Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2000-05-01 / 5. szám
udapest, 1929. 6-7.) Hogy miért idéztem Erődi sorait ilyen ugyan? Csupán azért, mert a lexikonszerzzők, lexikonírók munkamódszere azóta is változott. Jó, jó, közben feltalálták a szóépet. De az alapkutatások elvégzése ment magára, s azokat ugyanolyan vagy hasz módszerrel kellene elvégezni, mint Erődi tette. A színházi lexikonok összeállítását alapveően megnehezíti az a tény, hogy ebben a műveti ágban sok művész folyamatos jelenlét tonylag rövid ideig tart. Mire a kortárs írnok, ki kicsodák regisztrálnák őket, micn már el is tűnnek a közönség szeme elől, a színész pedig csak rivaldafényben állva érdekli a publikumot. Amikor új lexikon készül, a szerkesztők a régiekre támaszkodnak a címszólista felvételénél. Akiket a fentebb említett, 1929-1931 között kiadott Schöpflin-féle Magyar színművészeti lexikon nem tartalmazott, azokat semmi sem menti meg a feledés homályától. Viszont tudomásul kellene venni, hogy azoknak az adatsorát, akiket ebből a lexikonból ismerünk, nem érdemes rendre újraközölni, a feleslegesen kiadott és terjesztett lexikonok helyett inkább ezt kellene CD-ROM formában hozzáférhetővé tenni. (Társbérletben akár a Németh Antal-féle 1930-ban kiadott Színészed lexikonnal.) Készülhetne továbbá - külföldi mintákra - olyan színészéletrajz-mutató, amely valamennyi lexikonunkat összegezné. S be kellene vonni ebbe a regiszterbe a múlt században kiadott, társulati névsorokat tartalmazó színházi zsebkönyvek adatait... Hogy nem a magányos lexikonírás ideje köszöntött ránk az informatikai robbanás korszakában, az - remélem - nem szorul magyarázatra. Nemzeti életrajzi adatbázis elkészítésére kellene összpontosítani az erőket, tudomásul véve, hogy a lexikonkiadás, a lexikonszerkesztés nem kiadói privilégium; ellenkezőleg: tudományos feladat. Bár manapság mindenki lenézi a pozitivizmust, s más izmusokat követ, egyről azonban nem szabadna megfeledkezni: a színháztörténetben neopozitivizmusra lenne szükség ahhoz, hogy valaha - akarjuk-e egyáltalán? - szintézist teremthessünk. Enyedi Sándor kötetének legnagyobb újdonsága éppen egy neopozitivistának minősíthető, bátor tettből ered: a szerző nyolcvanegy szócikkben nyolcvanegy város színháztörténeti múltját összegezte. A színháztörténet-írás korai megnyilvánulásai között szép számmal találhatók helytörténeti munkák, amelyek egy-egy város színházi adatait tartalmazzák. Ezek a monográfiák aztán — ahogyan a város kulturális életében módosult a színház szerepe — csaknem teljesen eltűntek; a megkezdett kutatásokat nem folytatta senki. Sok az olyan, állandó színházépülettel vagy játszóhellyel rendelkező város, amelynek színháztörténetéről sohasem készült összefoglaló. A Schöpflin-féle lexikon ezeket a városokat rendre bemutatta, míg az Akadémiai Kiadó legfrissebb színházi lexikonában csak a jelentősebbekről található - sokszor másodlagos forrásokra támaszkodó - szócikk. Enyedi Sándor lexikona ezzel szemben minden „határon túli”, a történeti Magyarország területéhez tartozott város és régió színháztörténetét ismerteti, ekként újabb és újabb adatokkal, nevekkel, színjátékcímekkel, színjátéktípusokkal gazdagítva a magyar színháztörténet adatbázisát. Enyedi vérbeli kutatóként, az erdélyi magyar színháztörténet egyes fontos eseményeinek újraírójaként tisztában van azzal, hogy a lényegtelennek tűnő adatok egyszer még fontosak lehetnek... Ezért nincs semmi különös abban, hogy könyve eldugott településekre vetődő színésztruppok tagjait is név szerint felsorolja, s olyan előadások címére utal, amelyekről a fennmaradt színlapokon kívül semmi sem tudósít. A személyi részben viszont a szerzőnek nagyobb önfegyelemmel kellett volna tárgyához közelítenie. Nyilvánvaló, hogy az 1994-ben kiadott lexikon kiegészítése, hiányainak pótlása kézenfekvő volt a számára, de az is, hogy csupán ezekkel a szócikkekkel nem lett volna érdemes a kiadásba belevágni. Hogy a hibajavítás miért nem kapott nagyobb hangsúlyt a kötetben, nem egészen világos. Mint ahogyan az sem, hogy miért nem használta fel a javítás során Enyedi a Magyar színházművészeti lexikon adatait. Közli például Bellák Miklós pontos halálozási dátumát, de kínosan ügyel arra, nehogy átvegyen valamit a Székely-féle kötetből. Ennek az olvasó issza meg a levét, mert azt ugyan Enyedinél megtudja, hogy Bellák 1938-ban a Komédia rendezője volt, de hogy 1951-től 1961-ig a Vidám Színpad tagja, azt már nem! Bár a lexikon alcíme jelzi, és a kötet bevezetőjében maga a szerző is utal arra a törekvésére, hogy a határon túli, a kisebbségi és az emigráns színjátszás lexikonát kívánja közreadni, a címszavak egy része ennek éppen ellenkezőjét mutatja. Nem azt kifogásolom, hogy mások is szerepelnek a lexikonban, hanem azt, hogy nem teljes, nem kerek egész. Nem teljes mint