Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1978-04-01 / 4. szám

tel eltolódásának megítélése során lesz jelentősége.) A nevetés és borzongás színpadi szimbiózisa, a valószínű történet valószínűtlen dimenzióinak és kimenete­lének sokkhatása abban az időben a ma­gyar színpadon az újdonság erejével rob­bant. A kritika, amikor az ábrázolt világ hitelét és fantasztikumát, a hangvétel groteszkségét vizsgálta, elkerülhetetle­nül beleütközött az abszurditás problé­májába. Volt, aki a Tóték világát, az ábrá­zolt valóság törvényeit érezte abszurd­nak, és volt, aki Örkény művét rokoní­­totta a fénykorán alig túljutott, nálunk még mindig féltabuként kezelt abszurd drámával. A külföldi kritika számára viszont nyilvánvalóan az abszurd dráma klasz­­szikusai kínálták az ismeretlen világból való, ismeretlen szerző darabjához az orientációt és asszociációt megkönnyítő fogódzókat. A washingtoni Arena Stage előadásának kritikusa szerint például a Tóték „egzisztencialista parabola”, amely „Harold Pinter kegyetlenségét kombinálja Thornton Wilder bohókás szimbolizmusával, és amelynek szerzője az abszurditás értelmezésében közelebb került Genet-hez, mint Becketthez vagy Ionescóhoz”. A hazai kritika nem köti Örkény mű­vét szorosan a világszínpad sikerdarab­jaihoz, de legalább a mű jelzői közé be­csempészi az abszurd szót. Nyilvánvaló, hogy a Tót­ék igazsága nem az élet hét­köznapi törvényeit követi: a meghök­kentő és bizarr történet, a szélsőséges túl­zásokban megragadott lélekrajz bonyolul­tabban és mélyebben igaz, mint a valóság felületét híven másoló krónikáké. Örkény drámája nem azért abszurd, mert az író elrugaszkodott a valóságtól, hanem ép­pen ellenkezőleg, azért szakította el a tényszerű hitelesség kötelékeit, hogy túlzásaival még meggyőzőbben vallhas­son arról, ami a tragikomédia igazi té­mája: az emberi méltóságról. Almási Miklós a Kortársban írott bírá­latában (1967. május) részletesen elemzi a drámának a látszatokkal való bonyolult játékát s a műnek az abszurditás kieme­lésére szolgáló, felfokozott valószínűsé­gét. Hangsúlyozza, hogy Örkény nem költői parabolában, valamiféle konstruk­cióban mutatja fel az élet abszurdumát, hanem azt a szituációt ábrázolja, amely­ben az élet maga lesz abszurd, amikor az emberek azzá teszik. Az egyetlen hazai analízis, amely egy­értelműen tagadja a Tóték és az abszurd dráma kapcsolatát, Hermann Istváné. (Szent Iván éjjelén, Az Őrnagy és a többiek.) Hermann szerint a kritika „a szerző leg­nagyobb meglepetésére” és tulajdon­képpen minden alap nélkül fogadta Ör­kény realisztikus groteszkjét a magyar abszurd első fecskéjeként. Szerinte a mű már csak azért is „fényévnyi távolság­ban” van minden abszurd drámától, mert az élet reális helyzeteit jeleníti meg, konkrét problémát taglal, és a különböző törvényszerűségi szférák összeütközte­­tésével szikráztatja fel a drámát. Az egymásnak ellentmondó nézetek közül azért is emelném ki Pándi Pál drá­maelemzését (Népszabadság, 1967. III. 5.), mert ez adja a leghasználhatóbb kulcsot a mű esztétikumához. Pándi elemzésében elsősorban „az abszurdba sűrített érte­lem” megfejtésére törekszik, és azt bizo­nyítja, hogy a Tóték „az abszurd-groteszk nyugati drámairodalom atmoszférájának, eszközeinek és problémáinak körében született ugyan”, de a drámaíró eszközei nem azonosíthatók annak szemléletével. Nemcsak arról van szó, hogy Örkénynél a közvetlenül abszurdumnak ható moz­zanatok is valóságos életfeltételek kö­zött jelennek meg, de arról is, hogy az író a szétroncsolt emberi méltóság védel­mében emel szót mindenfajta elember­­telenedés ellen. „Humanizált abszurdja nem a lemondó és végletes kiábrándult­ság érvényesítője, hanem egy társadalom­­kritikai indulat hordozója” - írja Pándi. Hozzátehetnénk még ehhez, hogy a dráma nem egyszerűen az indulat, ha­nem a társadalomkritikai cselekvés apote­­ózisa. Tót utolsó gesztusa, az Őrnagy feldarabolása, az emberi tűrőképesség ha­tárát jelzi, és az írónak a megalázott kis­ember erkölcsi ellenállóképességébe ve­tett hitét. Örkénynek egy a felújítást közvetlenül megelőző nyilatkozata félre­érthetetlenül alátámasztja a Tóték opti­mizmusával kapcsolatos vélekedésünket. „Mit kérdez és mire válaszol a darab ?” - kérdezi Gách Marianne a Film, Színház, Muzsika 1977. december 24-i számában. „Kérdezi, hogy véges-e vagy végtelen az elnyomottak tűrőképessége, és azt válaszolja: van ennek is végpontja, ame­lyen túl béketűrésünk elfogy, és felláza­dunk.” Latinovits és a többiek A kortársnak és az utókornak is tudnia kell: Kazimir Károlynak elévülhetetlen érdemei vannak a Tót­ék születésében, színpadi megvalósításában. Az eredetileg filmforgatókönyvnek szánt, kisregény­ként rangot szerzett alkotásból talán soha nem született volna a színmű, ha Kazimir nem vállalkozik a múzsa és a mecénás szerepére, ha nem biztatja, sür­geti Örkényt. Az általa megrendezett első bemutató akkor is színháztörténeti jelentőségű lenne, ha nem avatta volna kétszeresen azzá Latinovits Zoltán Őr­nagy-alakítása. Örkény azóta is hálával és elismeréssel beszél Kazimirról és a darabot színpadra állító kollektíváról. A Volksbühne elő­adásához készített tájékoztató anyagban elmondja, hogy sajátosan nehéz körül­mények között, voltaképpen hagyomány nélkül kellett először színpadra állítani Magyarországon a Tóték­at, az első új módon groteszk, fekete humorú darabot, amely a színészektől megkövetelte, hogy az abszurdot és groteszket olyan komo­lyan vegyék, mintha a Hamletet vagy valamilyen realista darabot adnának elő. A színésznek éreznie kell, hogy minél jelenet a Tóték 1977-es felújításából a Thália Színházban (Jani Ildikó, Pécsi Ildikó, Harsányi Gábor, Nagy Attila) 18

Next