Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1995-11-01 / 11. szám

NÁNAY ISTVÁN KÖNYVEK ERDÉLYBŐL E­gy év alatt öt színházi tárgyú könyv jelent meg magyarul­­ Romániában. Nálunk alig több. (Természetesen nem az erdélyi szerzők köteteinek számát sokallom!) Le­het sopánkodni, amiért Magyarországon gyakorlatilag nincs kiadó, amely a veszteséges­nek tartott színházi könyvkiadásra vállalkozna, amiként lehet örvendezni afelett, hogy az erdélyi színházi szerzők látszólag jobb helyzetben van­nak. Hangsúlyozom: látszólag, mert kicsit a sze­rencse, kicsit a véletlen műve, hogy egyszerre ennyi könyvről számolhatok be. Hiszen Románi­ában hosszú időn át alig-alig adtak ki magyar nyelven színházi szakirodalmat (mást sem), gyakorlatilag nincs az erdélyi színházakat szin­tézisben látó és láttató színikritika, esetleges és csupán egy-egy város színi kultúrájának regiszt­rálására korlátozódik a színháztörténeti kutatás s annak dokumentálása. Az adósságokhoz ké­pest bizony igencsak kevés az, ami most egy­szerre soknak látszik. Magyar színház Erdélyben Az öt közül az egyetlen összegző igényű könyv Kántor Lajos és Kötő József karcsú kötete, amely alcímében jelzi: vizsgálódásuk az 1919— 1992 közötti korszakot öleli fel. De ha pontosak akarunk lenni, e korszakhatárok csak megköze­­lítőek, hiszen a szerzők 1920-tól, az Erdélyi és Bánáti Magyar Színészegyesület megalakulá­sától 1984-ig, Harag György rendezői pályájá­nak lezárulásáig követik az erdélyi magyar szín­háztörténet eseményeit. Arra, ami előtte és utá­na történt, csupán utalnak. A kötet három részre tagolódik: az elsőben Kötő József az 1944-ig terjedő két és fél évtize­det tekinti át, e fejezetben érvényesül leginkább az egységes szemléletre törekvő historikus megközelítés; a másodikban Kántor Lajos szín­házanként veszi sorra, hogy miként alakult az egyes városok színházkultúrája — itt a történeti és földrajzi megközelítésmód keveredik a szerző személyes élményeinek lenyomatával; a harma­dik rész hat színház, valamint a Színművészeti Főiskola Stúdiószínpadának 1944 és 1992 kö­zötti játékrendjét tartalmazza, s ez különösen ér­tékessé teszi a kötetet. Kötő József részletesen tárgyalja az erdélyi színházak első világháború utáni siralmas művé­szi színvonalának okait, a művészi felemelkedé­sért folytatott erőfeszítéseket—különös tekintet­tel Janovics Jenő munkásságára —, az Erdélyi Helikon meg a Színpártoló Egyesület szerepét, a Thália Rt. létrejöttét és működését — ismertetve a drámapályázatok eredményét (amelyeken többek között Tamási Áron Tündöklő Jeromosát meg Nagy István Özönvíz előttiét díjazták) —, az 1934—40 között játszott eredeti bemutatók listá­ját, az úgynevezett „kék madár” stílus kialakítá­sára tett kísérleteket, amely elnevezés az erdélyi népköltészeti ihletettségű darabok népművé­szeti keretben történő előadására utal (Tamási, Kós Károly, Nyírő József, Bánffy Miklós neve fémjelzi e stílust)­­, valamint a harmincas évek színimozgalmát meghatározó színészek vázla­tos pályaképét. Kántor Lajos a második világháború utáni po­litikai és kisebbségpolitikai háttér felvázolása után a színházi élet újraindulását, a marosvásár­helyi Székely Színház megalapítását és annak az általa képviselt nagyrealizmusnak a sikerét, amely országhatárokon belül és kívül rangossá tette e teátrumot; a Harag György vezette szat­márnémeti színház létrejöttének és megizmoso­dásának történetét; egy utazószínház népszín­házi programú, állandó színházzá válását Sepsi­­szentgyörgyön; valamint az egyes városok szín­háztörténeti áttekintésén belül Nagyváradon Szabó József, Temesváron Taub János, Kolozs­várott pedig Harag György fényes korszakait elemzi, emeli ki. A kötet megszületése rendkívül fontos, hiszen ez az első összefoglaló jellegű színháztörténeti munka e korszakról, mindamellett sem terjedel­mileg, sem