Színház, 1988 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

kompromisszumokat termő helyzet, úgy látszik, nem érvényes. Itt most is minden egyes szereplő hozzátett valamit a műről és az ábrázolt világról kialakított sokrétű összképhez. Egy estém Weimarban Goethe és Schiller páros szobra 1857 óta áll őrt a Weimari Nemzeti Színház épü­lete előtt. 1779 óta immár a harmadik palota szolgálja - ugyenezen a helyen - Tháliát. Ezen a téren tartották Schiller drámáinak ősbemutatóját, itt vezényelte Liszt Ferenc a Lohengrint. A második világháború után az újjáépített nemzeti, színházban Goethe Faustja volt a prog­ramadó, ünnepi nyitány. Az irodalom­­történet levegőjét árasztó városban, az ihletők szellemében most is szinte magá­tól értetődik, hogy a Weimari Nemzeti Színház repertoárjának gerincét tovább­ra is a klasszikusok alkotják, és a nagy­teremben csak elvétve kerül sor kortárs művek előadására. Ezzel látszólag ellen­tétben áll az a tény, hogy a színház profil­ját mégiscsak a lehetőségek és a helybeli igények alakítják, Weimar egyetlen szín­háza tehát párhuzamosan játszik drámát, balettet és operát. Az idei évadban is mintegy negyven darab szerepel a műsortervben. A nagy­színpadon évente nyolc-tíz, a kamara­színpadon négy-öt bemutatót tartanak. Az ötszáz alkalmazottat foglalkoztató színházi nagyüzem a Schwerinből nem­rég érkezett új igazgató szerint­­ valósá­gos kombinát. De ezt mintha nem éppen büszkén, dicsekvésként mondaná... Az igazgató vállalkozókedve és reményei ez idő szerint két forrásból táplálkoznak. Az egyik éppen a schwerini tapasztalat. Hi­szen a nem túlságosan nagy múltú kisvá­rosi színház a maga szűkebb körű, egy akaratú társulatával egy esztendőn át az NDK színházművészetének egyik ked­vence, éllovasa volt. A Nancyi Nemzetek Színházában látott Antik trilógia szerint nem is alaptalanul. A másik biztató jel a néhány éve már új utakat kereső weimari társulat igényessége. Az igazgató szerint hat-hét évnél tovább művészember nem képes egy helyen, azonos kollektívában újat nyújtani. Amikor a színész már az első próbán tudja, hogy mit vár tőle a rendező, a rendező pedig, hogy mit és hogyan teljesít majd a színész, amikor a próbán a partnerek már soha semmivel nem lepik meg egymást, akkor a megszo­kás, a rutin és az elszürkülés veszélyét csak egyetlen módon lehet leküzdeni: a változtatással. Az új weimari direktor és a régi színház most kölcsönösen új inspi­rációkat várnak egymástól. Az az előadás, amelyen a színházi kri­tikusok kongresszusát vendégül látták Weimarban, még az új időszámítást meg­előzően, 1986 decemberében született. De vállalkozásnak is, előadásnak is elég izgalmas ahhoz, hogy programnak, az új korszak nyitányának tekintsük.­­ Az 1939-es születésű, 1962 óta drámaíró­ként is jegyzett, ma már európai hírű Vol- tcer Braunról sajnos, nálunk még mindig nem nagyon írható le, hogy „nem kell bemutatni”. Megjelent ugyan verse is, prózai műve is magyarul, de darabjainak színpadi előadásairól jobbára csak az NDK-ban járt kritikusok számoltak be. Emlékszem, a Berliner Ensemble-ban látott Tinka annak idején milyen dilem­ma elé állított: felfedező örömöm mö­gött végig ott lappangott az aggodalom, vajon hogyan fogadná ezt a Berlinben újnak és merésznek ható, de világában, problematikájában mégiscsak a szocia­lista realizmussal, sőt a sematizmussal is rokonságot sejtető, mai tárgyú munkás­drámát a magyar színházi közönség? De persze színházaink nemcsak a Unkától, de a Schmittentől, a