Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
tebb nézőket elmélyedésre késztető humort kevésbé képviseli, hiszen közönsége is más, mint a Mikroszkópé. És legyünk igazságosak: aki először van ebben a teremben, az kellemesen szórakozhat, ha ez a mulattatás nem mindig a legjobb eszközökkel történik is. A törzsközönség azonban hamar fölfedezi, hogy bizonyos műsortípusok már valósággal visszaköszönnek. Ugyanarra az ismert verbális humorra épül a legtöbb, kérdésre és feleletre szorítkozó jelenet, például az önmagát ismétlő iskola vagy a KGST-olimpia, valamint Kibédi Ervin néhány újabb strófája az egykor közkedvelt Én nem hiszem, hogy normális vagyok sorozatból. Rendkívül szellemes viszont, és a bemutatáskor időszerű is volt az a nagyobb műsorblokk, amely Ország a korház szélén címmel nemcsak a jogosan népszerű csehszlovák tévéfilmsorozatot parodizálta, hanem ennek ürügyén hazánk mai állapotán is kedvesen élcelődött. Gondunk az alapjában véve mulattató és a technika egyik legújabb eszközét, a videózást is hasznosító műsorral legfőképpen abban van, hogy nem tudni, a színház tisztában van-e azzal, kiknek készíti kabaréját. A személyi kultusz korszaka óta három évtized telt el; kérdés, az akkoriban született nemzedékek ismerik-e azokat, akiket kinevettet a Hamupipőke-álmából harminc év után fölébredt funkcionárius. Az is vita tárgya lehetne, hogy a színház egyik oszlopa, a kitűnő Kabos László a hajdani körúti kabaré emlékét idéző kiszólásaival ahhoz a közönséghez szól-e, amely esetleg Bécsből rándul át hozzánk, vagy a fiatalabb generációkhoz, akik egy-egy, a mindennapi életben már meghonosodott szokás, szó eredetét nem ismerik. A szovjet sajtóból válogatta össze az anonim - mert a színlapon nem szereplő - szerkesztő a Mi újság odaát ? című kabaré kedves és üdén szórakoztató jeleneteit. A jól pergő műsor, amelyet csak a második részben a kissé kimódolt Isteni komédia című musical nehezít el - Kálmán Imre fiának, Charles Kálmánnak csupán apja nevét, de invencióját nem öröklő muzsikájával -, azt igyekszik bizonyítani, hogy a gondok - a közöny, a bizalmatlanság, az egymástól eltávolodás, a protekció, a hivatali bürokrácia stb. — a testvérországban ugyanúgy föllelhetők, mint nálunk. Ezt a műsort - igaz, a Kis Színpad intimebb termében talán nagyobb szókimondás és őszintébb hang jellemzi, mint a másik kabarét. Igaz, a szerkesztőkének több év szatirikus lapjainak anyagából lehetett válogatni, és a nyílt, olykor nyers humor annak a nálunk roppant népszerű szovjet humoristának, Arkagyij Rajkínnak a szellemét idézte föl, akit az előadás kezdetén a méltatlanul keveset foglalkoztatott Forgács László oly kiválóan parodizált. Zenés játékok Négy zenés játék előadása bizonyítja, hogy a társulat ezt a műfajt is jó színvonalon műveli. Sorrendben közülük az első Vaszary Gábor kedves bohózata, a Buhus. Keletkezésekor, a harmincas évek végén az irodalmi krimi fogalma még nem volt közismert, ám a jeles szerző kétségkívül ezt a műfajt gazdagítja, vígjátéki fokon, szinte Agatha Christie-re emlékeztető fordulatokban bővelkedve. Egy nem a címzetthez jutó szerelmes levél indítja el a komikus cselekményt, amelyben az író minden lehetőséget fölhasznál a humor kiaknázására. Ebben a mintaszerűen szerkesztett darabban rengeteg az előre nem várt fordulat, a helyzetekből és a jellemekből fakadó humor. Ezt megerősíti Fényes Szabolcs invenciózus muzsikája, amely az - úgy tetszik, csaknem monopolhelyzetben levő - Szenes Iván rutinos verseire készült. A Szomorú vasárnap perrel, majd kiegyezéssel és néhány inkriminált mondat kihúzásával nagy vihart kavart. Müller Péternek ez a tragikus játéka egy bánatos pesti slemil, Seress Rezső sajátos egyénisége és olyan népszerű dalok közé font melodramatikus történetet, mint a címadó nóta, azután a „Gyerünk, Bodri kutyám”, a „Szeressük egymást, gyerekek”, az „Én úgy szeretek részeg lenni”. Az ügyes feldolgozás egy világszerte ismert, zseniális dilettáns, a számait egy ujjal pötyögtető kocsmai zongorista tragikus sorsát némi szentimentalizmussal mutatja be, ám pergő ritmusban. Sikere nem utolsósorban három előadójának és rendezőjének köszönhető, akikről a későbbiekben még külön szólok. A Maurice Hennequin és Pierre Veber szerzőpáros valaha népszerű volt Pesten, Elvámolt éjszaka című komédiájukat is játszották már a húszas évek végén a Fővárosi Operettszínházban. Akkor prózai darabként ment, mert mint Rátonyi Róbert kitűnő, ám elfogultságoktól sem mentes operett-történetéből is megtudható, egy ideig ez a színház nem mutatott be(!) zenés műveket. Ehhez az egykor meglehetősen pikáns - hogyan szabadul meg az újdonsült férj női segítséggel freudi komplexusaitól - történethez, amely ma már csak annyira sikamlós, mint egy szerkesztői üzenet valamelyik képes hetilapunkban, Nádas Gábor írt kellemes, szórakoztató zenét Szenes Iván ügyes, rutinos verseire. A történetnek rengeteg csavarintása van, és halványan, de e műfajba jól illeszkedve átvonul benne a mecénás mezébe öltöző parvenük - valójában kéjsóvár ifjabb és öregedő urak — kedves megcsipkedése is. Nem könynyű egy a szeretkezésről szóló darabot úgy színre vinni, hogy egyetlen trágár kifejezés se hangozzék el a színpadon. Nos, Vinkó Józsefnek, az Elvámolt éjszaka magyarítójának sikerült a nehéz Müller Péter: Szomorú vasárnap (Vidám Színpad). Bodrogi Gyula és Voith Ági (MTI Fotó - Tóth István felvételei)