a feldolgozás mélységét tekintve nem számít igazán tudományos műnek. Persze a szerzők sem ennek szánták. Ketten Nagyváradról 1991 -ben jelent meg Indig Ottónak A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798—1944) című munkája. A szerző előszavában közli, hogy e kö­tet már 1985-ben készen volt, sőt, két változat­ban is elkészült — a teljes mellett egy politikailag inkább „elfogadhatónak” tűnő, rövidített, csak a huszadik századi események regisztrálására szorítkozó verzióban —, de kiadása csak a rend­szerváltást követően vált lehetővé. Indig Ottó könyve nem előzmények nélküli, ugyanis az 1900-ig terjedő időszakot már K. Nagy Sándor, illetve Naményi Lajos korábban feldolgozta. Indig azonban újabb kutatási ered­ményekkel igyekezett gazdagítani a két korábbi összefoglaló munka adatait, illetve kísérletet tett az 1900 óta eltelt évtizedek történetének megraj­zolására. E kötetnek is a legértékesebb része a tárgyalt időszak játékrendjének összegyűjtése és közlése. A nagyváradi Szigligeti Társulat ebben az év­ben nagyszerű vállalkozásba fogott: megkezdte egy színháztörténeti füzetsorozat kiadását. A színház irodalmi titkára, Nagy Béla gondozza a sorozatot, amelynek első kiadványa Kelemen Istvánnak, a színház 1977-ben tragikus körülmé­nyek között elhunyt dramaturgjának két tanul­mányát, valamint Kelemen pályatársainak vallo­másait tartalmazza. A sorozat tervezett füzetei­ben többek között Bölöni Sándor színházi írásai, hetvenes évekbeli színészportrék, Páll Árpád­nak a nagyváradi előadásokról írott kritikái, szí­nészinterjúk, valamint a legendás direktor, Put­­nik Bálint visszaemlékezései szerepelnek. Kelemen István első tanulmánya Jászai Mari 1897-es szabadtéri Elektra-előadásának előz­ményeit, magát az előadást s annak visszhang­ját elemzi, míg a második a nagyváradi és a deb­receni színházak között a múlt században kiala­kult kapcsolat történetét taglalja. Kelemen Ist­vánban alapos, nagy tudású, jó stílusú szerzőt is­merhet meg az olvasó. S ha az írásokat össze­vetjük a szerzőről szóló pályatársi megemléke­zésekkel, akkor szeretetre méltó, szakmáját megszállottan szerető, önmagához s másokhoz kíméletlenül szigorú, következetes ember port­réja rajzolódik ki. Egy színháztörténeti mű adatainak ellenőrzé­se színháztörténészi feladat, erre nem vállalkoz­­hatom. De csak kíváncsiságból is összevetet­tem, mit ír Indig Ottó és Kelemen István Jászai Mari nagyváradi fellépéseiről. Feltűnő, mennyi az eltérő adat (Indig szerint például Jászai 1889. július 22. és augusztus elseje között a Stuart Má­riában, a Borgia Lucreziában, Dóczy Lajos Széchy Máriájában, a Nők iskolájában és az An­gyal és Ördög című népdrámában lépett fel. Ke­lemennél az utóbbi két darab nem szerepel, vi­szont Grillparzer Medeára igen; hasonló eltéré­sek akadnak az 1890-es vagy az 1897-es fellé­pések felsorolásában is). Kelemen precíz jegy­zetanyagát látva, hajlamos vagyok rá, hogy neki higgyek, ez viszont felveti az összefoglaló mun­ka használhatóságának a kérdését. Kritikák, tanulmányok Szinte egy időben jelent meg Páll Árpád A szó és a látvány, Visky András Hamlet elindul és T­ompa Gábor A késdöfés gyöngédsége című kötete. Mindhárman kolozsváriak. Páll kritikus, Visky dramaturg, Tompa igazgató-főrendező. Ugyan­arról írnak: a színházról, legtöbbször a kolozsvári színházról. Értelemszerűen más-más megköze­lítésből, eltérő alapállásból. Páll Árpád csaknem fél évszázada figyeli és bí­rálja az erdélyi színházak produkcióit. E köteté­ben az 1969—94 között született írásaiból válo­gatott. Kritikái nem kronologikus rendben követik egymást, hanem ciklusokba csoportosítva. Mivel a „klasszikusok” és a „kortársak” címszó igen tág, kissé nehéz kideríteni a ciklusok belső felépítését. (A szerzők nemzeti hovatartozás szerinti tagolá­sa nem ad elegendő fogódzót ehhez.)

Next