Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2000-05-01 / 5. szám

udapest, 1929. 6-7.) Hogy miért idéztem Erődi sorait ilyen ugyan? Csupán azért, mert a lexikonszer­­zzők, lexikonírók munkamódszere azóta is változott. Jó, jó, közben feltalálták a szó­­­épet. De az alapkutatások elvégzése me­­nt magára, s azokat ugyanolyan vagy ha­­sz módszerrel kellene elvégezni, mint Erődi tette. A színházi lexikonok összeállítását alapve­­ően megnehezíti az a tény, hogy ebben a mű­­veti ágban sok művész folyamatos jelenlé­­t tonylag rövid ideig tart. Mire a kortárs írnok, ki kicsodák regisztrálnák őket, mi­­c­n már el is tűnnek a közönség szeme elől, a színész p­edig csak rivaldafényben állva ér­dekli a publikumot. Amikor új lexikon készül, a szerkesztők a régiekre támaszkodnak a címszólista felvételé­nél. Akiket a fentebb említett, 1929-1931 kö­zött kiadott Schöpflin-féle Magyar színművé­szeti lexikon nem tartalmazott, azokat semmi sem menti meg a feledés homályától. Viszont tudomásul kellene venni, hogy azoknak az adatsorát, akiket ebből a lexikonból ismerünk, nem érdemes rendre újraközölni, a feleslege­sen kiadott és terjesztett lexikonok helyett in­kább ezt kellene CD-ROM formában hozzá­férhetővé tenni. (Társbérletben akár a Németh Antal-féle 1930-ban kiadott Színészed lexi­konnal.) Készülhetne továbbá - külföldi min­tákra - olyan színészéletrajz-mutató, amely valamennyi lexikonunkat összegezné. S be kellene vonni ebbe a regiszterbe a múlt szá­zadban kiadott, társulati névsorokat tartalmazó színházi zsebkönyvek adatait... Hogy nem a magányos lexikonírás ideje kö­szöntött ránk az informatikai robbanás korsza­kában, az - remélem - nem szorul magyará­zatra. Nemzeti életrajzi adatbázis elkészítésére kellene összpontosítani az erőket, tudomásul véve, hogy a lexikonkiadás, a lexikonszer­kesztés nem kiadói privilégium; ellenkezőleg: tudományos feladat. Bár manapság mindenki lenézi a pozitivizmust, s más izmusokat követ, egyről azonban nem szabadna megfeledkezni: a színháztörténetben neopozitivizmusra lenne szükség ahhoz, hogy valaha - akarjuk-e egyál­talán? - szintézist teremthessünk. Enyedi Sándor kötetének legnagyobb újdonsága éppen egy neopozitivistának minősíthető, bátor tettből ered: a szerző nyolcvanegy szócikkben nyolcvanegy város színháztörténeti múltját összegezte. A színháztörténet-írás korai meg­nyilvánulásai között szép számmal találhatók helytörténeti munkák, amelyek egy-egy város színházi adatait tartalmazzák. Ezek a monográ­fiák aztán — ahogyan a város kulturális életé­ben módosult a színház szerepe — csaknem telje­sen eltűntek; a megkezdett kutatásokat nem folytatta senki. Sok az olyan, állandó színház­­épülettel vagy játszóhellyel rendelkező város, amelynek színháztörténetéről sohasem készült összefoglaló. A Schöpflin-féle lexikon ezeket a városokat rendre bemutatta, míg az Akadé­miai Kiadó legfrissebb színházi lexikonában csak a jelentősebbekről található - sokszor má­sodlagos forrásokra támaszkodó - szócikk. Enyedi Sándor lexikona ezzel szemben minden „határon túli”, a történeti Magyaror­szág területéhez tartozott város és régió szín­háztörténetét ismerteti, ekként újabb és újabb adatokkal, nevekkel, színjátékcímekkel, színjá­téktípusokkal gazdagítva a magyar színháztör­ténet adatbázisát. Enyedi vérbeli kutatóként, az erdélyi magyar színháztörténet egyes fontos eseményeinek újraírójaként tisztában van az­zal, hogy a lényegtelennek tűnő adatok egy­szer még fontosak lehetnek... Ezért nincs semmi különös abban, hogy könyve eldugott településekre vetődő színésztruppok tagjait is név szerint felsorolja, s olyan előadások címé­re utal, amelyekről a fennmaradt színlapokon kívül semmi sem tudósít. A személyi részben viszont a szerzőnek na­gyobb önfegyelemmel kellett volna tárgyához közelítenie. Nyilvánvaló, hogy az 1994-ben kiadott lexikon kiegészítése, hiányainak pótlá­sa kézenfekvő volt a számára, de az is, hogy csupán ezekkel a szócikkekkel nem lett volna érdemes a kiadásba belevágni. Hogy a hibaja­vítás miért nem kapott nagyobb hangsúlyt a kötetben, nem egészen világos. Mint ahogyan az sem, hogy miért nem használta fel a javítás során Enyedi a Magyar színházművészeti le­xikon adatait. Közli például Bellák Miklós pontos halálozási dátumát, de kínosan ügyel arra, nehogy átvegyen valamit a Székely-féle kötetből. Ennek az olvasó issza meg a levét, mert azt ugyan Enyedinél megtudja, hogy Bel­lák 1938-ban a Komédia rendezője volt, de hogy 1951-től 1961-ig a Vidám Színpad tagja, azt már nem! Bár a lexikon alcíme jelzi, és a kötet beve­zetőjében maga a szerző is utal arra a törekvé­sére, hogy a határon túli, a kisebbségi és az emigráns színjátszás lexikonát kívánja közre­adni, a címszavak egy része ennek épp­en ellen­kezőjét mutatja. Nem azt kifogásolom, hogy mások is szerepelnek a lexikonban, hanem azt, hogy nem teljes, nem kerek egész. Nem teljes mint hibajegyzék, de úgy sem teljes mint az emigráns, a kisebbségi, a határon túli színját­szás lexikona. Használni kizárólag a Magyar színházművészeti lexikonnal együtt lehet. A személyi rész összeállítása mégis sokat­mondó. Részben azt mutatja, hogy a XX. szá­zad végén kik érezték még magukat magyar színésznek a nagyvilágban, és jelentkeztek a lexikon szerkesztőjének felhívására. De azt is mutatja ez az összeállítás, hogy Enyedi Sándor kiket tart fontosnak a névtelenek, elfeledettek közül, s megfordítva: kiket ismer, kiknek a ne­vével találkozott kutatásai során. Talán nem szorul bizonyításra, hogy még jó néhány kötet­nyi összeállítást lehetne elfeledett színházmű­vészekből kiadni. A vidéki színjátszók alig­­alig tudtak a névtelenségből és elfeledettségből kitörni. Az államosításig nincs a köztudatban egyetlen olyan színművész sem, aki kizárólag vidéki évekkel a háta mögött vált „halhatatlan­ná”. A színháztörténész lexikonszerkesztő érzi ennek a felemás helyzetnek a tarthatatlanságát - ezért igyekszik minél több vidéki színmű­vészt lehetőleg teljes adatsorral bemutatva a feledéstől megmenteni. Ez a küzdelem egyen­lőtlen. A vidéki színjátszás feneketlen kútjából minden merítéssel újabb és újabb nevek kerül­nek felszínre - azonban viselőjük kilétét leg­többször nem lehet kinyomozni. Az 1994-ben kiadott lexikon korszakszerkesztőjeként a címszófelvételnél átnéztem több vidéki társu­lat bemutatkozó plakátját, hogy legalább a ve­zető művészekről írjunk szócikkeket. Az ered­mény lesújtó volt: adathiány miatt szinte vala­mennyi így felvett művészt ki kellett hagy­nunk a kötetből. Hiába a hangyaszorgalom, a