Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1976-09-01 / 9. szám

minden kép végén indulóra, mozgalmi dalokra emlékeztető hangzású, tartalmú a finálé. Ezeket a lezárásokat Asher ko­molyra hangszereli és kimerevíti. Ék alakban vagy egy sorban a színpad szé­lén állnak a szereplők, előrelépnek, egy ütemre, egy akarattal összezárt öklüket fejük mellé lendítve. A kép felidézi a kort, de van ebben a megoldásban va­lami, ami visszamenően minősíti a humo­ros epizódokat, az álbonyodalmakat. A harmadik felvonás utolsó képe fejezi ki legjobban ezt a rendezői látásmódot. A csillaghegyi üdülőbe, a csúcsra vidá­man, könnyedén szökellnek fel a dolgo­zók. Fiatalok és öregek együtt röplab­­dáznak, csónakáznak (nyíltszíni tapsot ki­váltó mozgásötlettel), kergetőznek. Csak egyvalaki nem vidám, nem tud könnye­dén feljutni a csúcsra, ez egy biciklijét toló, micisapkás, kopott ruhájú, a ki­merültségtől támolygó férfi. Ő idegen a vidám, tarka sokaságban. Egy rendőr sípszavára kiürül a színpad, a biciklistát a rendőr agyba-főbe veri, a procedúrát egy bőrkabátos végignézi, majd a rendőr dolgát elvégezve visszarendeli sípszavá­val a többieket, akik ismét boldogan és önfeledten szórakoznak. Ezután autótül­kölés, a tömeg szétválik, és középről, há­tulról méltóságteljesen begördül egy Po­­beda, benne bőrkabátos sofőr és Kocsis igazgató, aki elhozta a vándorzászlót a kollektívának. A zászlót magasra emeli, majd az eléje kétoldalt letérdelő lányok­nak adja. A zárókép: középen az igaz­gató és menyasszonya, Ilonka, előttük a térdeplő lányok, kezükben a zászlóval, háttérben az autó, mellette két bőrkabá­tos és körben a dolgozók, amint komor arccal éneklik a finálét - döbbenetes ere­jű. Ez messze nem operettfinálé. Erre a befejezésre nem lehet elandalodni, a dallamokba felejtkezve feloldódni. Ez kemény, elgondolkodtató befejezés, mint ahogy az volt a többi felvonásvég is. A rendező konzekvensen végigvitte azt a koncepciót, hogy a befejezésekkel visszamenőleg gondolkodtat el a felvo­násokban történtekről, és ellenpontozza a drámai effektusokkal az operett köny­­nyedségét, ezzel mintegy összetett, a mai szemléletünkhöz közelálló értékelését adja - az adott kereteken belül - a darab valóságának. Ám az operett felépítése, jelenetezése, jellemei, meseszövése mind­untalan ellenáll ennek a megközelítés­nek. Dániel és Klinkó kartársak vetél­kedése, veszekedései Boriskáért, a leg­jobb operettkomikus hagyományokra épülő jelenetek, ezek leráznak mindenfaj­ta átértelmezést, akárcsak a Kocsis Feri és Ilonka közötti szerelmi szál. S Glauzi­­usz bácsi híressé vált dala hiába hangzik el mintegy kiemelve a történetből vörös és fehér pontfényben, mindenképpen könnyekre fakasztja a közönséget. A ren­dező tisztában volt vele, hogy ezek a jelenetek önálló életet élnek, ezt belekal­kulálta az előadás hatásrendszerébe. Pél­dául Glauziusz bácsi dalának ismétlését is. De a dal hatásához képest erőtlen megoldás az, ha az ismétléskor Papp István nem a mellényzsebéből veszi elő az unokájának a fényképét, hanem a mappájából húzza ki az óriásira nagyított fotóját. A néző a jelenetek során - még ha a játékstílus kissé idézőjeles, elide­genítő is - belefelejtkezik a történetbe, és zavartan veszi tudomásul a lezárások disszonáns megoldását. Igyekszik füg­getleníteni magát ezektől a lezárásoktól, és szinte menekül vissza a következő rész hagyományos rendjébe. S mivel a lezá­rások csak pillanatok, ha