Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1995-05-01 / 5. szám

Körtvélyessy Zsolt és Kozák András a várszín­házi Bánk bánban. Rendező: Iglódi István (1992) (Ilovszky Béla felvétele) Nem akarom mindazt megismételni, amit Ba­­barczy László elmondott, de néhány ponton vi­tatkozni szeretnék vele. Ő azt emelte ki, hogy a Nemzeti Színház valami ellenében jött létre. S ebben igaza van. Valóban, ez a színház a pesti Német Színház ellenében született. Azonban ez a Német Színház is kettős funkciójú volt a ma­gyar történelemben. Valahol, a mátészalkai kocsmaszínpadon tartott magyar előadás felől nézve maga volt Európa. De Bécsből nézve pro­vincia volt. Ugyanakkor nemcsak valami ellen, hanem valamiért is született a Nemzeti Színház, írók, színészek hittek abban, hogy a művelődés­nek felemelő ereje van. A Pesti Magyar Színház széles összefogással megvalósított épületét azonban minden este kö­zönséggel kellett (volna) megtölteni. A megál­modók és létrehozók ízlése, igénye, szándéka azonban távol állt attól az élménytől, amire a je­gyek, bérletek vásárlói vágytak. A magyar dráma és a világirodalom nagyjai, vagy szórakoztató, zenés színház — feszültek egymásnak az érvek, ellenérvek. S ha a vagy nem is szólt kirekesztő szándékkal, az arányokon akkor is bőven lehe­tett vitázni. Az ezekhez tartozó egyéni érdekek­ről, mondjuk, Schodelné fizetéséről már nem is beszélve. Személyes élményeim az utolsó negyven év­ből vannak. Nekem Major Tamás kicsit másként él emlékezetemben, mint ahogyan most alakját ■ NEMZETÜNK, NEMZETÜNK ■ néhányan felidézik. Major megbízatásul kapta a szocialista népnevelést, a szocialista szellem terjesztését. Ebből a politikai szándék eltűnt va­lahol a színpad és a nézőtér között, vagy ha vala­honnan mégis „átjött”, ellentétes hatást váltott ki. Közismert, hogy Illyés Gyula Fáklyalángja a nemzeti függetlenség, Németh László Galileije a gondolatszabadság melletti, Shakespeare III. Richárdja a történelemhamisítás és a közhazug­ság elleni tüntetés alkalmául szolgált. Major ugyanis soha nem hitte el, hogy Pavlenko vagy Davidoglu jobb szerző Shakespeare-nél vagy Lope de Vegánál, s igyekezett a műsort a „tűrés­határon belüli” klasszikusokkal kitölteni. Ebből az okból nézte el vagy talán támogatta is, hogy az igazgatása alá tartozó dramaturgia a párt által nem különösebben kedvelt íróknak is megbízá­sokat adjon. Mert a pártérdek kiszolgálója lelke mélyén mégis sikerre vágyó művész volt. Ellen­tétben, mondjuk, Lukács Györggyel, aki világo­san látta, milyen veszedelmes az általa megszó­laltatott eszmékre Az ember tragédiája. Mindent meg is tett, hogy leszorítsa a színpadról, kitörölje nemzeti hagyományaink értékrendjéből. Kívülállóként sokat hallottam a hatvanas-het­­venes-nyolcvanas évek Nemzeti Színházának válságáról, a színházon belüli gondokról. Nem tudom, Andrásfalvy miniszter úr valóban fölaján­lotta-e az igazgatói széket Avar Istvánnak, de emlékszem Avar nyilatkozatára, amelyben sze­repvállalását a Németh Antal-i példa megismét­léséhez kötötte: fölmondást mindenkinek, sza­bad kezet teljesen új társulat építéséhez. A végül kinevezett igazgató, Ablonczy László nem kapta meg ezt a lehetőséget. Vállalta azokat a terhe­ket, amelyek az elmúlt negyven év során fölhal­mozódtak. Csak egyet említek: a színművész arathatott dicsőséget, kaphatott kitüntetéseket, jogot a Központi Állami Kórház magasabb szín­vonalú orvosi szolgáltatásaihoz, beutalót a szi­gorúan zárt öszödi kormányüdülőbe, még pénzt is kereshetett filmmel, szinkronnal, tévével, rá­dióval, föllépésekkel, színházi fizetése azonban megalázóan alacsony volt. Erre ő is csak akkor döbbent rá, amikor megállapították a nyugdíját. A Nemzeti sajátos helyzete miatt ezek a gondok ott aránytalanul nagyobb mértékben jelentkez­nek, mint máshol. Mindez természetesen érzel­mi feszültségeket is okoz, amelyek sokféle for­mában robbannak. Ablonczy László nagy türe­lemmel és megértéssel kezelte e roppant nehéz kérdést, de időbe került, amíg ennek tehertételé­vel új társulat építésébe és saját elképzelései megvalósításába kezdhetett. A „szakma” és a sajtó bizony nem könnyítette meg a helyzetét. A művelődési tárca sem találta meg a szociális fe­szültségek kezeléséhez, a rég megígért új szín­ház felépítéséhez, az égető anyagi gondok or­voslásához szükséges forrásokat. Szabó Iván miniszterségéig töretlenül érvényesült (és azóta visszanyerte érvényét) a Pénzügyminisztérium tisztviselőinek évtizedes fölfogása, amely szerint a kulturális kiadások a lehetséges, nem pedig a szükséges kategóriájába tartoznak. (Szeretném megjegyezni, hogy Szabó Iván neve itt nem mint pártpolitikusé szerepel, hanem mint mérnöké, mint a Pénzügyminisztériumot évtizedek óta ve­zető szűk szakmai körön kívüli felelős emberé.) Nem lehet a Nemzeti Színházról beszélni anél­kül, hogy figyelmen kívül hagynánk egyfelől az or­szág gazdasági helyzetét, másfelől a kultúra ha­zai és nemzetközi válságát. A Pesti Magyar Szín­ház megnyitása előtt az ezért küzdők soraiban közmegegyezés volt abban a tekintetben, hogy a Nemzeti Színház a fölemelkedés fontos tényező­je és a nemzeti öntudat, azaz a haza, a köz iránti kötelességek, az erkölcsi értéktudat erősítője. Akik ehhez később hozzátették a szórakozás, a kikapcsolódás igényét, az előbbit nem vonták kétségbe. Pedig már a romantika korában belo­pakodott a mindent megoldó felemelkedés esz­méje mellé a kétség, és megerősödött a tagadás szelleme. Nincs itt lehetőség sem hosszabb tör­téneti-filozófiai fejtegetésekre, sem a művésze­tek társadalmi szerepében bekövetkezett alap­vető változások elemzésére. Századunk máso­dik felében a fogyasztói és a hiánytársadalom, a szabadság és az önkényuralom egyaránt a taga­dás szellemét táplálta. A művészetben uralkodó tagadás erős visszhangot keltett egy szűk és nagy befolyású elitben. Ugyanakkor viszont — miközben a technikai fejlődés rendkívül kiszélesí­tette az iskolázott középrétegeket — az igen gyorsan változó új művészeti irányzatok befoga­dására a nagy többség nem készült fel.

Next