hibajegyzék, de úgy sem teljes mint az emigráns, a kisebbségi, a határon túli színjátszás lexikona. Használni kizárólag a Magyar színházművészeti lexikonnal együtt lehet. A személyi rész összeállítása mégis sokatmondó. Részben azt mutatja, hogy a XX. század végén kik érezték még magukat magyar színésznek a nagyvilágban, és jelentkeztek a lexikon szerkesztőjének felhívására. De azt is mutatja ez az összeállítás, hogy Enyedi Sándor kiket tart fontosnak a névtelenek, elfeledettek közül, s megfordítva: kiket ismer, kiknek a nevével találkozott kutatásai során. Talán nem szorul bizonyításra, hogy még jó néhány kötetnyi összeállítást lehetne elfeledett színházművészekből kiadni. A vidéki színjátszók aligalig tudtak a névtelenségből és elfeledettségből kitörni. Az államosításig nincs a köztudatban egyetlen olyan színművész sem, aki kizárólag vidéki évekkel a háta mögött vált „halhatatlanná”. A színháztörténész lexikonszerkesztő érzi ennek a felemás helyzetnek a tarthatatlanságát - ezért igyekszik minél több vidéki színművészt lehetőleg teljes adatsorral bemutatva a feledéstől megmenteni. Ez a küzdelem egyenlőtlen. A vidéki színjátszás feneketlen kútjából minden merítéssel újabb és újabb nevek kerülnek felszínre - azonban viselőjük kilétét legtöbbször nem lehet kinyomozni. Az 1994-ben kiadott lexikon korszakszerkesztőjeként a címszófelvételnél átnéztem több vidéki társulat bemutatkozó plakátját, hogy legalább a vezető művészekről írjunk szócikkeket. Az eredmény lesújtó volt: adathiány miatt szinte valamennyi így felvett művészt ki kellett hagynunk a kötetből. Hiába a hangyaszorgalom, a vasakarat, sokszor nem segít semmi, csak a vakszerencse. Éppen ezért minden színházi lexikonnak vannak személyes, szubjektív részei. S tegyük hozzá, az adatok egy részének összegyűjtésében sem lehet a bevált lexikonírói receptet követni. Petrovics Szvetiszláv kimaradt az 1994-ben szerkesztett kötetből. Én sem tartottam fontosnak, hogy a kiváló filmszínész színházi lexikonban szerepeljen. Bikich Gábor elmarasztalt érte, ám egyúttal azt is elmondta, hogy Petrovics - bár mindenütt Újvidéket írnak - valójában Sivácon született. Ezt magától Petrovics Szvetiszlávtól tudta meg, akivel együtt dolgoztak a Szabad Európa Rádió magyar adásában. A film és a színház kapcsolata a lexikonszerkesztésben felettébb kényes. Amikor a Magyar színházművészeti lexikon tervezgetése folyt, még úgy hírlett, hogy filmlexikon külön készül — ma már nyilvánvaló, hogy fel kellett volna vennünk legalább azokat a művészeket, akik színpadon is szerepeltek. S be kell látnunk, hogy a színészek, rendezők életrajza csak fontosabb filmjeik felsorolásával teljes. Enyedi Sándor Esterházy Ágnes életrajzában, sajnos, elkövetett néhány apróbb pontatlanságot, amelyek a (sajtó)hibás vagy hiányos források következményei. A lexikoníró ugyan jól tudja, hogy a kéziratokat a szedő unos-untalan félreolvassa, mégsem ellenőrizheti sehol, hogy valójában nem Walter Hackett a Kémkedés (Spionage) című dráma szerzője, hanem Walter Hackett. De azt is elég körülményes kideríteni, hogy Shakespeare Troilus és Cressida című drámájának premierje a Deutsches Theaterben 1927. szeptember 13-án volt. Azaz egyetlen forrás mégis rendelkezésre áll: Heinrich Huesmann 1983-ban Münchenben megjelent Welttheater Reinhardt című könyve, amely valamennyi Reinhardt-produkció teljes adattárát közli, ezáltal fehéren-feketén bemutatja a magyar művészek „reinhardti” karrierjét is. A saját magam és Enyedi Sándor védelmében egy kiragadott példával talán érzékeltetni tudom, hogy milyen nehéz a színházi lexikon szerkesztőjének a dolga. Enyedi Putty Liát is felvette a kötetbe, akinek pontos születési dátumát nem ismerte, mégis adatgazdag, a teljes életpályát bemutató szócikket közölt a korán elhunyt némafilmsztárról. Enyedi nem tudta, nem tudhatta - a könyv címe után hogyan is sejthette volna -, hogy Margócsy József Utcák, terek, emléktáblák címmel 1997-ben Nyíregyházán megjelent műve többek között Putty Lia anyakönyvből vett adatait is rejti: a színésznő 1896. január 10-én „egy zempléni kisközségben” született, Putti Gyula testőrtiszt és Hoyos Mária grófnő gyermekeként. De én sem tudtam ezt az adatot egy készülő francia lexikon számára elküldeni, hiszen csak nemrégiben, véletlenül találkoztam a kitűnő helytörténeti munkával. A kiragadott példák az alapkutatások elvégzésére, összehangolt munkára, a magyar nemzeti életrajzi adatbázis megteremtésére ösztönöznek. Sajnos nem elegendőek arra, hogy a kortárs színházművészet alkotóit is meggyőzzék: a szakszerűen szerkesztett, korszerű adathordozón megjelenő, frissíthető, megbízható, adatgazdag lexikon kiadása immár elodázhatatlan. Azaz hogy elodázhatatlan volna.... Budapest, Teleki László Alapítvány, 1999 GAJDÓ TAMÁS SZÍNHÁZ 47 XXXIII. évfolyam 5. szám • 2000. május KÖNYV