet,, mely a lehetetlenbe szakad . ..” Sajnos, az új kidolgozás is az első sorsára jutott: az író elégette ezúttal a főszerepre kiválasztott színésznő közönye miatt. (Nem volt hajlandó a Lilla-szerep kedvéért visszaadni egy másik szerepét.) Pedig az írót most is nagyon foglalkoztatta a téma. A Magyarország című lapnak így nyilatkozott: „Az egész darab tulajdonképpen egy pontos korkép. Csokonai korát eleveníti meg. Húsz szereplő van benne . . . Csordultig tele vagyok vele.” Sajnos, mégsem hozta világra a művet, pedig Csokonai iránt érzett rajongó tisztelete, kiváló valóságérzéke, nagy tárgyismerete s írói létének a költőével egyező sok rokonvonása kitűnő drámát ígért. Még az első változatról írta: „Kerek hatvannyolc könyvet olvastam el ehhez a drámámhoz. Színpadra vittem Csokonait úgy, ahogy megismertem az írásaiból, és a kortársak írásaiból ... Nem holmi romantikus színdarabot eszkábáltam össze, de egy új, bátor Csokonaiéletrajzot írtam.” Nagy veszteségünkre mindössze az 1913-ból fennmaradt öt jelenet idézi csak ezt a nagy szándékú életrajzi drámát Csokonairól. Míg Móricz nagy koncepciójú, mély lírájú Csokonai-drámáját a Nemzeti Színház igazgatója elutasította, hamarosan mégis színre került egy Csokonaiszínmű az ország első színházában: Csathó Kálmán Lillája. (1928 februárjában volt a bemutató, négy évvel azután, hogy Móricz „csordultig telve” a témával, hozzáfogott korábbi drámája újra- színháztörténet 41