Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

ans-Georg Gadamer az utóbbi évtized­ben magyar filozófiai és művészettudo­mányi körökben a legtöbbet hivatkozott s e körökön kívül is leggyakrabban emlege­tett (bár jóval ritkábban olvasott) szerzők közé tartozik — Heideggerhez és Derridához ha­sonlóan. Méltán. De még akik ismerik is főművét, az Igazság és módszert, aligha tudnak valamit szerzőjéről s annak életpályájáról, aki és amely a mű mögött áll. Bár e jelentős gondolkodó egyet­len színházi tárgyú munkája magáért beszél, hogy kontextusa és dimenziója érzékelhető le­gyen, nem felesleges némi háttérinformációk birtokában olvasni. Gadamer 1900-ban született Marburgban, apja a gyógyszervegyészet professzora volt. Előbb Breslauban (a mai Wroclawban), majd 1919-től Marburgban tanult germanisztikát, tör­ténelmet, művészettörténetet és filozófiát. Itt doktorált 1922-ben filozófiából az újkantiánus Paul Natorpnál egy Platón-problémáról készített disszertációval — a második véleményező Nico­lai Hartmann volt. Miután egy szemesztert Frei­­burgban töltött, Edmund Husserl és Martin Hei­degger mellett, ez utóbbival 1923-ban visszatért Marburgba, hogy folytassa filozófiai tanulmá­nyait, és egy év múlva klasszika-filológiai tanul­mányokat kezdjen Paul Friedländernél, melye­ket 1927-ben államvizsgával zárt le. Habilitációs értekezését (Platón dialektikus etikája, 1928) Husserl leíró fenomenológiája, Heidegger Pla­tón- és Arisztotelész-magyarázata és a heideg­­geri egzisztenciális hermeneutika (Lét és idő, 1927) befolyásolta. A munka aszókratikus dialó­gussal és a platóni dialektikával olyan témákat exponált, amelyek később beépültek Gadamer szisztematikus hermeneutikai műveibe. Miután rövid ideig tanított a marburgi és a kieli egyetemen, Gadamer a filozófia rendkívüli pro­fesszora lett Marburgban, majd 1939-ben — im­már egyetemi nyilvános rendes tanárként — tan­széket kapott Lipcsében. A nemzetiszocializmus idején csak kevés, kisebb értekezést publikált, egyebek között Platónról és Herderről. 1947-től ’49-ig Frankfurt am Mainban tanított. 1949-ben Karl Jaspers heidelbergi tanszékén lett a nagy fi­lozófus utóda, egészen 1968-ig. Itt keletkezett az a bizonyos főmű, az igazság és módszer(1960), amelyben, megismételve Heidegger „fordulatát” az egzisztenciális ontológiától a léttörténet filo­zófiájához, a megértés elméletét vázolja. A sok nyelvre lefordított könyv (magyarul: 1984) egyike a hermeneutika legfontosabb műveinek. Nagy befolyást gyakorolt a kultúrtudományok alapvető vitáira és komoly kontroverziókhoz vezetett, kü­lönösen Jürgen Habermasszal (Hermeneutika és ideológiakritika, 1971) és Jacques Derridával (Szöveg és interpretáció, 1984). Nyugdíjba vo­nulása után Gadamer különböző külföldi egyete­meken tanított. Számos, különösen a hatvanas évek óta szü­letett, s hol külön, hol gyűjteményes kötetekben publikált tanulmányának és előadásának súly­pontja a filozófiai hermeneutika kiegészítésein és továbbfejlesztésein kívül alapjainak: a görög filozófia (Eszme és valóság Platón „Timaiosz”­­ában, 1974; A jó eszméje Platón és Arisztotelész között, 1978), illetve Hegel (Hegel Dialektikája, 1971) és Heidegger (Heidegger útjai, 1983) ana­lízisére esik. Arra a kihívásra, amelyet a modern, a közvetlen megértésnek nem engedelmeskedő művészet a „hagyomány” és a „klasszikus” fo­galmához kötődő hermeneutikája számára je­lent, Gadamer részint a hermetikus lírával kap­csolatos interpretációkkal (Ki vagyok én és ki A­z emlékünnep, amelyre összegyűltünk, a német színháztörténet egy hosszú és di­cső fejezetét idézi fel bennünk. Mann­­heimnek százhetvenöt év óta van állandó színháza. Az állandó színház eszméjét a polgári társadalom teremtette meg és hordozta, s ma