Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
dés óhatatlanul másodrendűvé válik a néző élményében. Ez az egy központú produkció ezért nem tud minden részletében csillogó szintézis lenni. De hadd tegyem hozzá: a művészi munkában az ilyen „monomániás” produkciók az igazi úttörők, s ebben látom ennek a bemutatónak igazi értékét. Ráadásul a Kállaiféle csúcsteljesítmény mögé kitűnő társulati munka épül akkor is, ha figyelmünk egyetlen problémára és alakításra összpontosul. Molnár Piroska Vaszilisszája agresszív, kíméletlen, szereleméhes asszony, mégsem démon vagy fúria. Pogány Judit halk, sőt olykor ironikus játéka (képéit napraforgómagot rágcsálva hallgatja, mintha csak egy mai fiatalt látnánk, aki rágógumit kérődzve figyel fennkölt szövegekre) kitűnő ellenpont mind Lukával, mind a menedékhely lezüllesztő légkörével szemben: ő, ha rosszul is, de hajthatatlanul járja a maga útját. Agárdi Gábor cinikus vagy olykor józan paraszti logikával kommentálja mind a veszekedéseket, mind a nagy lelkesedéseket, messze elkerülve korábbi színészi megoldásait. Kálmán György Bárója ismert elemekből épül, néha mégis érezzük újítóképességét. Őze Lajos Színésze kidolgozott, pontos alakítás, a groteszk és szánalmas furcsa keverékét nyújtja. Csomós Mari (Nasztya) nemigen tudja megtalálni alakja helyét, súlypontját. A vendég Bregyán Péter csak félig tud megbirkózni Vaszka Pepel sokszínű, robbanékony alakjával: nemigen érzékeljük, miért „szeret bele” Luka, szinte első pillantásra. Megemlítjük még Máthé Erzsi kemény Kvasnyáját, Horváth József tehetetlenkedő, ám agresszív Kosztiljovját és Piróth Gyula békétlenkedő, keserű kiesését. Pauer Gyula tágas térbe, minden szokványtól eltérő tárgyi közegbe helyezi el a menedékhelyet. Az udvar, ahol kicsit megpihennek, napoznak a megnyomorítottak, funkcionálisan és látványszerűen is telitalálat: a neonaturalizmus és az elvont tér elveit ötvözi hatásosan. Gorkij: Éjjeli menedékhely (Nemzeti Színház) Fordította: Gábor Andor. Rendező: Zsámbéki Gábor. A rendező munkatársa: Tatár Eszter. Díszlet-jelmez: Pauer Gyula. Szereplők: Horváth József, Molnár Piroska, Pogány Judit, Raksányi Gellért, Bregyán Péter m. v., Piróth Gyula, Berek Kati, Csomós Mari, Máthé Erzsi, Agárdi Gábor, Vajda László, Őze Lajos, Kálmán György, Kállai Ferenc, Eperjes Károly f. h., Csurka László, Tarsoly Elemér. F. A. Félbemaradt esettanulmány Maróti Lajos Közéletrajza Szegeden Giordano Bruno, Dante, Platón és Kalapos Vince. Maróti Lajos drámahőseinek névsora meglehetősen bizarr. De nem szokatlanabb, mint a pannonhalmi bencés növendékből lett fizikus, költő és kutató, regény- és drámaíró útja. A szegedi Nemzeti Színházban bemutatott közéletrajz egyébként is Maróti Lajos harmadik mai tárgyú drámája. (Szövegét a SZÍNHÁZ olvasói megismerhették az 1979. februári drámamellékletben.) Szezon elején, amikor még Maróti ideiglenes címén Látjátok, feleimnek emlegette a darabot, a Platón-áráma problémájáról szólva a riporter megkérdezte Marótitól, mi az oka annak, hogy a történelem mögé rejtőzik, ha a máról akar szólni? Maróti válaszában azzal érvelt, hogy „a történelmi megjelenítés szuggesztív hátteret fest a mi eleven problémáink ábrázolására. Ha a dráma cselekménye a mi korunkban játszódna, akkor hogyan érzékeltetné azt, hogy Platón a maga