Színház, 1983 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1983-12-01 / 12. szám
* KOLTAI TAMÁS ,,S nem érzed-e eszméid közt az űrt?" A centenáriumi Tragédia A Tragédia felújításai a száz évvel ezelőtti Paulay Ede-ősbemutató óta a mű történelmi színeinek dialektikáját mímelik. Színes leporellóra aszketikus kamaradráma felel, revüre misztérium, tézisre antitézis - és viszont. A szintézis elmaradása törvényszerű, minthogy egyetlen drámának sem lehet végleges előadása. Madách drámai költeménye, paradox módon, éppen szintézist teremtő szándéka, a teremtésben végső célt kereső, ideologikus szemlélete miatt a szokásosnál jobban tükrözi a koreszmék változását. Nem kevésbé az éppen uralkodó színházi eszméket. A Tragédia ideológiája körüli disputákat megelőzte a Tragédia színpadképességének kétkedő firtatása, már amikor a magyar színház egyáltalán eljutott odáig, hogy az előadás mint lehetőség megfogalmazódjék. Azóta viszont a mindenkori teátrumi állapotok - anyagiak és technikaiak - jóval többet formáltak Tragédia-képünkön, mint amennyit az eszmeiségét érintő viták. Paulaynak száz évvel ezelőtt minden fillérért harcolnia kellett, a tizennégy évvel későbbi felújítás rendezője korlátlanul kapja a pénzt, az előadás mégis megbukik, mint Németh Antal írja Tragédia-könyvében, ,,a művészi koncepció hiánya miatt”. Az első bemutatók még küzdenek a színpadtechnika birtoklásáért, legalábbis itthon, mert Hamburgban már Paulay rendezése után kilenc évvel a német színházak tökéletes masinériáján gördül az előadás gépezete. A századforduló után ,,a kísérletezés hangsúlya átkerül a szcenikai problémákról az elvi, felfogásbeli kérdésekre” (Németh Antal), de a technika kísértéséről még sokáig nehéz lemondani. Ki gondolná, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre maga von „szomorú párhuzamot” Szabadság című hetilapjában a bécsi Burgtheater 1934-es Röbbeling-rendezése és a félszázados jubileumra készült Horváth Árpád-féle előadás között? Egyetlen mondat elég a cikk szemléletének érzékeltetésére: „A bécsi Burgtheater paradicsoma csupa költőiség, olyan üde, meseszerű s varázslatos, hogy a szemen keresztül megreszket a lélek bele, de ugyan kikívánkoznék a mi Nemzeti Színházunk poros, fonnyadt paradicsomába ?” Látványosság vagy eszmeiség? - a dilemma kezdettől fogva máig így fogalmazódik meg, anélkül, hogy érvényes kompromisszumra tudna jutni. Az előadások egymás tagadásából születnek. Hevesi Sándor már tejfelesszájú kritikus korában, huszonnégy évesen azt írja a Paulay-rendezésről, hogy a gondolata jobb volt, mint a kivitele; rendezőként előbb az álomdramaturgiával, majd a szikárabb misztériumfölfogással szünteti meg a történelmi képeskönyvet. Németh Antal Tragédia- debütálásakor visszaállítja a forgó gépezetet, másodjára viszont egyszerűségben túltesz Hevesi misztériumán, kamaraszínpadon, a középkori haláltáncjátékok mintájára rendezi meg a darabot. Az 1955-ös rendezőtrió, Gellért Endre, Major Tamás és Marton Endre újra sokat ad a kiállításra, Major legközelebbi önálló rendezése újra lecsupaszít. A példák sora folytatható, mégis zsákutcába visz, mert egy létező, de másodlagos jelenség szintjére szállítja le a Tragédia-játszás elsősorban szellemikoncepcionális kérdését. A „látványosság vagy eszmeiség” önmagában áldilemma, aminek a mélyén a kor valóságos színházi konfliktusai rejlenek. Az, hogy egy színház megvalósítja-e Madách színpadi instrukcióit - a piramisok leomlását Egyiptomban vagy Éva karpereceinek lepergését Londonban -, csak addig perdöntő, amíg kérdéses, hogy technikailag meg tudja-e valósítani. Ez legföljebb Paulay - és a századvég külföldjéhez viszonyítva silányan fölszerelt Nem- Balkay Géza, Bubik István és Tóth Éva a paradicsomi színben