Színház, 1996 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
komótosan előballag az állítólag meggyilkolt gabonakereskedő, hogy megköszönje az éjszakai szállást. Akár groteszk fordulatokkal megtűzdelt logikai játéknak is hihetnénk Schwajda új komédiáját, ha az önmagába visszazáruló történéssor nem figyelmeztetne rá folyamatosan: a primér jelentéssíkon túl a drámának van egy áttételesebb, rejtőzködőbb jelentéssíkja is, amely sokszoros tükröződés révén, a sorsok és viszonyok kölcsönös ellenpontjaiból bomlik ki igazán. A nézőpontok váltogatása, keverése, ami a játékgroteszk lebegését adja, egyúttal az önmagával meghasonlott, identitását vesztett személyiség tükörképét is megmutatja. Minden emberi viszonylat relativizálódik, minden evidenciának hitt tudás megkérdőjeleződik ebben a dupla fenekű történéssorban. S bár komédiát látunk groteszk felhangokkal, a játék mégis lételméleti kérdéseket feszeget, az igazság és a hamisság, a jó és a rossz, a valóság és az illúzió dilemmáit. Schwajda drámájának van persze egy, némi aktuálpolitikai felhangokat is megpendítő jelentésrétege (a hősről kiderül, hogy valójában áruló, s az egykori árulóból a dolgok logikája szerint hős lesz), ám ez a jelentéssík nem válik hangsúlyossá az előadásban, mondhatni, kibontatlan marad. □ KRITIKAI TÜKÖR □ Mészáros István, Darvas Iván, Almási Éva és Garas Dezső (Ilovszky Béla felvétele) Schwajda drámájának szerkesztésmódja és dialógusai néhol nem mentesek a népmesék didaxisától sem, s a játék nyelvi rétegeibe a népi humor elemeit is beleszőtte az író. Ám a logikailag roppant csavarosan és rétegzetten felépített cselekvéssor zárt és kerek drámaszerkezetté formálódik. Kissé steril és spekulatív, ámde működőképes és valamiképpen végletesen megfogalmazott viszonyrendszerré. Schwajda — a műsorfüzet is beszámol róla — régi-új színházának sztárjaira, Garas Dezsőre és Darvas Ivánra, valamint Almási Évára írta a darab kulcsszerepeit. Hogy a Miatyánkból nem lett elvont parabola vagy vértelen logikai játék, jelentős részben az ő szerepformálásukon múlik. Garas fáradt vándorként érkezik a nyitó jelenetben, előbb piheg egy keveset az úthajlat kilométerkövére roskadva, majd előrejön, egészen a zsöllyéig, s leül a színpad szélére. Úgy meséli el kalandjait, mint egy népi mesemondó, beszélget a közönséggel. S a nézők „veszik a lapot”, az ajándékokról szóló mese végére már végszavaznak neki... Garas — alighanem a rendező Schwajdával egyetértésben — adja meg az előadás groteszk alaphangját. Komótosan töpreng, dühödten csodálkozik, zavarodottságát látszólagos egykedvűséggel palástolja. Játékosan évődik, villámgyorsan magába réved. Zsigeri reflexeivel is érzékelteti, milyen az, amikor az evidenciákat megkérdőjelezik. Darvas hűséges és leleményes partnere a sokszoros személyiségbújócskában. Picit éneklő, telt hangon, a mondatok végét felkunkorítva replikáz Garasnak. Csodálkozásába arrogancia vegyül: egész lényével kéri ki magának, hogy bárki kételkedjen a személyazonosságában. Házon kívül rekedve hálóköntösben, papucsban settenkedik. Maliciózusan és harsányan méltatlankodik. Két zseniális clown passzolgatja a labdát a színpadon: mintha csak egy pergőn fordulatos társalgási komédia replikáit hallanánk — filozofikus ihletettségű groteszk játékba ültetve. Almási Éva szélmolnárnéja főként az asszony belső bizonytalanságának megjelenítésében jeleskedik. Pontosan érzékelteti, hogy életvidám, magabiztos, józan gondolkodású, akkurátus aszszonyból hogyan lesz töprengő, súlyos lelki terheket cipelő anya. Szerepformálásának íve akkor törik meg kissé, amikor két férfi közül kellene választania — igaz, e jelenetsor a dráma pszi-