Színház, 1985 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1985-10-01 / 10. szám
Brook és a Mahábhárata Idestova egy évtizede készül Peter Brook a Mahábháratára, és mostanra, amikor néhány nemzetközi színházi fesztiválon India kultúráját állították az érdeklődés középpontjába, el is készült vele. Három estére szánt monumentális trilógiaként mutatta be július elején Avignonban. Nekem a párizsi előbemutatók egyikén a harmadik, négyórás részt sikerült látnom, amely A háború alcímet viseli. A Mahábhárata, a szanszkrit irodalom legmonumentálisabb alkotása - szentírás és törvénykönyv is egyben - évszázados kollektív munka eredménye. Keletkezésének kezdetén népi eredetű, később mintegy enciklopédiája a bráhmán kompilátorok tudásának. Ebben az értelemben „világpoéma”, Claude Roy megállapítása szerint költemény, regény, eposz és esszé, s ez nemcsak azt jelenti, hogy különböző műfajok ötvözete, hanem azt is, hogy összegzi a teljes kulturális örökséget: a mítoszt, a vallást, a történelmet és az indiai gondolkodást. (Roy, amikor erről beszél, az Odüsszeia, a Nibelung-ének mellett valójában az utólag betoldott filozófiai tankölteményre, a Bhavagad-gitára utal, amely a maga hétszáz versszakával csak töredéke a kétszázezer soros teljes Mahábháratának.) Brook tehát, amikor világmetaforaként értelmezi a Mahábháratát, enciklopédikus jellegéből indul ki. Az értelmezést a cím etimológiája is alátámasztja. „Mahá” azt jelenti, nagy, a „Bhárata” lehet egy nemzetség vagy egy család neve, de szélesebb értelemben jelentheti a hindu embert, sőt általánosítva magát az embert. A Ahahábhárata tehát lefordítható úgy, hogy a Bháraták monumentális története, de értelmezhető az emberiség monumentális történelmeként is. Ha figyelembe vesszük, hogy a Mahábhárata teljes terjedelme csaknem tizenkétezer oldal, vagyis körülbelül tizenötször akkora, mint a Biblia, akkor fogalmat alkothatunk arról, milyen dramaturgiai munkát jelentett színpadra adaptálni. Tudnunk kell, hogy a Mahábhárata ma is elevenen él az indiai és az indonéz művészetben, egyes epizódjait gyakran dolgozzák föl énekes, zenés, táncos vagy színházi formában, de Peter Brook és az adaptációt készítő Jean- Claude Carriére az elsők, akik megkísérelték az egészet átfogni. Az első két rész a szereplők mesés eredetét, a részben emberi, részben isteni származású hősök születését és gyermekkorát, az első ellentétek történetét, a híres kockajátékot és a birodalom felosztását, majd ezek következményeit, a száműzetések és bujdosások éveit jeleníti meg. Középpontjában természetesen az eposz alapkonfliktusa áll: a két nagy rokoni csoport, az unokatestvér Kuruk és Pándavák ellenségeskedése. A harmadik rész - A háború - a hősök utolsó összecsapásait és egymás utáni halálukat ábrázolja. A jelenetek nagy része harc. Párharc és csoportos küzdelem, amelyben a hősökön kívül - a Pandavák oldalán - részt vesz maga Krisna, Visnu isten földi megtestesítője is. Simára döngölt föld borítja a játékteret. A nézőtér, ahogy Brooknál megszoktuk, a játéktér közvetlen folytatása, a nézők a színészekhez egészen közel, velük azonos szinten ülve, majd fokozatosan emelkedő padsorokban foglalnak helyet. Az első sorok előtt alig méternyire kimélyül az agyagos föld, a mélyedésben pocsolyás víz, hátul, a színpad teljes szélességében fél méter mély vizesárok, közepén palló vezet át. A szereplők a legváltozatosabb harcmodort mutatják be. Nádparavánok és hosszú rudak, nehéz kardok és pajzsok a fegyvereik; mindegyiket akrobatikus ügyességgel, de a valódi összecsapások hevességével használják. A játékstílust stilizált naturalizmusnak nevezném legszívesebben. A koreográfia olyan pontos zsinórmértéket követ, mint a távol-keleti színjátszásban, de szó sincs imitációról: erőből szúrnak és ütnek, csak pontos védekezéssel lehet elhárítani a támadást. A csatajeleneteket hosszú snittekben komponálja meg Brook és speciális aszszisztense, Alain Maratrat. Eddig csak filmen láttam hasonlót. A párviadalok és tömegküzdelmek koreografikus rendbe szerveződnek, váltott ellenfelekkel, együttes támadásokkal, hirtelen cserékkel. Előfordul, hogy az egyik harcolót, aki éppen párbajt vív, hátulról támadják meg ketten, tehát kénytelen megfordulni, harcmodort változtatni. A következő pillanatban hárman sietnek a segítségére máshonnan, vagyis a csatakép folyton változik, egyre őrjöngőbbé és kiszámíthatatlanabbá válik. Olykor fáklyákat vetnek be, tüzek gyulladnak a színpad különböző pontjain, égő husángokkal folyik a csata, a nézőtől karnyújtásnyira. A kardok is az orrunk előtt villódznak. Brooknak is a világítás az egyik káprázatos eszköze. A fényhatások mesebelivé és kegyetlenné varázsolják a színpadot. A harcosok egyre véresebben, egyre sárosabban és egyre tépettebben támolyognak elő - szemünk láttára vívják rettenetes haláltusájukat. És a csatajelenetek között a nők, az öregek vagy maguk a harcosok drámai szituációkban élik meg szenvedéseiket. A csatazajt hatalmas dobok harsogása kíséri. A szereplők Brook nemzetközi színtársulatának tagjai. Van közöttük francia, olasz, angol, japán, görög és afrikai fekete színész. Az egyik szerepet Grotowski volt sztárja, Riszard Cieslak játssza. Minthogy az emberiség metaforáját látjuk, különös jelentősége van a soknemzetiségű társulatnak. Amikor már a hősök csaknem mindegyike meghalt, és a győztesek is kiszenvednek a pusztaságban, még egyszer találkozunk velük: mintha a pokol valamely bugyrában volnának fölfeszítve. Ekkor megértjük a Mahábháratában elhangzó legszörnyűbb átkot: „Szüless újra az emberek közé!” Ehelyett Brook hősei - mint ahogy az eredeti műben az öt Pándy fiú - fölemelkednek a paradicsomba, ahol hófehér leplekbe burkolva békés, idilli egyetértésben élnek egymással a halálos ellenségek - megszelídült vademberek és vadállatok. Brook humanizmusa ismét megszenvedett békét hirdet, ezúttal az emberiség mitikus hagyományából álmodva elénk a Krisna intonálta „boldogok énekét” - a XXI. század jövőutópiáját. Jelenet A két nő között című Chéreau-előadásból