Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1976-08-01 / 8. szám

arcok és maszkok PÁLYI ANDRÁS Napló színészekről Latinovits úr, akit utoljára még Bagónak hívtak Latinovits Zoltán] vett egy pulikutyát­­ és kisregénynek beillő vallomást publi­kált Bagó story címen. Ennek természete­sen nem sok köze lenne színészetéhez, ha hosszú szünet után nem éppen A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musi­calben láttuk volna újra színpadon, melyben természetesen ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívnak, így a Bage story, melyben elárulja, hogy a pulit jobb sze­reti az embereknél (mert emberibbnek tartja), felfogható műhelyvallomásként is. Latinovits ezzel a kéretlen vallomással saját helyzetét nehezíti meg. Az alakítás­nak, a játéknak olyan hátországát tárja fel, melyet akár el is titkolhatna. Közön­ség és kritika előtt felfedi a gyengéit. Kiszolgáltatja magát, mint akinek való­ban nincs rejtegetni valója. Mint aki kevesli a színpad magától való kockáza­tát. Egy szolid, jól fésült zenés játékban, mely filmsikerként már meghódította a maga (nem magyar) közönségét, halál­ugrásra készül. De lehetséges-e egy fel­nőtteknek írt naiv-kedves mesejátékban úgy felidézni a gonosz óráját, hogy az fel­rázzon és tisztítson ? Lehet-e elementáris indulatokat megszólaltatni az Operett­ben, ahol végül is aszerint méri a produk­ciót közönség (és nemegyszer a kritika is!), hogy jól kapkodja-e a lábát vagy hibásan ? Latinovits Zoltán persze jól táncol (bebizonyította ő már korábban is, hogy táncos-komikusnak sem utolsó), s ha hangja kissé fátyolos is, ez még mindig impozáns a körötte mozgó és egészében véve ugyancsak „fátyolos” teljesítményt nyújtó együttesnek. (Tisztelet a kivétel­nek, azaz Várhegyi Teréznek.) A kérdés nem is ez, hanem a színészi jelenlét. Milyen tartalommal tudja feltölteni Latinovits színpadi létét ? Meggyőződésem, hogy két Latinovits Zoltán van. Az egyik, aki fölényesen megtanulta a színészetet, s ha úgy hozza a sora, ennek sziporkázó mutatványokkal bizonyságát is adja; a másik viszont inkább a bizonytalansághoz vonzódik: a színpadi önkereséshez, amelyben a fel­lépési technika minden virtuozitása leg­feljebb segédeszköz lehet. Ha nem éppen akadály, Latinovits Zoltán számomra igazán emlékezetes nagy percei ez utób­bitól valók. Amikor alászáll a lélek éjszakájába, a pokol tornácára, hogy fel­mutasson valami igazán emberit­­ a maga drámai és természeti ellentmondásossá­gában. Vagy legalább ennek negatív le­nyomatát. Valami kétségbeejtően sötétet, ami mégis fénylik, mint az arany. Valójá­­jában a színpadi földindulás és égszaka­dás színésze ő, olyasféle, akiről Artaud álmodott, amikor máglyáról jeleket adó szenteknek látta a színészeket. Mi köze ennek Bozzi úr kutyaságának bájos operettmeséjéhez? Aligha lehet sok. Van ugyan egy-két perce, mely­ben a fekete indulat hangjait megszólal­tatja, utóvégre is Bozzi úr a játék elején mesebelien gonosz ügyvéd, aki kizsarolja a szegényeket, de ez inkább felhang marad ebben az alakításban. Mert hisz Bozzi úr, aki egy szép napon kutya lesz, hogy emberséget tanuljon, Latinovits tolmácsolásában: vérbeli mimikri szín­ A kutyává változott Bozzi úr (Latinovits Zoltán) (Fővárosi Operettszínház)

Next