Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-08-01 / 8. szám
metlenné vált.” (Nagy Imre, i. m.) A demoralizálódással egy mítoszdevalválódási folyamat is együtt jár. Mária és kisfia történetében (az anya, aki megöli és táplálékul kínálja fia testét) az evangéliumi példa, a jézusi áldozat idéződik fel; a Titus meggyilkolását tervezgető Berenice Judit alakjára utal; Josephus együtt meghalni vágyó aggszülei pedig Philemonra és Baucisra emlékeztetnek. Ám itt sem Berenice, sem az öregek nem érik el céljukat. Az önmagukból kifordított, ellentétükbe torzult mitológiai példák a világ, az ember metafizikaivá növő nihilélményét mutatják, azt, hogy ,,a szabadság lehetetlen, csak a halál lehetséges”. Bizonyára ebből is látható, hogy Spiró György olyan forrásra lelt Katona József drámájában, mely több ponton rokon az általa képviselt szemléletmóddal. Az Új írás 1982/1. számában közölt átdolgozáshoz írott bevezetőjében Spiró is a műnek azokat a vonásait emeli ki, amelyek az ő alkotói világához elvezetnek. A zalaegerszegi előadás műsorüzetében újraközölt bevezetőből megtudhatjuk, hogy az eredeti műben mindössze egyetlen jelenet Katona saját leleménye (Josephus szüleinek toronybéli kockázása), az anyag többi része a forrásul szolgáló történetírásból származik. Az átdolgozó is körülbelül ilyen mértékben bővítette a darabot, mint írja: „Teljesen új jelenet mindössze három íródott (az esszénusok gyűlése, Eliazár és csapata öngyilkossága, a diadalmenet), ezek mind Flaviusból, vagyis Katona forrásából kerültek a drámába.” Az átdolgozás ebben az esetben nem annyira változtatásokat jelent, mint az eredeti mű sűrítettebb, koncentráltabb megfogalmazását. Az átdolgozásban elhangzó mondatok döntő része Katona József mondata, aminek az is oka, hogy az eredeti mű nyelve rendkívül erőteljes, expresszív. Spiró változtatásai elsősorban egy-egy szereplő karakterét érintik. Bár ő is megőrzi a szereplők funkcionális meghatározottságát, s a belső motiváltságot mellőzi, nála a figurák pregnánsabb jegyekkel rendelkeznek. A legnagyobb átalakítás Titus alakját érinti: a jó uralkodóból, a nemzet atyjából itt „unatkozó, amorális szörnyeteg lett”. Dramaturgiai szerepe is jóval hangsúlyosabb, ő keretezi a darabot: a nyitó- és a zárójelenet monológjaiban fogalmazza meg történetfilozófiáját, mely auraként fonja körül a drámát. „Miféle csoda érhet még engemet, ki látom a gyilkolás minden indokát, hiszen az egymás kóbelébe vájó bábokat én rángatom, én uszítom merő unalomból?!” - kérdi az első képben Titus, s a befejezéskor hangzik el a cikk elején idézett mondat az élők és holtak örökkönörökké körbejáró egyhangú diadalmenetéről. Berenice ellentmondásosságát megőrizve hangsúlyozottabbá vált a zsidó királynő belső üressége, tartásnélkülisége, Iosephusban pedig jobban kidomborodik a kettős természet, a rómaiak táborában élő zsidó helyzetének ambivalenciája. Spiró egyetlen szereplőt hagyott el, Mária kisfiát, de őt is csak abban az értelemben, hogy a kisfiúnak nincsen szövege, de szerepel a megfelelő jelenetekben. Az átdolgozás az eredetileg öt felvonásos darabot kétrészes (az előadásban mintegy két és fél órás) terjedelművé alakította. Az 1982-es változatból ugyanaz a metatörténelmi jelleg rajzolódik ki, mint Spiró egyéb „történelmi” drámáiból. Bár a téma itt is históriai, s a közeg is az, a Jeruzsálem pusztulása mégis történelmietlen, illetve áltörténelmi, mert ez a változat nem a múltat akarja rekonstruálni, ahogy a Katonáé sem. Erről az eredetiről írja bevezetőjében Spiró azt, hogy „annyira nem volt aktuális drámának tekinthető, hogy még a cenzúra sem tiltotta be”. (Valóban, a mű el- Katona-Spiró: Jeruzsálem pusztulása (zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház). Fekete Gizi (Berenice) és Áron László (Titus)