is a polgári szellemiség tartja fenn; ezt a tár­sadalmat illeti tehát az önmegvalósításnak az ilyen megemlékezésből adódó büszke tudata. Mindazonáltal a történelmi változások mércéjé­vel mérve százhetvenöt év nem hosszú idő, és semmiképp sem biztosítéka a maradandóság­­nak. A szóban forgó időtartamon belül a társa­dalmi viszonyok oly mélyreható strukturális vál­tozáson mentek át, hogy ezt a változást a szín­ház társadalmi funkciójának is tükröznie kell — mint ahogy tükrözi is. Ebben az elmúlt százhet­venöt évben a világ külső képe nagyobbat válto­zott, mint az írott emberi történelem egész addigi menete során. Gondoljunk pusztán csak konti­nensünk és városaink népességszaporulatára. A számbeli adatok beszédesek. A modern társa­dalmat át- meg áthatja az ipari technika — s ezt senki sem tapasztalja erőteljesebben, mint az, aki Heidelberg költői-tudományos szigetéről át­jön Mannheimba, s e szorgos ipari városban megérzi a modern gazdaság életének lüktető ér­velését. Ám a végbement változás legfontosabb ismérve mégiscsak a távolságok eltűnésében áll. Mindenki utazik. A modern társadalom a köz­lekedés demokráciája. Ha valamikor az udvari vagy polgári kultúra székhelyei között utazgató színtársulatok voltak a „vándorok”, mára már mi, valamennyien, nézők és színházbarátok ugyan­csak vándorok lettünk, s e minőségben gyűlünk vagy te? Kommentár Paul Celan „Lélegzetkris­tály’’ című költeménysorozatához, 1973; Poeti­ca, 1977), részint a kortárs esztétika kérdésfel­vetéseinek vizsgálatával válaszolt (A szép aktu­alitása, 1977). Gadamer több filozófiai szakfo­lyóirat és kiadványsorozat kiadótársa. Az Igazság és módszer és néhány folyóirat­ban, illetve szöveggyűjteményben publikált írása után, tavaly esztétikai tanulmányainak váloga­tott gyűjteménye is megjelent magyarul: A szép aktualitása;T­ l­ N'ms Kiadó, 1994. Az alábbi szö­veg, A színház mint ünnep azon az előadáson alapul, melyet Gadamer 1954-ben, a mannheimi Nemzeti Színház fennállásának százhetvenötö­dik évfordulója alkalmából tartott­ össze a színház erős és ünnepi állandó épületé­ben. Hogyan is várhatnánk ilyen körülmények között, hogy a színház a régi maradjon, és ho­gyan is lehetne jövője egyértelműen biztosítva? A modern technika alkotásai a szó szoros ér­telmében betörtek a színház legbenső életteré­be, és a legkevésbé sem magától értetődő, hogy a színháznak e megváltozott világban jövője len­ne. Nevezetesen a film és a rádió fejlesztett ki új formákat az emberek velük született látványked­­velésének és zenei étvágyának kielégítésére, míg másfelől a modern sport olyan, tömegeknek szánt színjátékformát hozott létre, amely bár ün­nepi jellegű, a művészetnek viszont teljességgel híján van. Egészen a költészetig hatolóan érzé­keljük korunk új szerkesztési törvényét, amelyet hadd nevezzek montázsnak. A montázs olyan kompozíció, amely önmagukban kész, bevég­­zett részekből áll. A montírozást végző ugyan be­leadja a maga szellemi teljesítményét, amennyi­ben pontosan előre kell látnia az egész működé­sét, a költői vagy színházi montázs esetében pe­dig a hatását is; mindazonáltal ez a szakember a modern ipari munka világához tartozik, és aligha­nem közelebb áll a mérnökhöz, semmint a géni­uszhoz. Mekkorát változtak a termelés törvé­nyei, hogy idáig jussunk, és vajon a színház, a zseniális improvizáció helyszíne nem veszíti-e el szükségképpen a maga helyét a technikai terve­zésnek ebben az új világában? E kérdés megválaszolásához engedtessék meg, hogy a gondolkodó történész egy, a szín­házra mindenkor jellemző, lényegi sajátosságra, az ünnepi jellegre szegezze tekintetét. A színház — a szónak mind nyelvi, mind tartalmi eredetét FODOR GÉZA BEVEZETŐ MM MSI MANS-GEORG GADAMER A SZÍNHÁZ MINT ÜNNEP

Next