Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1985-10-01 / 10. szám

Brook és a Mahábhárata Idestova egy évtizede készül Peter Brook a Mahábháratára, és mostanra, amikor né­hány nemzetközi színházi fesztiválon India kultúráját állították az érdeklődés középpontjába, el is készült vele. Három estére szánt monumentális trilógiaként mutatta be július elején Avignonban. Nekem a párizsi előbemutatók egyikén a harmadik, négyórás részt sikerült lát­nom, amely A háború alcímet viseli. A Mahábhárata, a szanszkrit irodalom legmonumentálisabb alkotása - szentírás és törvénykönyv is egyben - évszázados kollektív munka eredménye. Keletke­zésének kezdetén népi eredetű, később mintegy enciklopédiája a bráhmán kom­­pilátorok tudásának. Ebben az értelem­ben „világpoéma”, Claude Roy megál­lapítása szerint költemény, regény, eposz és esszé, s ez nemcsak azt jelenti, hogy különböző műfajok ötvözete, hanem azt is, hogy összegzi a teljes kulturális örökséget: a mítoszt, a vallást, a törté­nelmet és az indiai gondolkodást. (Roy, amikor erről beszél, az Odüsszeia, a Ni­­belung-ének mellett valójában az utólag betoldott filozófiai tankölteményre, a Bhavagad-gitára utal, amely a maga hét­száz versszakával csak töredéke a két­százezer soros teljes Mahábháratának.) Brook tehát, amikor világmetaforaként értelmezi a Mahábháratát, enciklopédikus jellegéből indul ki. Az értelmezést a cím etimológiája is alátámasztja. „Mahá” azt jelenti, nagy, a „Bhárata” lehet egy nemzetség vagy egy család neve, de szé­lesebb értelemben jelentheti a hindu em­bert, sőt általánosítva magát az embert. A Ahahábhárata tehát lefordítható úgy, hogy a Bháraták monumentális történe­te, de értelmezhető az emberiség monu­mentális történelmeként is. Ha figyelembe vesszük, hogy a Ma­hábhárata teljes terjedelme csaknem ti­zenkétezer oldal, vagyis körülbelül ti­zenötször akkora, mint a Biblia, akkor fogalmat alkothatunk arról, milyen dra­maturgiai munkát jelentett színpadra adaptálni. Tudnunk kell, hogy a Maháb­hárata ma is elevenen él az indiai és az in­donéz művészetben, egyes epizódjait gyakran dolgozzák föl énekes, zenés, tán­cos vagy színházi formában, de Peter Brook és az adaptációt készítő Jean- Claude Carriére az elsők, akik megkísé­relték az egészet átfogni. Az első két rész a szereplők mesés ere­detét, a részben emberi, részben isteni származású hősök születését és gyermek­korát, az első ellentétek történetét, a hí­res kockajátékot és a birodalom felosz­tását, majd ezek következményeit, a száműzetések és bujdosások éveit jele­níti meg. Középpontjában természetesen az eposz alapkonfliktusa áll: a két nagy rokoni csoport, az unokatestvér Kuruk és Pándavák ellenségeskedése. A harmadik rész - A háború - a hősök utolsó összecsapásait és egymás utáni halálukat ábrázolja. A jelenetek nagy ré­sze harc. Párharc és csoportos küzde­lem, amelyben a hősökön kívül - a Pan­davák oldalán - részt vesz maga Krisna, Visnu isten földi megtestesítője is. Simá­ra döngölt föld borítja a játékteret. A nézőtér, ahogy Brooknál megszoktuk, a játéktér közvetlen folytatása, a nézők a színészekhez egészen közel, velük azo­nos szinten ülve, majd fokozatosan emel­kedő padsorokban foglalnak helyet. Az első sorok előtt alig méternyire kimélyül az agyagos föld, a mélyedésben pocso­­lyás víz, hátul, a színpad teljes szélessé­gében fél méter mély vizesárok, közepén palló vezet át. A szereplők a legváltozatosabb harc­modort mutatják be. Nádparavánok és hosszú rudak, nehéz kardok és pajzsok a fegyvereik; mindegyiket akrobatikus ügyességgel, de a valódi összecsapások hevességével használják. A játékstílust stilizált naturalizmusnak nevezném leg­szívesebben. A koreográfia olyan pontos zsinórmértéket követ, mint a távol-keleti színjátszásban, de szó sincs imitációról: erőből szúrnak és ütnek, csak pontos vé­dekezéssel lehet elhárítani a támadást. A csatajeleneteket hosszú snittekben komponálja meg Brook és speciális asz­­szisztense, Alain Maratrat. Eddig csak filmen láttam hasonlót. A párviadalok és tömegküzdelmek koreografikus rend­be szerveződnek, váltott ellenfelekkel, együttes támadásokkal, hirtelen cserék­kel. Előfordul, hogy az egyik harcolót, aki éppen párbajt vív, hátulról támadják meg ketten, tehát kénytelen megfordul­ni, harcmodort változtatni. A következő pillanatban hárman sietnek a segítségére máshonnan, vagyis a csatakép folyton változik, egyre őrjöngőbbé és kiszámít­hatatlanabbá válik. Olykor fáklyákat vet­nek be, tüzek gyulladnak a színpad kü­lönböző pontjain, égő husángokkal fo­lyik a csata, a nézőtől karnyújtásnyira. A kardok is az orrunk előtt villódznak. Brooknak is a világítás az egyik káp­rázatos eszköze. A fényhatások mesebeli­vé és kegyetlenné varázsolják a színpa­dot. A harcosok egyre véresebben, egyre sárosabban és egyre tépettebben támo­lyognak elő - szemünk láttára vívják ret­tenetes haláltusájukat. És a csatajelene­tek között a nők, az öregek vagy maguk a harcosok drámai szituációkban élik meg szenvedéseiket. A csatazajt hatal­mas dobok harsogása kíséri. A szereplők Brook nemzetközi szín­­társulatának tagjai. Van közöttük fran­cia, olasz, angol, japán, görög és afrikai fekete színész. Az egyik szerepet Gro­­towski volt sztárja, Riszard Cieslak játssza. Minthogy az emberiség metafo­ráját látjuk, különös jelentősége van a soknemzetiségű társulatnak. Amikor már a hősök csaknem mindegyike meg­halt, és a győztesek is kiszenvednek a pusztaságban, még egyszer találkozunk velük: mintha a pokol valamely bugy­rában volnának fölfeszítve. Ekkor meg­értjük a Mahábháratába­n elhangzó leg­szörnyűbb átkot: „Szüless újra az em­berek közé!” Ehelyett Brook hősei - mint ahogy az eredeti műben az öt Pán­­dy fiú - fölemelkednek a paradicsomba, ahol hófehér leplekbe burkolva békés, idilli egyetértésben élnek egymással a halálos ellenségek - megszelídült vad­emberek és vadállatok. Brook humanizmusa ismét megszen­vedett békét hirdet, ezúttal az emberiség mitikus hagyományából álmodva elénk a Krisna intonálta „boldogok énekét” - a XXI. század jövőutópiáját. Jelenet A két nő között című Chéreau-előadásból

Next