Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-08-01 / 8. szám

tebb nézőket elmélyedésre késztető hu­mort kevésbé képviseli, hiszen közön­sége is más, mint a Mikroszkópé. És legyünk igazságosak: aki először van ebben a teremben, az kellemesen szóra­kozhat, ha ez a mulattatás nem mindig a legjobb eszközökkel történik is. A törzsközönség azonban hamar fölfede­zi, hogy bizonyos műsortípusok már valósággal visszaköszönnek. Ugyanarra az ismert verbális humorra épül a legtöbb, kérdésre és feleletre szo­rítkozó jelenet, például az önmagát ismétlő iskola vagy a KGST-olimpia, valamint Kibédi Ervin néhány újabb strófája az egykor közkedvelt Én nem hiszem, hogy normális vagyok sorozatból. Rendkívül szellemes viszont, és a be­mutatáskor időszerű is volt az a na­gyobb műsorblokk, amely Ország a kor­ház szélén címmel nemcsak a jogosan népszerű csehszlovák tévéfilmsorozatot parodizálta, hanem ennek ürügyén ha­zánk mai állapotán is kedvesen élcelő­dött. Gondunk az alapjában véve mulat­tató és a technika egyik legújabb eszkö­zét, a videózást is hasznosító műsorral legfőképpen abban van, hogy nem tud­ni, a színház tisztában van-e azzal, kik­nek készíti kabaréját. A személyi kul­tusz korszaka óta három évtized telt el; kérdés, az akkoriban született nemzedé­kek ismerik-e azokat, akiket kinevettet a Hamupipőke-álmából harminc év után fölébredt funkcionárius. Az is vita tár­gya lehetne, hogy a színház egyik osz­lopa, a kitűnő Kabos László a hajdani körúti kabaré emlékét idéző kiszólásai­val ahhoz a közönséghez szól-e, amely esetleg Bécsből rándul át hozzánk, vagy a fiatalabb generációkhoz, akik egy-egy, a mindennapi életben már meghonoso­dott szokás, szó eredetét nem ismerik. A szovjet sajtóból válogatta össze az anonim - mert a színlapon nem sze­replő - szerkesztő a Mi újság odaát ? című kabaré kedves és üdén szórakoz­tató jeleneteit. A jól pergő műsor, ame­lyet csak a második részben a kissé ki­módolt Isteni komédia című musical ne­hezít el - Kálmán Imre fiának, Charles Kálmánnak csupán apja nevét, de inven­cióját nem öröklő muzsikájával -, azt igyekszik bizonyítani, hogy a gondok - a közöny, a bizalmatlanság, az egymás­tól eltávolodás, a protekció, a hivatali bürokrácia stb. — a testvérországban ugyanúgy föllelhetők, mint nálunk. Ezt a műsort - igaz, a Kis Színpad intimebb termében­­ talán nagyobb szókimon­dás és őszintébb hang jellemzi, mint a másik kabarét. Igaz, a szerkesztőké­nek több év szatirikus lapjainak anya­gából lehetett válogatni, és a nyílt, oly­kor nyers humor annak a nálunk rop­pant népszerű szovjet humoristának, Arkagyij Raj­kínnak a szellemét idézte föl, akit az előadás kezdetén a méltatla­nul keveset foglalkoztatott Forgács László oly kiválóan parodizált. Zenés játékok Négy zenés játék előadása bizonyítja, hogy a társulat ezt a műfajt is jó szín­vonalon műveli. Sorrendben közülük az első Vaszary Gábor kedves bohózata, a Buhus. Keletkezésekor, a harmincas évek végén az irodalmi krimi fogalma még nem volt közismert, ám a jeles szerző kétségkívül ezt a műfajt gazda­gítja, vígjátéki fokon, szinte Agatha Christie-re emlékeztető fordulatokban bővelkedve. Egy nem a címzetthez jutó szerelmes levél indítja el a komikus cselekményt, amelyben az író minden lehetőséget fölhasznál a humor kiakná­zására. Ebben a mintaszerűen szerkesz­tett darabban rengeteg az előre nem várt fordulat, a helyzetekből és a jelle­mekből fakadó humor. Ezt megerősíti Fényes Szabolcs invenciózus muzsikája, amely az - úgy tetszik, csaknem mono­polhelyzetben levő - Szenes Iván rutinos verseire készült. A Szomorú vasárnap perrel, majd ki­egyezéssel és néhány inkriminált mon­dat kihúzásával nagy vihart kavart. Müller Péternek ez a tragikus játéka egy bánatos pesti slemil, Seress Rezső sajátos egyénisége és olyan népszerű dalok közé font melodramatikus törté­netet, mint a címadó nóta, azután a „Gyerünk, Bodri kutyám”, a „Szeres­sük egymást, gyerekek”, az „Én úgy szeretek részeg lenni”. Az ügyes fel­dolgozás egy világszerte ismert, zseniá­lis dilettáns, a számait egy ujjal pötyög­­tető kocsmai zongorista tragikus sorsát némi szentimentalizmussal mutatja be, ám pergő ritmusban. Sikere nem utolsó­sorban három előadójának és rendező­jének köszönhető, akikről a későbbiek­ben még külön szólok. A Maurice Hennequin és Pierre Veber szerzőpáros valaha népszerű volt Pes­ten, Elvámolt éjszaka című komédiáju­kat is játszották már a húszas évek végén a Fővárosi Operettszínházban. Akkor prózai darabként ment, mert mint Rátonyi Róbert kitűnő, ám elfo­gultságoktól sem mentes operett-törté­netéből is megtudható, egy ideig ez a színház nem mutatott be(!) zenés mű­veket. Ehhez az egykor meglehetősen pikáns - hogyan szabadul meg az új­donsült férj női segítséggel freudi komplexusaitól - történethez, amely ma már csak annyira sikamlós, mint egy szerkesztői üzenet valamelyik képes he­tilapunkban, Nádas Gábor írt kellemes, szórakoztató zenét Szenes Iván ügyes, rutinos verseire. A történetnek renge­teg csavarintása van, és halványan, de e műfajba jól illeszkedve átvonul benne a mecénás mezébe öltöző parvenük - valójában kéjsóvár ifjabb és öregedő urak — kedves megcsipkedése is. Nem köny­­nyű egy a szeretkezésről szóló darabot úgy színre vinni, hogy egyetlen trágár kifejezés se hangozzék el a színpadon. Nos, Vinkó Józsefnek, az Elvámolt éjszaka magyarítójának sikerült a nehéz Müller Péter: Szomorú vasárnap (Vidám Színpad). Bodrogi Gyula és Voith Ági (MTI Fotó - Tóth István felvételei)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék