Színház, 2002 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
nyíregyházi olvasatát az rokonítja a Paul Foster és Joseph Heller epikájára vagy a miniszter félrelépésének kortárs mítoszára írt színpadi világgal, hogy Mohácsi a szétszóródó és szétforgácsolódó ember ürességében' gondolkodik, s ez kivétel nélkül mindig játékba hozza a két ember- és világkép közötti feszültséget. Ebben a nagyon is kortárs beállítódásban rejlik az átírás radikalizmusa, ami a nézőt természetesen érzékenyebben érinti a középiskolai tanulmányai által szentesített művek kapcsán, mint az ezt a véleményt — ha ironikus, illetve komikus formában is — explicite vállaló (és talán épp ezért „kevésbé” mohácsisnak tartott) A nagy Romulus, a Rettegett Iván Vasziljevics vagy a Bolha a fülke esetében. Ezt a látásmódot első pillantásra azok a „didaktikus poénok” igazolják a legjobban, amelyek végjátékká változtatják a történeteket. A „Kié a föld?” brechti kérdését értelmetlenné tévő evakuálás, a Korláth-birtok mellett felépülő vasút, a Római Birodalom „széthullási tragédiáját" fenyegető történelmi távlatokba helyező germán dal vagy a Télapó-jelmezben megjelenő és igazságot osztó Lenin egyértelműen annak a diktatórikus (Tévedések végjátéka avagy tévedések vígjátéka, Ármány és szerelem), félelem által igazgatott (Istenítélet, Rettegett Iván Vasziljevics, A mandátum), kiszolgáltatott (Krétakör, Megbombáztuk Kaposvárt), korrupt (Csárdáskirálynő 1914, A kávéház, Mágnás Miska, A vészmadár) állapotnak a megváltoztathatatlanságáról és erejéről tanúskodik, amellyel Mohácsi mintegy lecseréli a tökéletesség programjába illeszkedő identitásképző tényezőket. Ugyanakkor (és erre talán a közhelygyűjteménynek is tekinthető, vészmadár a legjobb példa) semmivel sem tudunk meg többet ennek az állapotnak a természetéről, mint azt a néhány sztereotip vonást (kenőpénzek, a konzervatív polgári életmód mögött rejlő botrányos magánélet, össznépi viselkedésbeli kulturálatlanság stb.), ami egyhetes tévénézés nyomán alakul ki bennünk. Következésképp az ily módon felforgatott dramatikus viszonyrendszerek átértelmezése valódi és nagyon nehéz rendezői-színészi feladattá válik. A művész romantikus megváltószerepében nemcsak csődöt mondó, de nevetségessé is váló Milton leginkább egy bármikor és bármilyen célból idézhető állandó jelzőként („Anglia sirálya, Albion albatrosza”) létezik, miközben az első polgári állam létrehozói politikai állásfoglalásuktól függetlenül egyetértenek abban, hogy munkájuk eredménye „mocskos, rohadt egy ország", aminél viszont senki sem tud jobbat. Schiller hősei rendtől és rangtól függetlenül vágják egymás szemébe a kérdést: „Hol és kegyed, a Holdban?” Romulusról mindennél többet elárul lakonikus kijelentésének szórendje: „A császári udvar úgy néz ki, ahogy a császári udvar kinéz”; a Krétakör alakjainak pedig szinte kivétel nélkül válaszolniuk kell az (epikus színház lényegét idéző) „Hülye vagy?” kérdésre. Mohácsi kezében puszta nyelvi fordulattá (és az ismétlésből kifolyólag a nevetés forrásává) egyszerűsödnek az emlékeinkben élő klasszikus előadások gondolati magvát képező vezérmotívumok, s ezzel nem csupán az európai drámairodalom legnagyszerűbb alakjainak individuális jellemzését teszi lehetetlenné, hanem alapvetően elvitatja tőlük a viszonyok megváltoztatásának képességét és lehetőségét. Következésképp, ha valakit az érdekel, hogy a Mohácsi színpadán mozgó alakok mit miért tesznek, meg kell elégednie néhány közhelyes igazsággal korunk konformista emberérel. Ha pedig elmúlt korok emberideáljait akarja látni, akkor legfeljebb a hagyományos alakértelmezések hangsúlyos idézettségében lelheti örömét. Hogyan egyeztethető össze ez az ember- és világkép a Mohácsielőadásokon elmaradhatatlan nevetéssel? Mi történik négy órán át a színpadon, ha a színészek „semmivé váló embereket” testesít Az Istenítélet „boszorkányai” 14 - 15 Vö. Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Budapest, Osiris, 2000. 430-431. Fordította Romhányi Török Gábor. 16 Zappe László: Nekünk Mohácsi kell! Kritika, 1995. 9.33. XXXV. évfolyam 8. szám 2002. AUGUSZTUS