Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
ményekhez, amelyeket annak idején könyörtelenül diktált és írt elő Sztanyiszlavszkij, ma sajnos, távolról sem mindig igazodnak. Ez meglátszott az előadáson is. A tömegjelenetekben Horvai még érvényt tudott szerezni rendezői akaratának, de Jevgenyij Jesztyignyejevet, a kiváló komikust már nem volt ereje rábírni, hogy a főszerepet valamivel komolyabban, több drámaisággal formálja meg. Jevgenyij Jesztyignyejev ellenállt a rendezőnek, s evvel alaposan elrontotta az előadást. Horvai itteni munkáját - ennek ellenére is - egészében sikeresnek tartom. Nagyszerűen dolgozott a keze alatt Alekszandr Kaljagin, nagyon jó volt Böröcker szerepében Oleg Jefremov, dicsérni lehet az Erzsébet szerepét alakító Angelina Sztyepanovát. Az előadás - Alekszandr Gelman új darabja, az Oleg Jefremov rendezte Mi, alulírottak mellett - szerves részévé vált a mai moszkvai Művész Színház repertoárjának. Amikor azt mondom: a kor követelménye a realizmus, akkor ezt úgy gondolom, hogy napjaink realizmusának stilárisan sokszínűnek, s - még egyszer hangsúlyozom - agresszívnek (sokkolónak) kell lennie. Ezért a legerőteljesebb (legaktívabb), olykor a groteszkbe hajló színpadi kifejezésre való törekvés több, mint szükségszerű. Bizonyítják ezt véleményem szerint szovjet rendezőink más magyar szerzőkkel történt színpadi találkozásai is, az olyan előadások, mint például Örkény István: Macskajáték 7. a moszkvai Mosszovjet Színházban vagy Szakonyi Károly: Adáshibája a leningrádi Bolsoj Dramatyicseszkij Színházban. Örkény komédiája Inna Dankian rendezésében mindenekelőtt Irina Kartaseva (Erzsébet) és Ludmilla Saposnyikova (Giza) csodálatos kettőse jóvoltából groteszk és ugyanakkor tragikomikus feszültséggel telítődik. Én nem nevezném „elégikusnak” ezt az előadást. (Bár azt hiszem, az „elégikus komédia” kifejezést a színház sem minden irónia nélkül használja.) A darabban a komédián átsüt a szenvedés, a nevetésbe fájdalom vegyül. Az elégia látszat, elérhetetlen álom csupán: mögüle elsöprő erővel tör felszínre az író közvetítette gondolat; arról, hogy mennyire sivár a hontalanság, bárha anyagilag teljesen biztos létet is kínál, s mennyire teljes életet biztosít a szülőföld még akkor is, ha az otthonlét fáradságos munkával, kényelmetlenségekkel teli. Georgij Tovsztonogov rendezése (Szakonyi Károly: Adáshiba) szintén kétségbevonhatatlanul érdekes munka. Külön szót érdemel Zinaida Sarko alakítása Bódog feleségének szerepében, és a fiatal színésznő, Nyemcsenko játéka (Saci). Leginkább az ő szerepformálásuk segít megértenünk a rendezői szándékot: mindketten feltétlenül, sőt naiv együgyűséggel igazságosak, továbbá van bennük valami alig kitapintható hajlam a hiperbola, az általánosítás groteszkbe hajló szélsőségei iránt, s nem riadnak vissza a határozott (kategorikus) ítélkezéstől sem. Egy egészen kis társulat, a Szovjet Színházművészek Szövetségének Irodalmi Színháza tett kísérletet arra, hogy megbirkózzék Karinthy Ferenc Budapesti tavasig színrevitelének bonyolult feladatával. Szerény pincehelyiségben, a nézők szoros gyűrűje övezte színpadon folyik az előadás, és megint csak expresszív, markáns, feszes ritmusú játékot látunk. Ámde a kiélezettség nem öncél, és önmagában nem biztosítéka sem a pontos valóságérzékelésnek, sem a közönségre gyakorolt nagy érzelmi hatásnak. Olykor éppen fordítva történik: az írás nyomán a rendező és a színészek bármi áron a kiélezettségre törekszik, de eközben elszáguld a valóság mellett, s beleesik a goromba effektusokkal megalkotott, szívszaggató melodráma lehetőségét kínáló rutin csapdájába. Remélem, nem sértődnek meg magyar kollégáim, ha elmondom: evvel a jelenséggel nemcsak Moszkvában, de olykor Budapesten is találkoztam. Néhány magyar darabban és színpadi adaptációban olyan konfliktust exponál az író, amelyet legjobban „a motiválatlan gyilkosság” kifejezésével jellemezhetnek. Angyil- Tábori Nóra és Hernádi Judit a Házmestersirató című Csurka-darabban (Vígszínház)