Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-11-01 / 11. szám
ans-Georg Gadamer az utóbbi évtizedben magyar filozófiai és művészettudományi körökben a legtöbbet hivatkozott s e körökön kívül is leggyakrabban emlegetett (bár jóval ritkábban olvasott) szerzők közé tartozik — Heideggerhez és Derridához hasonlóan. Méltán. De még akik ismerik is főművét, az Igazság és módszert, aligha tudnak valamit szerzőjéről s annak életpályájáról, aki és amely a mű mögött áll. Bár e jelentős gondolkodó egyetlen színházi tárgyú munkája magáért beszél, hogy kontextusa és dimenziója érzékelhető legyen, nem felesleges némi háttérinformációk birtokában olvasni. Gadamer 1900-ban született Marburgban, apja a gyógyszervegyészet professzora volt. Előbb Breslauban (a mai Wroclawban), majd 1919-től Marburgban tanult germanisztikát, történelmet, művészettörténetet és filozófiát. Itt doktorált 1922-ben filozófiából az újkantiánus Paul Natorpnál egy Platón-problémáról készített disszertációval — a második véleményező Nicolai Hartmann volt. Miután egy szemesztert Freiburgban töltött, Edmund Husserl és Martin Heidegger mellett, ez utóbbival 1923-ban visszatért Marburgba, hogy folytassa filozófiai tanulmányait, és egy év múlva klasszika-filológiai tanulmányokat kezdjen Paul Friedländernél, melyeket 1927-ben államvizsgával zárt le. Habilitációs értekezését (Platón dialektikus etikája, 1928) Husserl leíró fenomenológiája, Heidegger Platón- és Arisztotelész-magyarázata és a heideggeri egzisztenciális hermeneutika (Lét és idő, 1927) befolyásolta. A munka aszókratikus dialógussal és a platóni dialektikával olyan témákat exponált, amelyek később beépültek Gadamer szisztematikus hermeneutikai műveibe. Miután rövid ideig tanított a marburgi és a kieli egyetemen, Gadamer a filozófia rendkívüli professzora lett Marburgban, majd 1939-ben — immár egyetemi nyilvános rendes tanárként — tanszéket kapott Lipcsében. A nemzetiszocializmus idején csak kevés, kisebb értekezést publikált, egyebek között Platónról és Herderről. 1947-től ’49-ig Frankfurt am Mainban tanított. 1949-ben Karl Jaspers heidelbergi tanszékén lett a nagy filozófus utóda, egészen 1968-ig. Itt keletkezett az a bizonyos főmű, az igazság és módszer(1960), amelyben, megismételve Heidegger „fordulatát” az egzisztenciális ontológiától a léttörténet filozófiájához, a megértés elméletét vázolja. A sok nyelvre lefordított könyv (magyarul: 1984) egyike a hermeneutika legfontosabb műveinek. Nagy befolyást gyakorolt a kultúrtudományok alapvető vitáira és komoly kontroverziókhoz vezetett, különösen Jürgen Habermasszal (Hermeneutika és ideológiakritika, 1971) és Jacques Derridával (Szöveg és interpretáció, 1984). Nyugdíjba vonulása után Gadamer különböző külföldi egyetemeken tanított. Számos, különösen a hatvanas évek óta született, s hol külön, hol gyűjteményes kötetekben publikált tanulmányának és előadásának súlypontja a filozófiai hermeneutika kiegészítésein és továbbfejlesztésein kívül alapjainak: a görög filozófia (Eszme és valóság Platón „Timaiosz”ában, 1974; A jó eszméje Platón és Arisztotelész között, 1978), illetve Hegel (Hegel Dialektikája, 1971) és Heidegger (Heidegger útjai, 1983) analízisére esik. Arra a kihívásra, amelyet a modern, a közvetlen megértésnek nem engedelmeskedő művészet a „hagyomány” és a „klasszikus” fogalmához kötődő hermeneutikája számára jelent, Gadamer részint a hermetikus lírával kapcsolatos interpretációkkal (Ki vagyok én és ki Az emlékünnep, amelyre összegyűltünk, a német színháztörténet egy hosszú és dicső fejezetét idézi fel bennünk. Mannheimnek százhetvenöt év óta van állandó színháza. Az állandó színház eszméjét a polgári társadalom teremtette meg és