igen erős hatású pillanatok is, míg a köztes részek terjen­gősek, módja is van a nézőnek gyorsan elfelejteni a „kellemetlen” epizódokat. El lehet-e tehát idegeníteni az operet­tet? Összeegyeztethető-e az operett me­séje és a történelem sötétebb eseményeit idéző lezárás ? Adható-e tragikus felhang az operettnek? Elég-e a hagyományos dramaturgiájú darabot néhány önma­gában kitűnő megoldással kiegészíteni, vagy mélyebben kell-e a mű felépítésébe, dramaturgiájába beleavatkozni? Egyál­talán, elvégezhető-e egy ilyen beavatko­zás ebben vagy más operettben, s ha igen, operett marad-e az operett ezek után is ? Úgy tűnik, ezekre a kérdésekre - minden részeredmény ellenére - egyetlen produkció alapján nem adható megnyugtató válasz. De Ascher Tamás előadása továbbgon­dolásra méltó kísérlet. Kerekes János: Állami áruház (Kaposvári Csiky Gergely Színház) Rendezte■­ Ascher Tamás: Díszlet-jelmez: Pauer Gyula. Koreográfia: Széky József m. v. Vezényel: Hevesi András m. v. Szereplők: Fekete Gizi f. h., Vajda László, Dánffy Sándor, Velez Olivia, Somogyi Géza, Komlós István, Papp István, Agárdi László, Kiss Jenő, Sós László, Csákányi Eszter, Farkas Rózsa, Balák Margit, Fontos Magda, Mészáros Joli, Beregszászi Olga, Kiss Kati, Réti Erika, Radics Gyula, Szegő Zsuzsanna, Balázs Andor, Likács Andor, Balogh Tamás, Bárány Erzsébet, Simon Zoltán, Stettner Ottó, Cselényi Nóra, Dani Lajos, Gőz István, Imre Emma, Ötvös Éva, Imre István, Horváth Zsuzsanna, Lengyel Zsófia, Czutor Emil. LUX ALFRÉD A Radnóti Miklós Színpad arculatáról Az új évadtól az Irodalmi Színpad vissza­tér régi-új otthonába, a Nagymező utcá­ba. S a hazatérés egyben névadó ünnep­ség is: eddigi profiljuk megtartásával an­nak a költőnek a neve fémjelzi további munkájukat, akinek szelleme eddig is ott munkált a pódiumműfaj magyarországi képviselőjében. Olyan korszak ért tehát véget a Szín­pad történetében, amely példátlan fel­adatot jelentett: a nomád életre gondo­lunk, a vándorlásokra, az albérletekre. De arra is, hogy közben az Irodalmi Szín­pad bizonyított. Talán nem túlzás azt mondanunk, hogy igazi arculatát sike­rült megformálnia. Közművelődés Az Irodalmi Színpad rendkívül jelenté­keny szerepet töltött és tölt be. Nemcsak a gazdag és változatos repertoáranyagra gondolunk, hanem talán még inkább a Színpad „másodállásaira”. A peremkerü­letekben és vidéken folyó rendszeres munkára, az Angelika cukrászdában meg­honosított íróportré-sorozatra és nem utolsósorban az úgynevezett egyestés produkciókra, az aktualitások szülte meg­emlékezésekre, ünnepi műsorokra. És van egy területe az Irodalmi - most már Rad­nóti Miklós - Színpadnak, ahol a pedagó­giával kart karba öltve dolgozik, s ahol a közművelés már szinte didaktikai mez­ben láttatja magát: ez pedig a rendhagyó irodalomórák, amelyek napjainkban érik el a százas óraszámot. Jelentőségüket hangsúlyozza az az amúgy is örvendetes tény, hogy a Színpad törzsközönsége el­sősorban a fiatalokból verbuválódik, és ezek megtartása, az utánpótlás nevelése összefonódhat az irodalomtanítás segí­tésével, színesítésével. Azzal az iroda­lomtanítással, amely bizony még ma is sokszor küzd illusztrációs gondokkal. Repertoár és műfajok A Színpad egyik alapcélkitűzése az volt, hogy megszólaltatója legyen a drámán kí­vüli irodalomnak. Elsősorban persze a lírának, hiszen a pódium legjellegzete­sebb műfaja mindig is a költészet volt, de a hagyománytiszteleten kívül a gondo- 23

Next