Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2000-05-01 / 5. szám
INTERJÚ valahogy mindegyikünkben ott vannak. Számomra a humornak ez a része a legizgalmasabb. Karinthy humora is azért zseniális, mert folyamatosan ezt használja fel, mindegyik írásának ez az alapja. Az, hogy hogyan veszítjük el az agyunkat különböző helyzetekben, hogyan jön elő az önzésünk, az irigységünk. A nyulat, amelyik nem hajlandó előjönni, meg akarjuk simogatni, de piszkavassal felkoncoljuk. És közben azt mondjuk, hogy „szeretem”. - A cinizmus ott a bárkás szerepeid nagy részében is. - Zsüzsü a Lila ákácban cinikus, de az élettel és nem a többiekkel szemben. Egyszerűen olyan az élet, hogy csak cinikusan lehet benne részt venni. Azt mondták a próbákon, milyen gonosz ez a Zsüzsü, hogy elküldi a barátja szerelmét, pedig szerintem egyáltalán nem gonosz, csak elfogadja a korszellemet. Pakura a Titanicba nem cinikus, hanem túl van nagyon sok mindenen. Ő is másképp látja a világot.Mi van akkor, amikor a szerep nagyon távol áll a személyiségedtől? Amikor nagyon nehéz közös pontokat találni? — Akkor többet kínlódom. Szerintem Pici Jani szerepe távol áll az alkatomtól, a lényemtől. Ebben a figurában a cinizmus vagy az irónia megmutatására egyáltalán nincs lehetőség, vagy egészen minimális. Csak a naivság, az érzelmi tisztaság... Nekem nagyon izgalmas volt ez a munka, és fontos, hogy eljátszottam ezt a szerepet, de ilyen szempontból ez nehezebb próbafolyamatnak bizonyult. A Tótfenixen például sokkal kevesebbet kellett dolgoznom. Ott az egész darabban az én szerepemben a legerőteljesebb a humor, úgyhogy a Bogdány-figura szinte magától jött, az olvasópróba után a próbák alatt persze finomodott. Ez itt nyilvánvaló könnyebbség, de igazából mindegyik alakítás nehéz. Elkezdesz száz előadás után, egy létrehozott munka után egy újat, a nulláról. Nyilván fantasztikus élmény leszúrni a zászlót a Himalája tetejére, de ez nem folyamatos örömmámor, hanem kínlódások, elakadások, meglódulások sorozata. Amikor felérsz, minden kerek egésszé, simává válik... Aztán lemész, hogy újra megmászol, de semmi garancia nincs rá, hogy feljutsz. De az a tapasztalatod megvan, hogy tudod: tovább kell menned. Lehet, hogy kétszáz métert teszel meg három hónap alatt, és utána két nap alatt kétezer métert. Nem esel pánikba, amikor elakadsz, hanem azt mondod, hogy meg kell találnod a kivezető utat. És tudod, hogy meg fogod találni. Az interjú március 16-án készült. Március 27-én, a Színházi Világnapon a társulatok által megszavazott Hekuba-díjat az idén Hacser Józsa és Mucsi Zoltán kapta. TÖRÖK TAMARA SZÍNHÁZ XXXIII. évfolyam 5. szám • 2000. május 14