Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
tel eltolódásának megítélése során lesz jelentősége.) A nevetés és borzongás színpadi szimbiózisa, a valószínű történet valószínűtlen dimenzióinak és kimenetelének sokkhatása abban az időben a magyar színpadon az újdonság erejével robbant. A kritika, amikor az ábrázolt világ hitelét és fantasztikumát, a hangvétel groteszkségét vizsgálta, elkerülhetetlenül beleütközött az abszurditás problémájába. Volt, aki a Tóték világát, az ábrázolt valóság törvényeit érezte abszurdnak, és volt, aki Örkény művét rokonította a fénykorán alig túljutott, nálunk még mindig féltabuként kezelt abszurd drámával. A külföldi kritika számára viszont nyilvánvalóan az abszurd dráma klaszszikusai kínálták az ismeretlen világból való, ismeretlen szerző darabjához az orientációt és asszociációt megkönnyítő fogódzókat. A washingtoni Arena Stage előadásának kritikusa szerint például a Tóték „egzisztencialista parabola”, amely „Harold Pinter kegyetlenségét kombinálja Thornton Wilder bohókás szimbolizmusával, és amelynek szerzője az abszurditás értelmezésében közelebb került Genet-hez, mint Becketthez vagy Ionescóhoz”. A hazai kritika nem köti Örkény művét szorosan a világszínpad sikerdarabjaihoz, de legalább a mű jelzői közé becsempészi az abszurd szót. Nyilvánvaló, hogy a Tóték igazsága nem az élet hétköznapi törvényeit követi: a meghökkentő és bizarr történet, a szélsőséges túlzásokban megragadott lélekrajz bonyolultabban és mélyebben igaz, mint a valóság felületét híven másoló krónikáké. Örkény drámája nem azért abszurd, mert az író elrugaszkodott a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg, azért szakította el a tényszerű hitelesség kötelékeit, hogy túlzásaival még meggyőzőbben vallhasson arról, ami a tragikomédia igazi témája: az emberi méltóságról. Almási Miklós a Kortársban írott bírálatában (1967. május) részletesen elemzi a drámának a látszatokkal való bonyolult játékát s a műnek az abszurditás kiemelésére szolgáló, felfokozott valószínűségét. Hangsúlyozza, hogy Örkény nem költői parabolában, valamiféle konstrukcióban mutatja fel az élet abszurdumát, hanem azt a szituációt ábrázolja, amelyben az élet maga lesz abszurd, amikor az emberek azzá teszik. Az egyetlen hazai analízis, amely egyértelműen tagadja a Tóték és az abszurd dráma kapcsolatát, Hermann Istváné. (Szent Iván éjjelén, Az Őrnagy és a többiek.) Hermann szerint a kritika „a szerző legnagyobb meglepetésére” és tulajdonképpen minden alap nélkül fogadta Örkény realisztikus groteszkjét a magyar abszurd első fecskéjeként. Szerinte a mű már csak azért is „fényévnyi távolságban” van minden abszurd drámától, mert az élet reális helyzeteit jeleníti meg, konkrét problémát taglal, és a különböző törvényszerűségi szférák összeütköztetésével szikráztatja fel a drámát. Az egymásnak ellentmondó nézetek közül azért is emelném ki Pándi Pál drámaelemzését (Népszabadság, 1967. III. 5.), mert ez adja a leghasználhatóbb kulcsot a mű esztétikumához. Pándi elemzésében elsősorban „az abszurdba sűrített értelem” megfejtésére törekszik, és azt bizonyítja, hogy a Tóték „az abszurd-groteszk nyugati drámairodalom atmoszférájának, eszközeinek és problémáinak körében született ugyan”, de a drámaíró eszközei nem azonosíthatók annak szemléletével. Nemcsak arról van szó, hogy Örkénynél a közvetlenül abszurdumnak ható mozzanatok is valóságos életfeltételek között jelennek meg, de arról is, hogy az író a szétroncsolt emberi méltóság védelmében emel szót mindenfajta elembertelenedés ellen. „Humanizált abszurdja nem a lemondó és végletes kiábrándultság érvényesítője, hanem egy társadalomkritikai indulat hordozója” - írja Pándi. Hozzátehetnénk még ehhez, hogy a dráma nem egyszerűen az indulat, hanem a társadalomkritikai cselekvés apoteózisa. Tót utolsó gesztusa, az Őrnagy feldarabolása, az emberi tűrőképesség határát jelzi, és az írónak a megalázott kisember erkölcsi ellenállóképességébe vetett hitét. Örkénynek egy a felújítást közvetlenül megelőző nyilatkozata félreérthetetlenül alátámasztja a Tóték optimizmusával kapcsolatos vélekedésünket. „Mit kérdez és mire válaszol a darab ?” - kérdezi Gách Marianne a Film, Színház, Muzsika 1977. december 24-i számában. „Kérdezi, hogy véges-e vagy végtelen az elnyomottak tűrőképessége, és azt válaszolja: van ennek is végpontja, amelyen túl béketűrésünk elfogy, és fellázadunk.” Latinovits és a többiek A kortársnak és az utókornak is tudnia kell: Kazimir Károlynak elévülhetetlen érdemei vannak a Tóték születésében, színpadi megvalósításában. Az eredetileg filmforgatókönyvnek szánt, kisregényként rangot szerzett alkotásból talán soha nem született volna a színmű, ha Kazimir nem vállalkozik a múzsa és a mecénás szerepére, ha nem biztatja, sürgeti Örkényt. Az általa megrendezett első bemutató akkor is színháztörténeti jelentőségű lenne, ha nem avatta volna kétszeresen azzá Latinovits Zoltán Őrnagy-alakítása. Örkény azóta is hálával és elismeréssel beszél Kazimirról és a darabot színpadra állító kollektíváról. A Volksbühne előadásához készített tájékoztató anyagban elmondja, hogy sajátosan nehéz körülmények között, voltaképpen hagyomány nélkül kellett először színpadra állítani Magyarországon a Tótékat, az első új módon groteszk, fekete humorú darabot, amely a színészektől megkövetelte, hogy az abszurdot és groteszket olyan komolyan vegyék, mintha a Hamletet vagy valamilyen realista darabot adnának elő. A színésznek éreznie kell, hogy minél jelenet a Tóték 1977-es felújításából a Thália Színházban (Jani Ildikó, Pécsi Ildikó, Harsányi Gábor, Nagy Attila) 18