Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
PÓR ANNA Két este Barrault színházában Jean-Louis Barrault a francia színházi világnak fél évszázada egyik meghatározó egyénisége. Napjainkra a látványosan újat kereső, kísérletező színház már jobbára a következő vagy az utána jövő még fiatalabb nemzedék kezébe ment át. Rendre folyik az őrségváltás. A háború utáni Franciaország másik nagy rendezőegyénisége, az egykori Dullin-tanítványok másik kiemelkedő alakja, Roger Blin, Barrault barátja, harcostársa a közelmúltban távozott az élők sorából. Újabb nagy kísérletezők, Brook, Mnouchkine és sokan mások, Vilartanítványok, Brecht-tanítványok és azok újabb leszármazottai, tanítványai vették át a színház megújhodásának vezérszólamát. Önkéntelenül felvetődik a kérdés, mind e változások közepette hol helyezkedik el ma a francia színház égboltján a hírneves Renaud Barrault társulat? A hatvanas évek végéig, tudjuk, patinás otthonában, a Théátre de France-Odéonban évek során a művészi megújhodás élvonalában állt; onnét 68 után „politikai radikalizmusa” okán Malraux által száműzetve merész huszárvágással a kiszolgált Orsay pályaudvaron ütött feltűnést keltően újszerű tanyát, majd újabb kitelepítését követően, évekig tartó külhoni világjárás után, 81-ben Párizs szívében, a Théátre du Rond-Point körszínházában lelt új otthonra. Három év előtt tanúja lehettem a tervektől sziporkázó örömittas honfoglalásuknak ; némi szorongással vártam most, hogy vajon mi valósult meg mindebből ma, amikor színházak lét-nemlét gondjaitól, a szubvenciók zsugorodásától visszhangzott a 84-es évadnyitáskor a párizsi sajtó. Hogyan őrizte meg saját arculatát, hogyan vívta ki helyét ebben az ismételt újrakezdésben, a változó körülmények sodrában a hetven-nyolcvan éves idős művészpár ? A válasz egyértelmű és elámító: zseniálisan, a hagyományőrzés és megújhodás sajátos, mással össze nem téveszthető harmonikus egyensúlyában. A Renaud-Barrault név fogalom, nemzeti érték Párizsban. Az ITI francia központjában arról tájékoztattak, hogy változatlanul széles vonzási köre, töretlen tábora van Barrault-nak és a Rond-Point színháznak. Sajátosan erre hangolt, művelt értelmiségi közönségük izgalommal várja újabb alkotásait, és még az olykor gyengébb produkcióit is szeretettel fogadja. Ezúttal, 1984 őszén két egymástól merőben eltérő, de egyaránt ízig-vérig francia darabbal és a színház sajátos arculatát, rangját egyaránt reprezentáló előadással nyitottak kaput. Victor Hugo Angelo tirun de Padoue (Angelo, Pádua csarnoka) című nagy romantikus tragédiája és az időközben Goncourt-díjjal kitüntetett Marguerite Duras új műve, Savannah Bay szerepelt a műsoron. A két este meggyőző, utánozhatatlan élmény: csak ők, és így csakis ők adhatják elő. Angelo Barrault előzetes rendezői vallomása attól válik valóban érdekessé, hogy a műről alkotott képét tökéletesen, hiánytalanul megvalósította, és az a rendezői célkitűzés verbális megfogalmazása nélkül is szinte szó szerint lekottázható a bemutatott előadásban. A színház idős nagymestere úgy játszik a hangszerén, ahogyan eleve eltervezte és a nézővel meggyőzően elfogadtatja a darabra vonatkozó véleményét, állásfoglalását. Barrault ebben az előzetes vallomásban érzékletesen meghatározza Hugo drámájához való szubjektív viszonyát. Nem irodalomtörténeti erudíció, hanem szívbéli hajlam vitte ehhez a műhöz. Tizenkét éves korában betéve tudta a de Roi s' amuse (A király mulat, azaz a Rigoletto ) tirádáit. Huszonöt évesen nevetségesnek találta az Hernani verssorait, és bár ebben akkor nyilván tévedett, most, az Angélához is, alapjában a prózai szöveg vonzotta. Merész tett volt ez a maga idején, amikor a próza kizárólag a könnyű vígjáték, a komikum és bohózat számára volt fenntartva. Szerinte a francia beszélt prózának olyan rendkívüli prozódiája van, amelyet majd később Claudel fedez fel újra, olyan ritmikus periódusokkal rendelkezik, amelyek olykor feszültebbé, drámailag hatásosabbá teszik, mint a verset. Egyik titka, hogy a finoman csiszolt francia színházi próza a szívverésünkkel rejtett harmóniában álló jambusra támaszkodik. Erre a szerencsés felismerésre épül különös vonzalma Hugo prózájához. A vonzalom másik oka, hogy az Angélában meglátja a nagy színházi lehetőséget, a játék teljes gyönyörűségét. Akár szenvedésről, sírásról, szerelemről, akár kémkedésről, álnokságról, űzöttségről, zsarolásról, halálról szól a játék, benne vagyunk az élet sűrűjében, élvezzük a feszültséget, a félelmet, élvezzük az élet gyönyörűségét. De vonzotta Hugo „tetszeni és tanítani” szándéka is, amely szerint „a legszebb drámában mindig lennie kell egy szigorú eszmének, mint ahogyan a legszebb nőben is van csontváz”. (Érdekes, hogy a „csontváz” hasonlat, más változatban, visszatér Illyés Gyula Hugo-tanulmányában: „Victor Hugo itt válik el társaitól. Kifejlődött a romantikának egy iránytalan, csontváztalan fajtája, az a — hogy úgy mondjuk — romantikáért való romantika, amelynek cégtábláján Dumas és Sue neve áll.”) A darab modernségét feminizmusában, ultramodernségét nemzetközi politikai procedúráiban látja Barrault. „Velencében nem meghalni, hanem eltűnni szokott az ember.” A cselekmény az olasz reneszánsz, Velence teljhatalma idején játszódik. Az „arisztokratikus köztársaság” a szomszéd országokra és főként egész Itáliára kisugárzik. A „Tízek tanácsa” a kémek egész hadseregét alkalmazza, és ez az oligarchikus köztársaság egyben mindenhova odaállítja a maga „podestáit”, szófogadásra és zsarnokságra rendelt helytartóit. Angelo ezeknek egyike. „A büntetéshez minden megengedett, a megbocsátáshoz semmi sem.” Velence tehát, mondja Barrault, ha jól megnézzük, amolyan ma ismert „szuperhatalom”, és ez elég „mulatságos”, szórakoztató gondolattársítás. „Napjainkban nem megöletni, hanem eltűnni szokás. Egyik nap egyszerre csak hiányzik valaki a családból . . .” Ezek, úgy látszik, minden korszakra érvényes összecsengések. Mindazonáltal számára az Angelo elsősorban költői mű. Fiatal, harmincéves költő alkotása. Fellelte benne azt, amit Hugo legigazibb nagyságának vél: rajzainak, akvarelljeinek fantasztikus hallucinációs látomásait. Ezért is választotta Gislain Uhry romantikus és szürrealista díszletképét. Itt minden a képzelet tobzódásában megy végbe. Szerinte, ha a romantika végletes őszinteségből fakad, fantasztikussá válik. Ha megjelenik a fantasztikum, a szürrealizmus közelébe jutunk. Ezzel a megközelítéssel válik lenyűgöző színházi estévé a mű. Az Angélát Hugo 1835-ben, röviddel az „Hernani csatája” után írta. A romantika e nagy hatású sikerdarabja egy év múlva magyar fordí