Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
ötletekkel-játékokkal. Ironikus mese egy kapcsolat és általában az emberi kapcsolatok alakulásáról, furcsaságairól, lehetetlenségeiről. Utálja az érzelgősséget, inkább az öniróniát kedveli. A Nemzeti előadásában véresen komoly játék folyik. Egyetlen poén sem ül, mindenfajta ironikus felhang lehántva. Lassú a játék: hosszú percekig alakul egy-egy pillantással a páros viszony, sokjelentésű mozdulatok, kitartott csendek, aprólékos gonddal kiválasztott kellékek, vetített szövegek jelenetelválasztásul, hogy addig kényelmesen átbútorozhassanak. Itt igazán nincs mit nevetni Emma, Robert és Jerry viszonylatán. Ez az emberi és színészi mentalitás idegen ettől a közegtől. Valahogy mintha lassúbbak lennének a reflexek, így a színpadi szituáció is csak nagyon nehezen alakul, a poénok meg végképp elkésnek. Csehovot, azt is félreértve, játszanak Pintér helyett. A tamperei színház Kisszínházának egyik leghangosabb sikere Ernst Bruun Olsen Van Gogh és a postamester (Van Gogh ja postinkantaja) című darabja. Ez sem véletlen, ez a siker. Az a mentalitás ugyanis, ami Pintérből kiirtja az iróniát és a kétértelműséget, ideálnak a nagyembert, a nagy gesztust, a példaadó hősiességet teszi meg. A darab szokványtörténet a zseni és az egy pillanatra fontossá váló, később megörökített kisember (kispolgár) találkozásáról, ahol a kisemberrel lehet azonosulni, de vágyni a nagyember magaslatára kell. A tiszta hősöknek ez az igénye összefügg a már említett egyértelműségre-egyszínűségre való törekvéssel. Az esendőség, a nevetségesség egyértelműen negatív jelenségek, csak elítélésre számítanak, s nem megértésre. Ez a színészi és nézői mentalitás alakítja a lassú, túlrészletező, aprólékosan realista játékot, mely ugyanakkor hallatlan szépséget is képes felmutatni. Gogol: Revizor (Kajaanin Kaupunginteatteri, rendező: Kaija Viinikainen). Fémvázas elemekkel körbeépített manézs, a porondon fűrészpor, baloldalt álajtó, mely hallgatózásra jó, jobboldalt újabb emelvény, Hlesztakov rezidenciája. Bábuszerű, karikírozott figurák, ütődött városatyák, Matrjoska-baba feleségek. És egy lenyalt hajú, bajuszos színésznő Hlesztakov szerepében. A színpadon bábuk mozognak, nincs realista játék, nincsenek szünetek és szituációk, az emberi tekintetek sohasem találkoznak. Óriási iramú drótonrángatás folyik, hasra esésekkel, bohóccipőben. A lányka Hlesztakov kellően feminin, a bábu-honatyák kellően ütődöttek. A nagyérdemű mulat. Azon, hogy Maria Antonovna szoknyája olyan bő és olyan rövid, hogy kilátszik ... az előadás koncepciója. .. Hogy a realista színjátszás és az expresszív-agitatív forma mennyire jelentenek két különböző utat, s ugyanakkor mégis egy hasonló, sőt azonos gondolkodásmód megnyilvánulását, azt egy a fesztivál után Helsinkiben látott előadás példája bizonyíthatja leginkább. Az egész fesztivál alatt erről az előadásról hallottam a legtöbbet, mint ahogy a helsinki Városi Színházat általában nagy dicsfény övezi. Finn szerző, Maiju Lassila Bölcs s^/t^ (Viisas neitsyt) című darabjáról van szó. Ezúttal sem igazán érdekes a komédia egyébként kissé bonyolult története, a példázattá növő erkölcsi tanulság. Sokkal árulkodóbb a színházi konvenciórendszerek sajátos összefonódása ebben az előadásban. A játék eleje azzal telik el, hogy fáradságos munkával megteremtenek egy sajátos színpadi jelzésrendszert. Nem-naturalista elemekből összeállítanak egy kissé mobil díszletteret, s aprólékos műgonddal realista színtérré rakják. A dolog egyértelmű: több jelentésűvé teszik így a tárgyakat, a sokszor oly bántó naturalista első jelentést lehántva róluk. Ugyanakkor nagyon ügyelnek arra, hogy az egyszer jelentéssel felruházott elemek a realista jelentésüket megőrizzék. Ha egy kocka felfordítva ágy volt, akkor a megegyezett konvenció szerint az is marad. Ha a színpad bal oldala szobabelső, akkor nem kell falakkal körülzárni, úgy is elhisszük. Ha a színpad léptékét i: i-ként fogadtatják el, akkor minden új tárgy vagy helyszín is ennek felel meg. Ebben a térben és konvencióban jó színészekkel a megszokott kitartott, lassú reflexű játékkal halad előre a kellemes komédia. Mígnem a szöveg moralizáló szándékának megfelelően szimbólumok is megjelennek a színpadon. És egyszer csak ettől az elfogadtatott konvenciórendszert felborítják. Ahol az előbb körbejártak két kockát, hogy érzékelhető legyen: ott fal van, s azon belül a szoba, most átlépnek a falon, ahol a színpad mélyén bejövő hajó előtt a tenger csobogott az imént, most Mózesként száraz lábbal kezdenek közlekedni a színészek. Lehet, hogy apróságokról van szó. De nem rendezői ügyetlenségekről - annál sokkal jobb ez az előadás is. Inkább arról, hogy a realista és az expreszszív megközelítés szintézisére tör ez a megjelenítés. De mert egyik konvenciórendszer vadhajtásait sem nyesi le igazán, egymás gyengéit még inkább kiemelik. Itt a két forma nyilvánvalóan az alapgondolat megjelenítésére szolgál. Csak hol az egyik kevés önmagában, hol a másik. A harsány színeket és a megnövő szimbólumokat így ellenpontozza egy sztanyiszlavszkiji színészmagatartás egyfelől, s mondjuk a nyílt színen aprólékosan elnyújtott pogácsasütés rítusa másfelől. De ez az ellenpont még nem erénye a finn színháznak, inkább leküzdendő beszédhibája. . . . és egy harmadik út Az avantgarde. Vagy a formabontó színjátszás. A modernizmus. Anouilh Antigonéját a Lahti Városi Színház mutatta be, Martti Kainulainen rendezésében. Vakítóan ezüstös keretben fekete és fehér táblák. Az egész színpad bántó aszimmetria és geometria. A szereplők fehérben és feketében. Más szín nincs. Ismene fehérben, Antigone feketében, a rohamrendőrök feketében. A revizor előadása a helsinki Városi Színházban 40