Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1990-08-01 / 9. szám

hamutartóba dobta. Tíz nap múlva, húsz nap múlva, valamikor a hamutartót ki akarta üríteni. A mozdulat közben megre­megett a keze, megállt, tétovázott, aztán a könyvespolcon díszelgő üvegserlegbe öntötte a gyufaszálakat. A serleget az íróasztalra tette. Tíz év alatt félig égett gyufaszálakkal telt meg a kehely s mel­lette egy krigli, Latinovits Zoltán hajdani söröspohara. 1976. június 4-én korán reggel­­ hajna­lig beszélgettek, Ruttkai Éva még mélyen aludt - Latinovits Zoltán halkan felöltö­zött, s elindult vásárolni. Bagó kutyának sem volt kedve ellenére egy kiadós séta. Amikor mindenféle jóval felpakolva haza­értek, Ruttkai Éva még csak ébredezett. Latinovits Zoltán a bekeretezett Paul Klee­­képpel a kezében az ágy szélére ült: Látod, ez a házad, süt a nap, nem lehet semmi baj! Elindult a Balatonra. Este már halott volt. A bekeretezett reprodukció szentkép az íróasztalon. Reggel, amikor a vásárlásból visszaér­kezett s ingerülten mesélte, hogy a kapu előtt ügyetlenkedett s leejtette az ásvány­vizes üveget - napokig hevertek a járda­szélen a szétszóródott üvegcserepek -, egyikük sem gondolt arra, hogy a babus­gató mondat - Látod, ez a házad, süt a nap, nem lehet semmi baj! - végrende­letté szilárdul Ruttkai Éva emlékezetében. Latinovits Zoltán halála után ragaszkodott a házhoz, közös otthonukhoz, reménytele­nül boldog mindennapjaik palotájához, s ■ LÁDAFIA ■ a Paul Klee-kép, ahányszor rápillantott, mindig az utolsó mosolyra, Latinovits Zol­tán utolsó üzenetére emlékeztette őt. Amikor Latinovits Zoltán elpiszkolódott ballonkabátját néhány nappal korábban tisztítóba vitte, akkor sem gondolt Ruttkai Éva arra, hogy majd néhány hét múlva táskájában megtalálja a tisztítócédulát, elballag a kabátért, szekrényébe akasztja, saját ruhái közé, mintha még élne, aki e kopott ruhadarabot hordani szokta. Latinovits Zoltán fogason felejtett szal­makalapja tíz évig mozdulatlanul pihent az előszobában. Esténként, amikor Rutt­kai Éva hazaérkezett, megállt a lépcső alján, fölnézett, és mosolygott a szíve: ott a kalap, itthon van a ház ura. Haláláig csak ő tudta, miért őrizgeti az íróasztalon a törött, aranyozott, cirádás fakeretdarabot. Hajdan egy tükör függött az emeleti szobában, Latinovits Zoltán halála után édesanyja magával vitte, talán régi csa­ládi darab volt, valamikor Gundelék barát­ságos otthonát díszítette. Aranyozott, ci­rádás fakeret ölelte körül a tükröt, egyik darabja kettétörött. Latinovits Zoltán óva­tosan lecsavarozta a sérült részt, Ruttkai Évával úgy gondolták, majd ha megjavít­tatták, visszakerül eredeti helyére. Több­ször elhatározták, elviszik valami ügyes mesteremberhez reparálásra a kettétört keretdarabot, de mindig akadt fontosabb, percrabló napi teendő. S a temetés után már nem volt értelme a törött keretdarabot egybeforrasztani. A lakásból eltűnt a tükör, Ruttkai Éva életé­ből Latinovits Zoltán: A dolgozósarok Az íróasztalon két darab faragott arany­ciráda, az örökre törött múlt. Tárgyak: személyiségünk törmelékei. Amire emlékszünk, amire nem emlék­szünk, amire nem akarunk emlékezni, amire rosszul emlékezünk: az életünk. Gobbi Hilda tárgyakat, egyéniséget jel­lemző életdarabokat kért Ruttkai Évától, amikor a Színészpanteonban a Latinovits Zoltán emlékét őrző vitrint rendezgette. Színpadi kellékek, festékek, levelek, kéz­iratok, könyvek, fényképek között volt lát­ható a Bajor Gizi Színészmúzeum tárlójá­ban egy - a hivatalos leltár szerint - négy lábon álló ezüst dísztárgy (Gundel nagy­papától). Gyűrött, szakadozott, régi fénykép: 1944. október elején ajándékozta unokájá­nak Gundel nagypapa a dedikált képet. A talán legizmosabb, talán legokosabb -ma már kibetűzhetetlen a reszkető kézzel pa­­pírra vetett régi írás - unokájának, Latino­vits Zoltánnak. S mert a négy lábon álló ezüst dísztárgy előkelőbb ebédlőasztalok terítési kellékének látszik, könnyen elkép­zelhető, hogy a nagy hírű vendéglősdi­nasztia sarja a Gundel nagypapa emlékét őrző örökségként vigyázott e finom ezüst­tárgyra. A színész Latinovits Zoltánt körüllengő ódon polgári patina hangulatát, Szindbád úr merengő tekintetét idézte a múzeumi tárlóban ez a családi ízeket őrző antik ezüst. Már réges-régen elhervadtak a koszo­rúk Ruttkai Éva sírján, amikor Mezei Mária hajdani otthonában, ahol férje jóvoltából ,minden mozdítatlanul őrzi a nagy szí­nésznő emlékét (még fürdősapkái is ott kehely, gyufaszálakkal 36

Next