Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2000-05-01 / 5. szám

INTERJÚ valahogy mindegyikünkben ott vannak. Szá­momra a humornak ez a része a legizgalma­sabb. Karinthy humora is azért zseniális, mert folyamatosan ezt használja fel, mind­egyik írásának ez az alapja. Az, hogy hogyan veszítjük el az agyunkat különböző helyze­tekben, hogyan jön elő az önzésünk, az irigy­ségünk. A nyulat, amelyik nem hajlandó elő­jönni, meg akarjuk simogatni, de piszkavas­sal felkoncoljuk. És közben azt mondjuk, hogy „szeretem”. - A cinizmus ott a bárkás szerepeid nagy részében is. - Zsüzsü a Lila ákácban cinikus, de az élettel és nem a többiekkel szemben. Egysze­rűen olyan az élet, hogy csak cinikusan lehet benne részt venni. Azt mondták a próbákon, milyen gonosz ez a Zsüzsü, hogy elküldi a barátja szerelmét, pedig szerintem egyáltalán nem gonosz, csak elfogadja a korszellemet. Pakura a Titanicba nem cinikus, hanem túl van nagyon sok mindenen. Ő is másképp lát­ja a világot.­­Mi van akkor, amikor a szerep nagyon távol áll a személyiségedtől? Amikor na­gyon nehéz közös pontokat találni? — Akkor többet kínlódom. Szerintem Pici Jani szerepe távol áll az alkatomtól, a lé­nyemtől. Ebben a figurában a cinizmus vagy az irónia megmutatására egyáltalán nincs le­hetőség, vagy egészen minimális. Csak a na­­ivság, az érzelmi tisztaság... Nekem nagyon izgalmas volt ez a munka, és fontos, hogy el­játszottam ezt a szerepet, de ilyen szempont­ból ez nehezebb próbafolyamatnak bizo­nyult. A Tótfenixen például sokkal keveseb­bet kellett dolgoznom. Ott az egész darabban az én szerepemben a legerőteljesebb a hu­mor, úgyhogy a Bogdány-figura szinte ma­gától jött, az olvasópróba után­­ a próbák alatt persze finomodott. Ez itt nyilvánvaló könnyebbség, de igazából mindegyik alakí­tás nehéz. Elkezdesz száz előadás után, egy létrehozott munka után egy újat, a nulláról. Nyilván fantasztikus élmény leszúrni a zász­lót a Himalája tetejére, de ez nem folyamatos örömmámor, hanem kínlódások, elakadások, meglódulások sorozata. Amikor felérsz, min­den kerek egésszé, simává válik... Aztán le­mész, hogy újra megmászol, de semmi garan­cia nincs rá, hogy feljutsz. De az a tapaszta­latod megvan, hogy tudod: tovább kell men­ned. Lehet, hogy kétszáz métert teszel meg három hónap alatt, és utána két nap alatt két­ezer métert. Nem esel pánikba, amikor el­akadsz, hanem azt mondod, hogy meg kell találnod a kivezető utat. És tudod, hogy meg fogod találni. Az interjú március 16-án készült. Március 27-én, a Színházi Világnapon a társulatok által megszavazott Hekuba-díjat az idén Hacser Józsa és Mucsi Zoltán kapta. TÖRÖK TAMARA SZÍNHÁZ XXXIII. évfolyam 5. szám • 2000. május 14

Next