Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
kapcsolatom volt, kértek, hogy írjak nekik darabot, csak aztán valahogy sose jött össze a dolog. Közben Cseh Tamás már a Huszonötödik Színházban énekelt, és amikor Iglódi István odakerült, megismerkedtünk; azt mondta, hogy velem akar dolgozni. Először megírtam az Orr című darabot, Gogol után szabadon, főként versben. Ez egy hatalmas, kazalnyi anyag lett, megállás nélkül írtam egy hétig, túl hamar is sikerült, és Iglódi megijedt tőle. Amikor Hernádi Gyula a színházhoz szerződött dramaturgnak, elolvasta a darabot, és kijelentette, hogy nagyon jó. Tovább biztatott, így írtam meg a Kutyákat.* Végül aztán nem is dramaturgiai, hanem szemléleti okokra hivatkozva utasította el a Huszonötödik Színház. Ekkor keresett fel Radnóti Zsuzsa a Vígszínházból, hogy segítsek a Harmincéves vagyok dokumentumanyagának feldolgozásában. Ő egyébként már korábban is kapacitált, de a kutyák nekik sem kellett. Pedig éreztem, hogy vannak bizonyos színházi tapasztalataim, noha magamnak sem tudom pontosan megfogalmazni. Nem értettem és ma sem értek a színházhoz, elméleti kijelentésekre sem vállalkoztam soha. Csak személyes tanulságaim vannak, túl különösek ahhoz, hogy teoretikusak legyenek. - Pedig voltaképp ma is annyira különös ez a pálya. Megpróbált amatőr együttesekkel dolgozni, mert feltehetően az vonzotta a színházhoz, ami a dolog lényege: a kollektivitás. Író és társulat kapcsolatát valaha magától értetődően ez határolta meg. - Bennem nagyon erősen élt a vágy a közösség, a barátok iránt. És ezt az amatőrök között kielégíthettem. Azután, hogy a Kutyák már készen volt, még írtam Fodor Tamáséknak, akkor még Orfeo-együttesnek Poremba címen egy darabot. Elő is adták, de két előadás után levették a műsorról, és megcsinálták a Woyzecket. - Ebben az amatőridőszakban nem is gondolt arra, hogy a drámaírással pénsyt lehet keresni ? - Eszembe sem jutott, hogy írásból meg lehet élni. Abban a közegben, amelyben léteztem, természetes volt, hogy az ember hivatásos színházzal nem kezd. - Ismerte a hazai színhási életet ? Járt színházba ? * Lásd a SZÍNHÁZ 1979. márciusi darabmellékletét. - Nem. - Tehát nem voltak tapasztalatai a magyar színházról, elfogadott egy tézist. - Igen, de most, hogy már el-eljárok előadásokra, úgy látom, nem maradtam le semmiről. Pápán voltam gimnazista, és Pápán a veszprémi színház Németh László-bemutatóit láttam. Nem volt róluk se jó, se rossz véleményem, inkább nem érdekelt, de még ez sem fogalmazódott meg bennem. Amikor már Pesten jártam egyetemre, egy idős, nyugdíjas ismerősöm az összes pesti színházba vett magának jegyet, és megkért, hogy kísérjem el. Jóformán egyetlen előadásra sem emlékszem. - Mi lehetett az oka már-már valószerűtlen közönyének ? - Az ember szellemi érdeklődését fiatal korában az eredeti jelenségek vonzzák. Engem a barátaim érdekeltek és a velük kapcsolatos dolgok. Akkoriban úgy tűnt, hogy nagyon határozottan kétfelé ágazott a kultúra. Egy hivatalos művészetre, meg egy „magunkfajta” művészetre, azokéra, akik akkoriban fedezték fel a fiatalságukat. Én nagyon erősen belegyökereztem ebbe az úgynevezett ifjúsági rétegkultúrába, és tökéletesen figyelmetlenül viseltettem