Színház, 1988 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1988-04-01 / 4. szám
Megeshet persze, hogy a kritikus téved, s egyszerűen nem értette a darabot. Forduljunk hát eligazításért az előadás szórólapjához: „A sematikus Antikrisztus kontra Krisztus földi helytartója képlet helyett bemutat egy embert, aki korzikai szabadsághősből a népek zsarnokává vált, és egy másikat, aki töretlen hite birtokában megőrzi emberségét és etikai tartását még a legnagyobb szorongattatás pillanatában is.” Nos, csak az idézetnél maradva, a „népek zsarnoka” és az „Antikrisztus” nem látszik olyan ellentétnek, ami egy drámányi distinkció megtételét indokolná, amiként egy (-egy) pápáról sem tűnik drámaian új hipotézisnek, hogy történetesen töretlen az ő hite... Nagyon röviden: egy kifejezetten rossz - mert a kifejtetlen tragikai elemeket nem komikai, hanem bohózati elemekkel elegyítő, katolikus indíttatású - sematikus tandráma megy a Thália színpadán. (Félreértések elkerülése végett: nem a katolicizmust kifogásolom!) Mécs Károly egyetlen pillanatra sem zökken ki a VII. Piusnak barmok közé került decens úrként való megjelenítéséből. S így egyedül vele kapcsolatban legalább tudhatja az ember, hogy hányadán áll. Említést érdemel még Inke László, aki Talleyrand szerepében kulturáltan és visszafogottan hozza a tőle megszokott karaktert. Teljes szereptévesztésével kitűnt még Bitskey Tibor, aki Fesch érsek helyett egy falusi első titkárt játszott. Említhetők még a rendkívül sematikusan aktualizáló bemondások, amelyek a jó húsz évvel ezelőtti kabarék bátorságával vetekszenek. Eme két, úgynevezett mai magyar dráma bemutatója alapján megfogalmazható, ha nem is valamiféle tanulság, de egy létező veszély: úgy tűnik, hogy önmagában az „agyszeretet” inkább züllesztheti, mint fellendíti színikultúránkat. Ben Turán Róbert: Melina (Szegedi Nemzeti Színház) Rendezte: Sándor János. Szereplők: Fehér Ildikó, Bodor György, Bognár Zsolt, Both András, Hőgye Zsuzsa, Somló Gábor. Tamás István: A pápa és a császár (Thália Színház) Díszlet: Szinte Gábor m. v. Jelmez: Székely Piroska. Zenei vezető: Prokópius Imre. Rendezőasszisztens: Gyimesi Tivadar. Rendezte: Emőd György. Szereplők: Mikó István, Inke László, Konrád Antal, Benkő Péter, Sütő Irén, Kánya Kata, Kárpáti Denise, Gyimesi Tivadar, Gesztesi Károly f. h., Orosz István, Mécs Károly, Huszár László, Kautzky József, Bitskey Tibor, Szirtes Ádám, Tándor Lajos, Ruttkai Ottó, S. Tóth József, Juhász-Tóth Frigyes, Csudás Csaba f. h. A bádogvárosban minden a régi A revizor a Katona József Színházban „Ha valóban lenne nálunk egészséges, komoly kritika, és ha egyszer egy kicsit is komolyan elgondolkoznának a mi előadásunkon, akkor egyetlen komoly szemrehányást tehetnének nekünk a kritikusok: nem aknáztuk ki eléggé a Gogolműben rejlő gazdag szatirikus lehetőségeket. Még több áthallást és utalást, még több asszociációt kellene találnunk, még több szállal kötni a színpadi helyzeteket a való élethez, még leleplezőbbé tenni az előadást” - mondta Mejerhold A revizor moszkvai előadásáról 1927-ben Leningrádban tartott beszédében. A Katona József Színház „megfogadta” Mejerhold tanácsát. A revizor a színpadi helyzeteket sok-sok szállal kötötte a való élethez. A Katona József Színház előadásait, a társulat stílusát szokás - sztanyiszlavszkiji értelemben vett - realistának minősíteni, ugyanakkor/1 /m'zo/letagadhatatlanul mejerholdi ihletésű. Ez természetesen nem egymásnak ellentmondó két minőséget jelent - mint ahogy Sztanyiszlavszkij és Mejerhold munkássága, munkásságuk előadásokban realizálódó eredménye sem állítható mereven egymással szembe inkább azt, hogy a társulat „lélektani realizmuson” alapuló játékstílusának és a mejerholdi szellemiségű műértelmezésnek az egymásra hatásából minőségi szintézis jött létre. A klasszikus művek aktualizálása mindig számos buktatóval jár, a szatírát pedig kétszeresen is mára kell vonatkoztatni. A klasszikus drámák a mindenkori itt és most koordinátái között értelmezhetők, a szatíra pedig csaknem értelmezhetetlen egy korhű előadás múzeumi keretei között. A kérdés mindig az, hogy milyen eszközökkel és milyen mértékben lehet megteremteni a mára vonatkoztathatóság követelményét. A két szélsőség, a korhű keret ellenére a közölt gondolatok pontosan rímelnek a mai problémákra (ez a megoldás általában akkor használatos, ha nem mondhatók ki nyíltan a darab gondolatai, vagy ha ezek a gondolatok éppen hogy nagyon is a kortárs nézeteket fejezik ki), vagy mai helyzetekben, mai környezetben szólalnak meg a mára is vonatkoztatható klasszikus szövegek. A mai színházi gyakorlatban Tamás István: A pápa és a császár (Thália Színház). Napóleon: Mikó István (Iklády László felvétele) NÁNAY ISTVÁN 16_______________________________