Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
minden kép végén indulóra, mozgalmi dalokra emlékeztető hangzású, tartalmú a finálé. Ezeket a lezárásokat Asher komolyra hangszereli és kimerevíti. Ék alakban vagy egy sorban a színpad szélén állnak a szereplők, előrelépnek, egy ütemre, egy akarattal összezárt öklüket fejük mellé lendítve. A kép felidézi a kort, de van ebben a megoldásban valami, ami visszamenően minősíti a humoros epizódokat, az álbonyodalmakat. A harmadik felvonás utolsó képe fejezi ki legjobban ezt a rendezői látásmódot. A csillaghegyi üdülőbe, a csúcsra vidáman, könnyedén szökellnek fel a dolgozók. Fiatalok és öregek együtt röplabdáznak, csónakáznak (nyíltszíni tapsot kiváltó mozgásötlettel), kergetőznek. Csak egyvalaki nem vidám, nem tud könnyedén feljutni a csúcsra, ez egy biciklijét toló, micisapkás, kopott ruhájú, a kimerültségtől támolygó férfi. Ő idegen a vidám, tarka sokaságban. Egy rendőr sípszavára kiürül a színpad, a biciklistát a rendőr agyba-főbe veri, a procedúrát egy bőrkabátos végignézi, majd a rendőr dolgát elvégezve visszarendeli sípszavával a többieket, akik ismét boldogan és önfeledten szórakoznak. Ezután autótülkölés, a tömeg szétválik, és középről, hátulról méltóságteljesen begördül egy Pobeda, benne bőrkabátos sofőr és Kocsis igazgató, aki elhozta a vándorzászlót a kollektívának. A zászlót magasra emeli, majd az eléje kétoldalt letérdelő lányoknak adja. A zárókép: középen az igazgató és menyasszonya, Ilonka, előttük a térdeplő lányok, kezükben a zászlóval, háttérben az autó, mellette két bőrkabátos és körben a dolgozók, amint komor arccal éneklik a finálét - döbbenetes erejű. Ez messze nem operettfinálé. Erre a befejezésre nem lehet elandalodni, a dallamokba felejtkezve feloldódni. Ez kemény, elgondolkodtató befejezés, mint ahogy az volt a többi felvonásvég is. A rendező konzekvensen végigvitte azt a koncepciót, hogy a befejezésekkel visszamenőleg gondolkodtat el a felvonásokban történtekről, és ellenpontozza a drámai effektusokkal az operett könynyedségét, ezzel mintegy összetett, a mai szemléletünkhöz közelálló értékelését adja - az adott kereteken belül - a darab valóságának. Ám az operett felépítése, jelenetezése, jellemei, meseszövése minduntalan ellenáll ennek a megközelítésnek. Dániel és Klinkó kartársak vetélkedése, veszekedései Boriskáért, a legjobb operettkomikus hagyományokra épülő jelenetek, ezek leráznak mindenfajta átértelmezést, akárcsak a Kocsis Feri és Ilonka közötti szerelmi szál. S Glauziusz bácsi híressé vált dala hiába hangzik el mintegy kiemelve a történetből vörös és fehér pontfényben, mindenképpen könnyekre fakasztja a közönséget. A rendező tisztában volt vele, hogy ezek a jelenetek önálló életet élnek, ezt belekalkulálta az előadás hatásrendszerébe. Például Glauziusz bácsi dalának ismétlését is. De a dal hatásához képest erőtlen megoldás az, ha az ismétléskor Papp István nem a mellényzsebéből veszi elő az unokájának a fényképét, hanem a mappájából húzza ki az óriásira nagyított fotóját. A néző a jelenetek során - még ha a játékstílus kissé idézőjeles, elidegenítő is - belefelejtkezik a történetbe, és zavartan veszi tudomásul a lezárások disszonáns megoldását. Igyekszik függetleníteni magát ezektől a lezárásoktól, és szinte menekül vissza a következő rész hagyományos rendjébe. S mivel a lezárások csak pillanatok, ha igen erős hatású