Nagy Békétől, a Dimitritől, Volker Braun valamennyi tör­ténelmi és kortársi modelldrámájától hú­zódoztak és húzódoznak ma is. Túlságo­san epikus, brechti, túlságosan politikus - vagy egyszerűen, a shakespeare-i ihle­tés ellenére, elfogadhatatlanul német? Erre, gondolom, csak a színházvezetők, rendezők tudnának mindenkor konkré­ten válaszolni. Való igaz, hogy Volker Braun saját hazájában sem mindig próféta. Vagy né­ha túlságosan is az. Társadalombírálata és társadalomfilozófiája a mindenkori falakat feszegeti, színházeszménye a lét és a történelem szélsőségeit ütközteti. Legújabb drámáját - Siegfried, Frauen­protokolle, Deutscher Furor - 1984-ben írta, és először a Berliner Ensemble-nak szánta. (A cím fordítását nem hanyagság­ból mellőzöm. Attól tartok, hogy a szó­tárral végzett szolgai magyarítás - Sieg­fried, Asszonyi jegyzőkönyv, Német düh - semmiképpen nem alkalmas dráma­címnek. Legfeljebb munkacímnek elfo­gadható a „Siegfried, a hős, Asszonyhis­tóriák, Német vihar” - változat. A végle­ges címhez az enyémnél nagyobb írói le­lemény kívántatik. Megfontolandó vál­tozatnak érzem viszont a Theater der Zeit a darabról írott kritikájának a címét is: Nibelungi nyomorúság.) A Brecht Színház - amelynek Volker Braun hajdan maga is munkatársa, dra­maturgja volt - elfogadta a darabot, de a próbák - mint hallottuk - félbemaradtak, így került a dráma, némi késéssel, a Wei­mari Nemzeti Színházhoz. Amelynek mellesleg még irodalom- és színháztör­téneti előjoga is lehetett volna a darabra. Már csak azért is, mert 1861-ben a wei­mari udvari színházban mutatták be elő­ször Hebbel Nibelung-tragédiáját, mely a mű drámatörténeti előzményének is tekinthető. 1968-ban pedig a fiatal Volker Braun első színpadi művét, a Heinze és Kunzét. A németség történelmi útját példázó, a mitológia és a jelenkori történelem külö­nös, epikus szintézisét megteremtő da­rab - természetesen - minden különö­sebb filológiai indok nélkül is a helyén van a nagy hagyományú város nemzeti színházában. S hogy a közönség is köny­­nyebben utat találjon a nehezen befo­gadható, komplikált darab komplex meg­jelenítéséhez, a színház dramaturgja egy órával a függöny felgördülte előtt külön tájékoztató, bevezető előadást tart az ér­deklődőknek a próbateremben. Ha nem is naponta, de rendszeresen... Még­hozzá meglehetősen nagy visszhanggal: a nyolcszáz jegytulajdonos közül száz­százötven minden alkalommal kíváncsi a tájékoztatásra! (Biztos vagyok benne, hogy ez a tény sok hazai színházi ember­ben visszás érzéseket kelt: milyen szín­ház az, amely külön magyarázatra szo­rul? De az igazság az, hogy a ma művé­szete, ha valóban feleletet keres a kor kérdéseire, ha valóban a kifejezési for­mák megújítására törekszik - egyre bo­nyolultabb. És ha nem akarjuk, hogy tovább növekedjék a szakadék az alkotó és a befogadó, a mű és a közönség között, akkor elkerülhetetlenül megnő a közve­títők szerepe. Talán nem is a kommentár szükségességét, inkább formáját, mód­szerét, színvonalát és főként hatékonysá­gát érdemes vitatni. Az alapvető mód­szertani alapelv, hogy tudniillik a kom­mentár meghallgatása a legszigorúbban önkéntes, és csak egyéni iniciatívából tör­ténhet - természetesen vitathatatlan.) Az NDK színházi életének elevensé­gére, frissességére és a felelős résztvevők minőségérzékére vall az is, hogy mind­össze öt nappal az ősbemutató után a Színházművészeti Szövetség már érde­mi vitát rendezett Weimarban a szerző és a közreműködők részvételével vagy 38

Next