Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
SZÁNTÓ JUDIT Kísérleti Nyulak szigete Spiró György drámája a pécsi Nemzeti Színházban A Nyulak Margitja világszínvonalú ötlet, a hazai átlagnál lényegesen jobb, de önmaga lehetőségei alatt maradó kivitelben. * Ahogy a modern, kísérletező kedvű fiatal rendezők, a teatralitás egét ostromolván, megfelelő színvonalú kortársi drámák híján előszeretettel választanak klasszikus műveket, úgy fordulnak a modern, kísérletező kedvű fiatal írók, megfelelően átvilágítható kortársi konfliktusok híján, előszeretettel a történeti múlthoz. Eközben persze nagyon is mai problémák izgatják őket, csakhogy azok a kortársi szituációk, melyek a szóban forgó problémákat kitermelik, kuszák, lezáratlanok, többfelől megközelíthetők, mégpedig olyanformán, hogy a megközelítési mód függvényeként a megítélés is szükségképp módosul. A történelem viszont, ha az analógiák felől faggatjuk, bőséggel nyújt egy vagy több lényeges vonásukat tekintve hasonló szituációkat, amelyeknek nagy előnyük, hogy lezártak, helyük a történeti fejlődésben egyértelműen tisztázható, és bár a megközelítés itt is többféle lehet, a konklúzió lényegében adott. Mindez felbecsülhetetlen előnyt jelent a hatás szempontjából is: ismert, elfogadott aszszociációs körhöz lehet apellálni és - esetleg — erről a biztos alapról lendíteni tovább a nézőket az újfajta értelmezés elfogadása felé. Másfelől a valóban drámaírónak termett, a színház felelősségével tisztában levő szerzők jól tudják, hogy minden történelmi szituáció hasonlít is, meg nem is mai párhuzamaihoz, sőt, a különbségek mélyebbek és jellemzőbbek, mint a felszíni, még oly tetszetős analógiák. Ezért alakult ki, az önmagát betű szerinti értelemben komolyan vevő történelmi drámát kiszorítva, a parabola műfaja, amely a történelmi rekonstrukciót idézőjelbe téve jogot teremt magának tények, szereplők, tudatossági szintek merész átalakításához, annak érdekében, hogy a kiemelt és valós gyökerei ellenére is fiktívvé stilizált helyzetet az időszerű értelmezés számára minél alkalmasabbá tegye. A műfaj, amennyire közkedvelt, annyira rugalmas is; a vérbő, életteli realisztikus ábrázolástól az elvont, következetes stilizálásig minden árnyalat megfér benne. Lehetőségeit — hogy hazai példákra hivatkozzunk — Páskándi Vendégségétől Szabó Magda a stop fényes napján át Maróti Lajos A. államáig elemezhetjük. Árpádházi Szent Margit története oly kínálkozó alkalmat nyújt az effajta modern átvilágításra, hogy miközben Spiró György kiváló leleményét méltatjuk, csak csodálkozhatunk, miképp kerülhette el eddig drámaíróink figyelmét. A hősnő apja, IV. Béla király a tatárok elől menekülve Trau várában ajánlotta fel Istennek, a szabadulás zálogául, még meg sem született gyermekét, majd, mikor a politikai érdek úgy kívánta, habozás nélkül ragadta volna el a leányt az égi jegyestől egy földi férj, a sürgősen megnyerendő cseh király számára. Margit, tudjuk, vonakodott; Béla, tudjuk, ezt zokon vette. Később aztán megenyhült, megbocsátott leányának, és Margit korai halála viszonylag természetes okokból következett be (az önsanyargatás, a permanens vallási eksztázis következményei abban a korban természetesek lévén). Ám ez a békés kifejlet a parabola aspektusából nézve épp oly lényegtelenné válhat, mint az a körülmény, hogy a Spiró által könyörtelen zsarnoknak ábrázolt IV. Béla történelmünk egyik legnagyobb szabású személyisége. A fontos itt az, hogy Margit életének egy döntő fordulatát igenis meghatározta az a politikai manipuláció, amely csak addig hivatkozik ideológiára, amíg számára ez az előnyös. Persze ezt nevezik reálpolitikának. Az Otokár-féle frigy politikai haszna a drámából is kiderül, bár leértékelt formában, a megalkuvó opportunisták megfogalmazásában. Ám az egyes ember, az emberi közösségek szemszögéből a reálpolitikai csavarintások és manőverek nehezen átélhetők és többnyire súlyos morális torzulásokhoz vezetnek. Maga a drámabeli IV. Béla nyilván hű maradt önmagához; számára minden fordulat, irányváltás - még az ugyancsak politikai tőkét nyújtó gyermekgyilkosság is - egyetlen mércéhez, a rábízott ország érdekéhez igazodott, és hivatását árulja el, ha hasznosnak ígérkező politikai sakkhúzásokat csak azért vet el, mert erkölcsileg problematikusak. (Mint erről később még szó lesz, a király cselekvésének ez a motivációja hiányzik a drámából, és ez nem válik előnyére.) De a következő lépcsőfokon már Ipoly ispánt látjuk, aki csupán cinikus, minden skrupulustól mentes megvalósító közege egy érdekből, belső azonosulás nélkül vállalt politikának. Még lejjebb következnek e politika félelem és szorongás eltorzította kiszolgálói: Marcellus, aki öregségére, állandó kísérőjévé vált halálfélelmére hivatkozik és Olympiadesz, aki a középkorúak megállapodott, révbe jutott nyugalmát félti. És legalul azok, akik úgy érzik, semmi közük az egészhez, ártatlanul keveredtek a hatalmasok játékába: az apácák. Valamennyien kísérleti nyulakként kerülnek bele a szituációba, amely számukra is ismeretlen jellemvonásokat hív előlényükből. A gyilkosság eszmei szervezője lesz az okos Kingából, a gyilkosság végrehajtója a gyáva Szabinából, s a gyilkosság passzív, de tudatos szemlélője a pártatlan mókamester Beátából. És ez a csigalépcső-szerkezet zárja körül az áldozatot: Margitot, aki nem hajlandó elismerni, hogy a manipuláció mindenkire kötelező érvényű legyen. Spiró drámája voltaképpen az ítéletvégrehajtók tragédiája, azoké, akik, hogy ne legyenek áldozatok, vállalják a hóhér szerepét. A dráma előtti időben játékszín Horineczky Erika és Bicskey Károly Spiró György Nyulak Margitja című drámájának pécsi előadásában