Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
a fénykort láttam. Térit Both Béla követte, majd ő utána Szendrő József irányította a debreceni színházat. Szendrő József tulajdonképpen nem volt kiemelkedően jó rendező, színész, író vagy műfordító. Mégis, együtt, az egész emberből olyan hamisítatlan színházi levegő sugárzott, hogy napok hosszat ültünk mellette, és hallgattuk a történeteket, melyeket elmesélt. Neki is megvoltak a maga hibái, természetesen, amiket nem is nagyon fegyelmezett, de furcsa módon senki sem fegyelmezte magát nagyon, és mégis egy jó csapat jött össze. Ez a sok ösztöneit, érzelmeit, indulatait szabadjára engedő ember a színpadon, próbán, munka közben, sőt, az életben is (mert hiszen egymásra voltunk utalva), mindig együtt, falkában járt. Nem hiába emlegetem mindig ezt a csapatot, csak csapat képes előadásra. Csupán egy évig voltam ennek a színháznak tagja. Kényszerítő körülmények hatására jöttem el. Tulajdonképpen hét színházból távolítottak el. Húsz év alatt egyedül a kecskeméti színház nem bocsátott el, de hát ott vendég voltam. - Nem tartja különösnek, hogy egy színházban sem talált eddig otthont ? - A színész rendkívül összetett ember. Sokféle en gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több „én” van benne. Természetesen ezek az ,,én”-ek összevesznek időnként, néha botrányos jeleneteket is rendeznek— és amíg az ember fiatal, addig ezeknek az indulatoknak (vagy összeütköző ,,én”-eknek) nem szab gátat, így gáttalanul kitörnek. Fiatalabb éveimben majdhogynem az volt az élet- és a munkafeltételem, hogy ne hagyjam magam kötelékek közé zárni, és szankciók által megzavarni, hanem engedjem teljesen szabadjára a magam ösztöneit. (A neveltetésem miatt teljesen csökevényes ösztönéletet élhettem, hiszen szigorú fegyelemben nőttem fel. Kiszabadulván, építészmérnöki diplomával a kezemben, a színházban kezdtem kiélni azokat az ösztönöket, amelyeket addig elnyomtak.) Az én „magányom”, hogy érzöm magamban azt, ami kollektívaképző erő és hit - ezeket nem adja föl. Ez persze csak látszólag magány, mert én korántsem érzem magam magányosnak. - Mit ér a hit, a kollektívaképp erő, ha érp magának ? Ha nem él vele ? - Nem kapok lehetőséget. Amíg nem kapok lehetőséget, addig kénytelen vagyok magamnak őrizni. - Mint említette, a lehetőség megvolt - többek közt Veszprémben is . . . - Ott igen, de azóta nem adatott meg. - És korábban a Thália, a Vígszínház is - megannyi csapat, lehetőség ! - Azok, az én értelmezésem szerint, nem csapatok. Státuszok. Azt a könyvemben is írtam, hogy a Vígszínházban hat évig nem volt négy ember, aki együtt ebédelt volna. - Elsősorban a bensőséges emberi kapcsolatokat hiányolja ? - Természetesen. Emberek szeretet nélkül nem képesek csapatban dolgozni. Ha szeretik egymást, azt jelenti, hogy napközben igyekeznek lehetőségeik szerint együtt lenni. Hiszen az előadások nem a próbán születnek meg, hanem a beszélgetésekben, itt vagy ott. A próba arra való, hogy kipróbáljuk azt, amit már elgondoltunk előre. Este, délben, ebéd közben, vacsora közben, séta közben. Legnagyobb sikereit éppen azokban a színházakban aratta, melyekben - mint említette - nem voltak „csapatok”. - Meglehet, mégis úgy érzem, hogy például Veszprémben sokkal többet dolgoztam, magasabb értékűt csináltam, mint a Vígszínházban vagy a Tháliában. Hát istenem, osztottak rám szerepeket, amelyeket jól játszottam el időnként. Nem mondom, hogy a Rómeót vagy a Közjáték Vichyben festőjét, a Ványa bácsit, a Henriket, a Tóték őrnagyát, vagy akár a Cipollát szégyenleném - mindegyik egy-egy lényeges fejlődési fokozat volt az életemben. Dehát - úgy érzem - ezek korántsem jelentik képességeim és ambícióim határait. - Mégis, úgy tűnik, ez a vonulat megszakadt. - A vonulat nem szakadt meg, mert közben egyrészt megtanultam verset mondani, másrészt megismerkedtem egy új műfajjal, a musicallel, s ezen a téren még nagyon sok tanulnivalóm van. Az egyik hat a másikra. - Veszprém óta hívták-e budapesti színházak ? - Hívtak, de én sehova nem megyek. Rendezni szeretnék. Máig is érthetetlen előttem, miképpen lehetséges, hogy Darvas Iván vagy én, akiknek leghőbb vágyuk a rendezés, soha nem kaptunk erre lehetőséget a Vígszínházban, míg egy pályakezdő színész két alkalommal is. Most már semmi olyan kötelezettségnek nem vetem alá magam, hogy ne én válasszam ki a szerepeket, amelyeket játszom, a rendezőt és munkatársaimat akikkel dolgozom. Magányomban azt a kiváltságot élvezem, hogy megválaszthatom őket. Tehát semmiképpen sem írhatok alá egy olyan szerződést, amely szerint szerepet rámasztanak, hiszen a színész szerződése így kezdődik: köteles a ráosztott szerepet eljátszani. Örömmel szerepelek a Fővárosi Operettszínházban Vámos László rendezésében. Ez nagyon jó szellemű társulat, ahol élnek a hagyományok: ajándékozás, gratuláció, pamflet a premier után, közös bankett és közös lét - mind olyan dolgok, amelyeket eddig a többi színháznál nem tapasztaltam. - Kielégítené csupán a versmondás, a musical ? Igaz, mi is műfajok, de mint mondta, mindez nem végleges, hanem saját színészi határait szeretné bővíteni. Nosztalgiát nem a korábban említett „vonulathoz vonzzák ? A mai magyar szerzőkhöz, a klasszikusokhoz, a prózai színházhoz ? - Nem ez a dolgom. A magasugrók bizonyos magasságokat kihagynak, hogy kipihenjék magukat, s legyen lendületük a magasabbra tett lécet átugrani. Tehát: kihagyom ezeket a szerepeket, nem ambicionálom, hogy eljátsszam Hamletet, II. vagy III. Richárdot, Henriket - tehát semmiféle klasszikust. Egyetlen ambícióm: négy évvel Veszprém után ismét összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze új magyar darabokból. A drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben színészképző is, hiszen abban is nagy a hiány. A drámaírónak nincs műhelye Magyarországon - kivéve talán Pécset vagy egy-két várost. A drámaírás mesterség, s ezt csak a színpadon lehet megtanulni, próbák közben. A drámaíró együtt írhatná velünk, változtathatna a darabon. Tehát nem ambícióm, hogy klasszikus szerepeket játsszak el, s még egy nyomot hagyjak azon a széles országúton, amelyen már rengetegen jártak előttem és én lennék talán a milliomodik. - Mindennek némileg ellentmond az önálló estje is, amely az ötvenedik előadáson túl van. Többek közt elmondja Petőfi Sándor A négyökrös szekér című versét is - amit