pillanatok is, míg a köztes részek terjengősek, módja is van a nézőnek gyorsan elfelejteni a „kellemetlen” epizódokat. El lehet-e tehát idegeníteni az operettet? Összeegyeztethető-e az operett meséje és a történelem sötétebb eseményeit idéző lezárás ? Adható-e tragikus felhang az operettnek? Elég-e a hagyományos dramaturgiájú darabot néhány önmagában kitűnő megoldással kiegészíteni, vagy mélyebben kell-e a mű felépítésébe, dramaturgiájába beleavatkozni? Egyáltalán, elvégezhető-e egy ilyen beavatkozás ebben vagy más operettben, s ha igen, operett marad-e az operett ezek után is ? Úgy tűnik, ezekre a kérdésekre - minden részeredmény ellenére - egyetlen produkció alapján nem adható megnyugtató válasz. De Ascher Tamás előadása továbbgondolásra méltó kísérlet. Kerekes János: Állami áruház (Kaposvári Csiky Gergely Színház) Rendezte■ Ascher Tamás: Díszlet-jelmez: Pauer Gyula. Koreográfia: Széky József m. v. Vezényel: Hevesi András m. v. Szereplők: Fekete Gizi f. h., Vajda László, Dánffy Sándor, Velez Olivia, Somogyi Géza, Komlós István, Papp István, Agárdi László, Kiss Jenő, Sós László, Csákányi Eszter, Farkas Rózsa, Balák Margit, Fontos Magda, Mészáros Joli, Beregszászi Olga, Kiss Kati, Réti Erika, Radics Gyula, Szegő Zsuzsanna, Balázs Andor, Likács Andor, Balogh Tamás, Bárány Erzsébet, Simon Zoltán, Stettner Ottó, Cselényi Nóra, Dani Lajos, Gőz István, Imre Emma, Ötvös Éva, Imre István, Horváth Zsuzsanna, Lengyel Zsófia, Czutor Emil. LUX ALFRÉD A Radnóti Miklós Színpad arculatáról Az új évadtól az Irodalmi Színpad visszatér régi-új otthonába, a Nagymező utcába. S a hazatérés egyben névadó ünnepség is: eddigi profiljuk megtartásával annak a költőnek a neve fémjelzi további munkájukat, akinek szelleme eddig is ott munkált a pódiumműfaj magyarországi képviselőjében. Olyan korszak ért tehát véget a Színpad történetében, amely példátlan feladatot jelentett: a nomád életre gondolunk, a vándorlásokra, az albérletekre. De arra is, hogy közben az Irodalmi Színpad bizonyított. Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy igazi arculatát sikerült megformálnia. Közművelődés Az Irodalmi Színpad rendkívül jelentékeny szerepet töltött és tölt be. Nemcsak a gazdag és változatos repertoáranyagra gondolunk, hanem talán még inkább a Színpad „másodállásaira”. A peremkerületekben és vidéken folyó rendszeres munkára, az Angelika cukrászdában meghonosított íróportré-sorozatra és nem utolsósorban az úgynevezett egyestés produkciókra, az aktualitások szülte megemlékezésekre, ünnepi műsorokra. És van egy területe az Irodalmi - most már Radnóti Miklós - Színpadnak, ahol a pedagógiával kart karba öltve dolgozik, s ahol a közművelés már szinte didaktikai mezben láttatja magát: ez pedig a rendhagyó irodalomórák, amelyek napjainkban érik el a százas óraszámot. Jelentőségüket hangsúlyozza az az amúgy is örvendetes tény, hogy a Színpad törzsközönsége elsősorban a fiatalokból verbuválódik, és ezek megtartása, az utánpótlás nevelése összefonódhat az irodalomtanítás segítésével, színesítésével. Azzal az irodalomtanítással, amely bizony még ma is sokszor küzd illusztrációs gondokkal. Repertoár és műfajok A Színpad egyik alapcélkitűzése az volt, hogy megszólaltatója legyen a drámán kívüli irodalomnak. Elsősorban persze a lírának, hiszen a pódium legjellegzetesebb műfaja mindig is a költészet volt, de a hagyománytiszteleten kívül a gondo- 23