Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
Körtvélyessy Zsolt és Kozák András a várszínházi Bánk bánban. Rendező: Iglódi István (1992) (Ilovszky Béla felvétele) Nem akarom mindazt megismételni, amit Babarczy László elmondott, de néhány ponton vitatkozni szeretnék vele. Ő azt emelte ki, hogy a Nemzeti Színház valami ellenében jött létre. S ebben igaza van. Valóban, ez a színház a pesti Német Színház ellenében született. Azonban ez a Német Színház is kettős funkciójú volt a magyar történelemben. Valahol, a mátészalkai kocsmaszínpadon tartott magyar előadás felől nézve maga volt Európa. De Bécsből nézve provincia volt. Ugyanakkor nemcsak valami ellen, hanem valamiért is született a Nemzeti Színház, írók, színészek hittek abban, hogy a művelődésnek felemelő ereje van. A Pesti Magyar Színház széles összefogással megvalósított épületét azonban minden este közönséggel kellett (volna) megtölteni. A megálmodók és létrehozók ízlése, igénye, szándéka azonban távol állt attól az élménytől, amire a jegyek, bérletek vásárlói vágytak. A magyar dráma és a világirodalom nagyjai, vagy szórakoztató, zenés színház — feszültek egymásnak az érvek, ellenérvek. S ha a vagy nem is szólt kirekesztő szándékkal, az arányokon akkor is bőven lehetett vitázni. Az ezekhez tartozó egyéni érdekekről, mondjuk, Schodelné fizetéséről már nem is beszélve. Személyes élményeim az utolsó negyven évből vannak. Nekem Major Tamás kicsit másként él emlékezetemben, mint ahogyan most alakját ■ NEMZETÜNK, NEMZETÜNK ■ néhányan felidézik. Major megbízatásul kapta a szocialista népnevelést, a szocialista szellem terjesztését. Ebből a politikai szándék eltűnt valahol a színpad és a nézőtér között, vagy ha valahonnan mégis „átjött”, ellentétes hatást váltott ki. Közismert, hogy Illyés Gyula Fáklyalángja a nemzeti függetlenség, Németh László Galileije a gondolatszabadság melletti, Shakespeare III. Richárdja a történelemhamisítás és a közhazugság elleni tüntetés alkalmául szolgált. Major ugyanis soha nem hitte el, hogy Pavlenko vagy Davidoglu jobb szerző Shakespeare-nél vagy Lope de Vegánál, s igyekezett a műsort a „tűréshatáron belüli” klasszikusokkal kitölteni. Ebből az okból nézte el vagy talán támogatta is, hogy az igazgatása alá tartozó dramaturgia a párt által nem különösebben kedvelt íróknak is megbízásokat adjon. Mert a pártérdek kiszolgálója lelke mélyén mégis sikerre vágyó művész volt. Ellentétben, mondjuk, Lukács Györggyel, aki világosan látta, milyen veszedelmes az általa megszólaltatott eszmékre Az ember tragédiája. Mindent meg is tett, hogy leszorítsa a színpadról, kitörölje nemzeti hagyományaink értékrendjéből. Kívülállóként sokat hallottam a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Nemzeti Színházának válságáról, a színházon belüli gondokról. Nem tudom, Andrásfalvy miniszter úr valóban fölajánlotta-e az igazgatói széket Avar Istvánnak, de emlékszem Avar nyilatkozatára, amelyben szerepvállalását a Németh Antal-i példa megismétléséhez kötötte: fölmondást mindenkinek, szabad kezet teljesen új társulat építéséhez. A végül kinevezett igazgató, Ablonczy László nem kapta meg ezt a lehetőséget. Vállalta azokat a terheket, amelyek az elmúlt negyven év során fölhalmozódtak. Csak egyet említek: a színművész arathatott dicsőséget, kaphatott kitüntetéseket, jogot a Központi Állami Kórház magasabb színvonalú orvosi szolgáltatásaihoz, beutalót a szigorúan zárt öszödi kormányüdülőbe, még pénzt is kereshetett filmmel, szinkronnal, tévével, rádióval, föllépésekkel, színházi fizetése azonban megalázóan alacsony volt. Erre ő is csak akkor döbbent rá, amikor megállapították a nyugdíját. A Nemzeti sajátos helyzete miatt ezek a gondok ott aránytalanul nagyobb mértékben jelentkeznek, mint máshol. Mindez természetesen érzelmi feszültségeket is okoz, amelyek sokféle formában robbannak. Ablonczy László nagy türelemmel és megértéssel kezelte e roppant nehéz kérdést, de időbe került, amíg ennek tehertételével új társulat építésébe és saját elképzelései megvalósításába kezdhetett. A „szakma” és a sajtó bizony nem könnyítette meg a helyzetét. A művelődési tárca sem találta meg a szociális feszültségek kezeléséhez, a rég megígért új színház felépítéséhez, az égető anyagi gondok orvoslásához szükséges forrásokat. Szabó Iván miniszterségéig töretlenül érvényesült (és azóta visszanyerte érvényét) a Pénzügyminisztérium tisztviselőinek évtizedes fölfogása, amely szerint a kulturális kiadások a lehetséges, nem pedig a szükséges kategóriájába tartoznak. (Szeretném megjegyezni, hogy Szabó Iván neve itt nem mint pártpolitikusé szerepel, hanem mint mérnöké, mint a Pénzügyminisztériumot évtizedek óta vezető szűk szakmai körön kívüli felelős emberé.) Nem lehet a Nemzeti Színházról beszélni anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk egyfelől az ország gazdasági helyzetét, másfelől a kultúra hazai és nemzetközi válságát. A Pesti Magyar Színház megnyitása előtt az ezért küzdők soraiban közmegegyezés volt abban a tekintetben, hogy a Nemzeti Színház a fölemelkedés fontos tényezője és a nemzeti öntudat, azaz a haza, a köz iránti kötelességek, az erkölcsi értéktudat erősítője. Akik ehhez később hozzátették a szórakozás, a kikapcsolódás igényét, az előbbit nem vonták kétségbe. Pedig már a romantika korában belopakodott a mindent megoldó felemelkedés eszméje mellé a kétség, és megerősödött a tagadás szelleme. Nincs itt lehetőség sem hosszabb történeti-filozófiai fejtegetésekre, sem a művészetek társadalmi szerepében bekövetkezett alapvető változások elemzésére. Századunk második felében a fogyasztói és a hiánytársadalom, a szabadság és az önkényuralom egyaránt a tagadás szellemét táplálta. A művészetben uralkodó tagadás erős visszhangot keltett egy szűk és nagy befolyású elitben. Ugyanakkor viszont — miközben a technikai fejlődés rendkívül kiszélesítette az iskolázott középrétegeket — az igen gyorsan változó új művészeti irányzatok befogadására a nagy többség nem készült fel.