idejében a miénkhez hasonló gondokkal küszködött. Vagyis mindaz, amit megéltünk, az általában a történelmi ember sorsának tapasztalata is.” Visszájára fordítva ezt a vallomást, nyilvánvalóvá válik, hogy a szerzőt elsősorban az egy emberöltő alatt feltorlódott, általunk megélt tapasztalatok történelmi helye, súlya foglalkoztatja. A színpadon felidézett negyedszázad - amelynek nyitánya a gyárak államosításával esik egybe —, közelebb van hozzánk Platón, Giordano Bruno és Dante koránál, de a maga lezáratlanságában is történelem. Bécsy Tamás a dráma szövegéhez írott bevezető tanulmányában indokoltan hangsúlyozza, hogy a közéletrajz drámai figuráinak legtöbbje tényleges társadalmi mozgásirányt testesít meg. A választott téma - Kalapos Vince munkásigazgató tündöklése és bukása - azért alkalmas e történelmi korszak drámai kifejezésére, mert sűrítve hordozza a periódus, a megszerzett hatalom felforrósodó konfliktusait. Kalapos az első munkásigazgatók nemzedékéből való, harcban edzett, konok, elszánt, áldozatkész és a maga szintjén tehetséges ember, aki a józan ösztönére és a néphatalomra támaszkodva hosszú ideig eredményesen dolgozik; voltaképpen „nem tehet arról”, hogy később már nem éli fel egy más történelmi korszaknak a vezetőkkel szemben támasztott új követelményeit, és hiába próbálja felnőtt fejjel úgy-ahogy behozni a mulasztottakat, végül is átcsapnak feje felett a hullámok. Kalapos felemelkedésében és bukásában is hiteles történelmi hős: egy a hozzá hasonló százak közül. Megéli (és vállalja) az államosított gyár termelésének a tervben előírt felfuttatását, a Sztahanov-mozgalom romantikusnak vélt léggömb-politikáját, ötvenhat cezúráját, saját gyermekeinek az apai eszményektől való eltávolodását. Megéli a közte és az új világ közt támadt szakadék elmélyülését is, de elviselni már képtelen. „Kalapos Vince közelmúlt életünk és történelmünk sztereotip helyzeteinek kérdésfeltevéseire felel - legtöbbször - sztereotip válaszokkal és magatartásokkal.” Az idézet nem kritika s nem is valamely, a művet bíráló elemzésből való. A szerző maga kommentálja így hősének útját. (Csak a kiemelés származik tőlem. F. A.) Maróti, ha regényhősnek választaná Kalapost, valószínűleg sorra járná vele ezeket a sztereotip, történelmileg hiteles, sorsdöntő szituációkat, és pontosan nyomon követné a munkásigazgató emberi arculatának fokozatos elszíntelenedését, átalakulását is. Maróti ezzel szemben megfordítja a cselekmény kézenfekvő képletét, és Kalapos halálát követően, hőse lezárt tragédiájából kiindulva pergeti vissza, nyomozza ki a történteket. Ez a megoldás olyannyira nem új, hogy a példákat sem érdemes sorolni. Volt idő, és éppen a közelmúltban, amikor a Rozsdatemetőtől a Makráig, minden valamirevaló szocialista tragédia így kezdődött. Mindkét színdarab regényből készült, az epika azonban, természete szerint, jobban tűri ezt a megoldást. Dramaturgiai szempontból a kockázatnak, a feszültségteremtő színpadi veszélyhelyzetnek a kiküszöbölése, tovább nehezíti az író helyzetét. A Kalapos életét kioltó puskalövést követően a „mi történik ?” feszültsége helyett magától értetődően a „miért történt ?” kerül előtérbe. Igaz, hogy a haláleset közvetlen kiváltó indítéka vagy előzménye, az öngyilkossággal felérő baleset vagy a balesetveszélyes helyzetben el- 13