mindenféle „hivatalos” megnyilvánulás iránt. Valószínűleg eléggé vaskalapos voltam, és ez egyfajta bezárkózottságot is jelentett. Számomra akkoriban minden próba volt, az amatőr színház is. Próbálgattam magam. Írtam egy novellás kötetet, dalszövegeket Cseh Tamásnak, verseket, és közben szinkrondramaturgként dolgoztam a Pannónia Filmstúdióban. - Hogyan jutott el végül is a Légköbméteréig ? - Radnóti Zsuzsa egyszerűen nem tágított tőlem. Amatőr társulat már se égen, se földön nem volt, minden dacosságom alól kihúzták a szőnyeget. Nem hittem, hogy a Légköbméterből előadás lesz, csak kíváncsi voltam, végig tudom-e csinálni, és milyen lesz. Hályogkovács módjára dolgoztam. Azt mondják, a darabírás szakma. Én még most sem tudom a fogásait, de azért az idők folyamán kialakultak bizonyos elképzeléseim arról, hogy mi hatásos, mi nem. Nem a közönségre vagy az előadásra gondolok írás közben, hanem a helyzetre. És a figurákra. A hatásmechanizmus tulajdonképpen nem érdekel. Vagyis nem próbálok felidézni színpadi élményeket, emlékeket magamban. - Ha színpadi előképei nem is, drámairodalmiak bizonyára voltak. - Egyetlenegyről tudok. Véletlenül kezembe kerültek Witkiewicz drámái, és egyszerűen nem tudtam letenni a kötetet. Ez a bohóckodó stíljáték, ez a kamaszhülyéskedés borzasztóan lekötött, és nagyon jól szórakoztam. Az, hogy Witkiewicznél bejön a színpadra egy ember, elmondja, hogy kicsoda, majd rátér, hogy most fáj a feje - szóval a szemtelenségnek ez a teteje nagyon tetszett nekem. És persze Beckettet olvastam még. - A Manézsnak írt egykori darabjaira Witkienicz még nem hathatott; a magyar kiadás későbbi keltezésű. - Igen? Hát, lehetséges . . . - De ,,lengyeles” dramaturgiával valóban gyanúsítható. És talán a cseh filmes újhullám hatásával is. - Nincs még akkora drámai életművem, hogy érdemes lenne ezeket a hatásokat boncolgatni; annyi bizonyos, hogy a cseh filmek legalapvetőbb élményeim közé tartoznak. És mivel színházi emlékeket nem használtam, elméleti ismereteim pedig nem voltak, végül is marad a film és az irodalom. Egyébként úgy érzem, hogy például a Légköbméter dramaturgiája meglehetősen gyermeteg és átlátszó, mondhatni szimpla . . . - A kiskatona manapság szokatlanul akaraterős drámai figura. Hős, aki különös elszántsággal küzd — néhány szabad légköbméterért. Mintha eleve erre a dramaturgiai iróniára épülne a darab. - Legfőbb szándékom az irónia volt. Mindennel szemben. Az irónia tulajdonképp távolságtartás, de ugyanakkor nagy erőt is ad. Mint kés a vajban, úgy megy át a legveszélyesebb terepeken. Az én hályogkovácsmódszeremhez nagyon sokat segít az irónia pofátlansága és rajtakaphatatlansága. Nem kiravaszkodni akartam magam azokból a dramaturgiai problémákból, figuraformálási nehézségekből, amelyek az írás közben felvetődtek, egyszerűen éreztem, hogy csak így tudom látni, így tudom szeretni vagy utálni a szereplőimet. Valamennyiüket általam ismert élő személyhez viszonyítottam, de szinte automatikusan, természetes módon, minden igyekezet nélkül. Végül is - bár tudtam, többre vagyok feljogosítva, mint egy rendes, normális szerző, akinek már tapasztalatai vannak a színházban - rájöttem, hogy nem csináltam semmi kirívót, semmi újításfélét...