hordozta, s ma is a polgári szellemiség tartja fenn; ezt a társadalmat illeti tehát az önmegvalósításnak az ilyen megemlékezésből adódó büszke tudata. Mindazonáltal a történelmi változások mércéjével mérve százhetvenöt év nem hosszú idő, és semmiképp sem biztosítéka a maradandóságnak. A szóban forgó időtartamon belül a társadalmi viszonyok oly mélyreható strukturális változáson mentek át, hogy ezt a változást a színház társadalmi funkciójának is tükröznie kell — mint ahogy tükrözi is. Ebben az elmúlt százhetvenöt évben a világ külső képe nagyobbat változott, mint az írott emberi történelem egész addigi menete során. Gondoljunk pusztán csak kontinensünk és városaink népességszaporulatára. A számbeli adatok beszédesek. A modern társadalmat át- meg áthatja az ipari technika — s ezt senki sem tapasztalja erőteljesebben, mint az, aki Heidelberg költői-tudományos szigetéről átjön Mannheimba, s e szorgos ipari városban megérzi a modern gazdaság életének lüktető érvelését. Ám a végbement változás legfontosabb ismérve mégiscsak a távolságok eltűnésében áll. Mindenki utazik. A modern társadalom a közlekedés demokráciája. Ha valamikor az udvari vagy polgári kultúra székhelyei között utazgató színtársulatok voltak a „vándorok”, mára már mi, valamennyien, nézők és színházbarátok ugyancsak vándorok lettünk, s e minőségben gyűlünk vagy te? Kommentár Paul Celan „Lélegzetkristály’’ című költeménysorozatához, 1973; Poetica, 1977), részint a kortárs esztétika kérdésfelvetéseinek vizsgálatával válaszolt (A szép aktualitása, 1977). Gadamer több filozófiai szakfolyóirat és kiadványsorozat kiadótársa. Az Igazság és módszer és néhány folyóiratban, illetve szöveggyűjteményben publikált írása után, tavaly esztétikai tanulmányainak válogatott gyűjteménye is megjelent magyarul: A szép aktualitása;T l N'ms Kiadó, 1994. Az alábbi szöveg, A színház mint ünnep azon az előadáson alapul, melyet Gadamer 1954-ben, a mannheimi Nemzeti Színház fennállásának százhetvenötödik évfordulója alkalmából tartott össze a színház erős és ünnepi állandó épületében. Hogyan is várhatnánk ilyen körülmények között, hogy a színház a régi maradjon, és hogyan is lehetne jövője egyértelműen biztosítva? A modern technika alkotásai a szó szoros értelmében betörtek a színház legbenső életterébe, és a legkevésbé sem magától értetődő, hogy a színháznak e megváltozott világban jövője lenne. Nevezetesen a film és a rádió fejlesztett ki új formákat az emberek velük született látványkedvelésének és zenei étvágyának kielégítésére, míg másfelől a modern sport olyan, tömegeknek szánt színjátékformát hozott létre, amely bár ünnepi jellegű, a művészetnek viszont teljességgel híján van. Egészen a költészetig hatolóan érzékeljük korunk új szerkesztési törvényét, amelyet hadd nevezzek montázsnak. A montázs olyan kompozíció, amely önmagukban kész, bevégzett részekből áll. A montírozást végző ugyan beleadja a maga szellemi teljesítményét, amennyiben pontosan előre kell látnia az egész működését, a költői vagy színházi montázs esetében pedig a hatását is; mindazonáltal ez a szakember a modern ipari munka világához tartozik, és alighanem közelebb áll a mérnökhöz, semmint a géniuszhoz. Mekkorát változtak a termelés törvényei, hogy idáig jussunk, és vajon a színház, a zseniális improvizáció helyszíne nem veszíti-e el szükségképpen a maga helyét a technikai tervezésnek ebben az új világában? E kérdés megválaszolásához engedtessék meg, hogy a gondolkodó történész egy, a színházra mindenkor jellemző, lényegi sajátosságra, az ünnepi jellegre szegezze tekintetét. A színház — a szónak mind nyelvi, mind tartalmi eredetét FODOR GÉZA BEVEZETŐ MM MSI MANS-GEORG GADAMER A SZÍNHÁZ MINT ÜNNEP