Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
arcok és maszkok PÁLYI ANDRÁS Napló színészekről Latinovits úr, akit utoljára még Bagónak hívtak Latinovits Zoltán] vett egy pulikutyát és kisregénynek beillő vallomást publikált Bagó story címen. Ennek természetesen nem sok köze lenne színészetéhez, ha hosszú szünet után nem éppen A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicalben láttuk volna újra színpadon, melyben természetesen ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívnak, így a Bage story, melyben elárulja, hogy a pulit jobb szereti az embereknél (mert emberibbnek tartja), felfogható műhelyvallomásként is. Latinovits ezzel a kéretlen vallomással saját helyzetét nehezíti meg. Az alakításnak, a játéknak olyan hátországát tárja fel, melyet akár el is titkolhatna. Közönség és kritika előtt felfedi a gyengéit. Kiszolgáltatja magát, mint akinek valóban nincs rejtegetni valója. Mint aki kevesli a színpad magától való kockázatát. Egy szolid, jól fésült zenés játékban, mely filmsikerként már meghódította a maga (nem magyar) közönségét, halálugrásra készül. De lehetséges-e egy felnőtteknek írt naiv-kedves mesejátékban úgy felidézni a gonosz óráját, hogy az felrázzon és tisztítson ? Lehet-e elementáris indulatokat megszólaltatni az Operettben, ahol végül is aszerint méri a produkciót közönség (és nemegyszer a kritika is!), hogy jól kapkodja-e a lábát vagy hibásan ? Latinovits Zoltán persze jól táncol (bebizonyította ő már korábban is, hogy táncos-komikusnak sem utolsó), s ha hangja kissé fátyolos is, ez még mindig impozáns a körötte mozgó és egészében véve ugyancsak „fátyolos” teljesítményt nyújtó együttesnek. (Tisztelet a kivételnek, azaz Várhegyi Teréznek.) A kérdés nem is ez, hanem a színészi jelenlét. Milyen tartalommal tudja feltölteni Latinovits színpadi létét ? Meggyőződésem, hogy két Latinovits Zoltán van. Az egyik, aki fölényesen megtanulta a színészetet, s ha úgy hozza a sora, ennek sziporkázó mutatványokkal bizonyságát is adja; a másik viszont inkább a bizonytalansághoz vonzódik: a színpadi önkereséshez, amelyben a fellépési technika minden virtuozitása legfeljebb segédeszköz lehet. Ha nem éppen akadály, Latinovits Zoltán számomra igazán emlékezetes nagy percei ez utóbbitól valók. Amikor alászáll a lélek éjszakájába, a pokol tornácára, hogy felmutasson valami igazán emberit a maga drámai és természeti ellentmondásosságában. Vagy legalább ennek negatív lenyomatát. Valami kétségbeejtően sötétet, ami mégis fénylik, mint az arany. Valójájában a színpadi földindulás és égszakadás színésze ő, olyasféle, akiről Artaud álmodott, amikor máglyáról jeleket adó szenteknek látta a színészeket. Mi köze ennek Bozzi úr kutyaságának bájos operettmeséjéhez? Aligha lehet sok. Van ugyan egy-két perce, melyben a fekete indulat hangjait megszólaltatja, utóvégre is Bozzi úr a játék elején mesebelien gonosz ügyvéd, aki kizsarolja a szegényeket, de ez inkább felhang marad ebben az alakításban. Mert hisz Bozzi úr, aki egy szép napon kutya lesz, hogy emberséget tanuljon, Latinovits tolmácsolásában: vérbeli mimikri szín A kutyává változott Bozzi úr (Latinovits Zoltán) (Fővárosi Operettszínház)