vasakarat, sokszor nem segít semmi, csak a vakszerencse. Éppen ezért minden színházi le­xikonnak vannak személyes, szubjektív részei. S tegyük hozzá, az adatok egy részének össze­gyűjtésében sem lehet a bevált lexikonírói re­ceptet követni. Petrovics Szvetiszláv kimaradt az 1994-ben szerkesztett kötetből. Én sem tartottam fontos­nak, hogy a kiváló filmszínész színházi lexi­konban szerep­eljen. Bikich Gábor elmarasztalt érte, ám egyúttal azt is elmondta, hogy Petro­vics - bár mindenütt Újvidéket írnak - valójá­ban Sivácon született. Ezt magától Petrovics Szvetiszlávtól tudta meg, akivel együtt dolgoz­tak a Szabad Európa Rádió magyar adásában. A film és a színház kapcsolata a lexikon­szerkesztésben felettébb kényes. Amikor a Magyar színházművészeti lexikon tervezge­­tése folyt, még úgy hírlett, hogy filmlexikon külön készül — ma már nyilvánvaló, hogy fel kellett volna vennünk legalább azokat a művé­szeket, akik színpadon is szerepeltek. S be kell látnunk, hogy a színészek, rendezők életrajza csak fontosabb filmjeik felsorolásával teljes. Enyedi Sándor Esterházy Ágnes életrajzá­ban, sajnos, elkövetett néhány apróbb pontat­lanságot, amelyek a (sajtó)hibás vagy hiányos források következményei. A lexikoníró ugyan jól tudja, hogy a kéziratokat a szedő unos-un­­talan félreolvassa, mégsem ellenőrizheti sehol, hogy valójában nem Walter Hackett a Kémke­dés (Spionage) című dráma szerzője, hanem Walter Hackett. De azt is elég körülményes ki­deríteni, hogy Shakespeare Troilus és Cressida című drámájának premierje a Deutsches Thea­­terben 1927. szeptember 13-án volt. Azaz egyetlen forrás mégis rendelkezésre áll: Hein­rich Huesmann 1983-ban Münchenben megje­lent Welttheater Reinhardt című könyve, amely valamennyi Reinhardt-produkció teljes adattárát közli, ezáltal fehéren-feketén bemu­tatja a magyar művészek „reinhardti” karrier­jét is. A saját magam és Enyedi Sándor védelmé­ben egy kiragadott példával talán érzékeltetni tudom, hogy milyen nehéz a színházi lexikon szerkesztőjének a dolga. Enyedi Putty Liát is felvette a kötetbe, akinek pontos születési dá­tumát nem ismerte, mégis adatgazdag, a teljes életpályát bemutató szócikket közölt a korán elhunyt némafilmsztárról. Enyedi nem tudta, nem tudhatta - a könyv címe után hogyan is sejthette volna -, hogy Margócsy József Ut­cák, terek, emléktáblák címmel 1997-ben Nyíregyházán megjelent műve többek között Putty Lia anyakönyvből vett adatait is rejti: a színésznő 1896. január 10-én „egy zempléni kisközségben” született, Putti Gyula testőrtiszt és Hoyos Mária grófnő gyermekeként. De én sem tudtam ezt az adatot egy készülő francia lexikon számára elküldeni, hiszen csak nemré­giben, véletlenül találkoztam a kitűnő helytör­téneti munkával. A kiragadott példák az alapkutatások el­végzésére, összehangolt munkára, a magyar nemzeti életrajzi adatbázis megteremtésére ösztönöznek. Sajnos nem elegendőek arra, hogy a kortárs színházművészet alkotóit is meggyőzzék: a szakszerűen szerkesztett, kor­szerű adathordozón megjelenő, frissíthető, megbízható, adatgazdag lexikon kiadása im­már elodázhatatlan. Azaz hogy elodázhatatlan volna.... Budapest, Teleki László Alapítvány, 1999 GAJDÓ TAMÁS SZÍNHÁZ 47 XXXIII. évfolyam 5. szám • 2000. május KÖNYV

Next