Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1996-01-01 / 1. szám

chológiailag legkevésbé megoldott pillanatai közé tartozik. A kisebb szerepek megformálói hajlékonyan követik a két férfi s a nő párviadalát. Derzsi János szélmolnárkija csupa robbanó indulat és szenve­délyesség, Mészáros István szélmolnárkája csupa elnyomottságból fakadó, lefojtott protes­táns, Szölöskei Tímea szélmolnárlánya maga a rebbenő ijedtség. A drámaíró Schwajda pontosan jelölte ki a rendező Schwajda mozgásterét: a szereposz­tást, a ritmust, a dinamikát, a groteszk hangvé­telt, eleve mind-mind beleírta a Miatyánkba. Rendezőként a dráma komédiás vonulatát erősíti fel biztos kézzel, s a közönség reakciói vissza-an e kívül számodra hely? Lófaszt van. Már a költő is megmondta” — harsogja Ri­gó János cukrász vállalkozó (Újlaki Dé­nes), mikor már javában ég a talpa alatt a talaj. Mégpedig nemcsak képletesen, ha­nem nagyon is konkrétan: alagsori sütödéje lán­gokban áll, és lassanként a tűz martaléka lesz az egész életműve, néhány mázsa tortalappal meg a piskótába hangtompítózott hullával együtt. Pe­dig tette mindenki rendesen a dolgát: a zsaroló zsarolt, a vállalkozó bekeményített, a komman­dós lett. Az ósdi elektromos rendszer nem állta ki a modern kor próbáját, vagy megint Hamuhó, a villanyszámlás piszkált meg valamit? (Ilyen név­vel pedig rá sem várhat sok jó itt a tűz közelében.) Külön kínos a dologban, hogy a cukrászüzem egy körfolyosós ház udvarára nyílik, ahol légy­­zomm sem maradhat titokban. Ám Rigó úr rutinos róka: becsukja a kaput, zsebre vágja a kulcsot, szélesre tárja a karját, és nekilát, hogy a helyzetre alkalmazzon néhány ré­­gi-új zagyvaságot együttes felelősségről, közös érdekekről, az elvárható viselkedésről. „Maguk­nak a szolidaritás egy darab szar? Hát kis­emberek vagyunk mi ugrálni!” Ennyit miheztar­tás végett, majd sürgősen feszültségoldó-han­­gulatjavító intézkedéseket kezdeményez. He­tedhét lakásra szóló „muzsikcenteres” udvari □ KRITIKAI TÜKÖR □ igazolják működését. Pauer Gyula festménysze­­rűen látványos miliőt, mozgalmasan átváltozó, magas égboltot és robusztusságában is mese­szerű díszletet tervezett a Szigligeti Színház színpadára. Perspektivikusan szűkülő-táguló já­téktere egy percig sem titkolja, hogy amit látunk, egyszerre illúzió s annak földi mása. Schwajda György: Miatyánk (szolnoki Szigligeti Szín­ház) Díszlet, jelmez: Pauer Gyula. A rendező munkatársa: Koór Gabriella. Zene: Selmeczi György. Rendező: Schwajda György. Szereplők: Garas Dezső, Darvas Iván, Almási Éva, Derzsi János, Mészáros István, Szölöskei Tímea, Árva László, bulit rendez némi harapnivalóval, potya sörrel, pálinkával , és az érdekvédelmet biztosító, pisztolyos „őrző-védő úrral”. A lakók pedig enge­delmeskednek: nem majréznak, szórakoznak. Akik már régen kívül rekedtek a saját életükön, igazán könnyen meggyőzhetők arról, hogy min­dig a legegyszerűbb nem észrevenni semmit — Rigó jó ösztönnel évtizedes reflexekre alapoz —, és bizony a bezártságnak is megvannak a maga előnyei az ún. szabad élettel szemben. Nehéz lenne itt már bárkit is meglepni, pláne felháborí­tani. Aztán végül még jól is elsülhet a dolog: ha leég a ház, talán hozzá lehet jutni valami panel­hez, és akkor még kukát túrni sem kell kimenni az utcára, az ember „csak leliftezik, aztán halivúd”. Addig meg otthonosan be lehet rendezkedni a hí­vogató melegben: ki fehérneműt szárogat, ki nyugágyban sütkérezik. Hogy közben a nem épp higgadtságáról nevezetes kommandós (Lengyel Ferenc) — egyszerre félelemből és szakmai elhi­vatottsága okán — megöl még valakit, mert ve­szélyes dolgokat kezd mondogatni? Hogy kisül: a kapu nem is volt kulcsra zárva? De hát hogyan is lehetne súlya bármilyen eseménynek, felisme­résnek az egymás fejéhez csapdosott vasalók, az alkoholista vagy börtönben csücsülő élettár­sak, a nyomott gyerekek és „idegi alapú” felnőt­tek világában? Ott, ahol a vágyak netovábbja egy darabka vérsajt, ahol a szerelmet a lerob­bant kültelki széptevő (Benedek Miklós) kapko­dó ölelése pótolja — ahol semmi nem akad, ami ezeket a körfolyosóhoz tapadó életeket akár csak percekre is elviselhetővé stilizálná. Sehol egy életmentő illúzió; a kis magyar való eme mauzóleumában még a mégannyira kitartó Sárbogárdi Jolán ihlete is elapadna. (Sárbogárdi — Parti Nagy Lajos visszatérő hőse, aki Csáká­nyi Eszter remeklésében a Merlin közönségét szórakoztatja el penetránsan dilettáns színpadi­filmes leányregényével — legalább látta a kék eget a Váci utca fölött, látott menedzserkalkulá­tort és mobiltelefont, elcsípett néhány hangfész-V DÖMÖTÖR ADRIENNE SENKI SEHOVA PARTI NAGY LAJOS: MAUZÓLEUM Máthé Erzsi (Klumperné) és Horváth József (Paparuska) 15

Next