Színház, 2004 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

Csehov maga méri ki a szükséges szenvedélyek mennyiségét „öt padban”, amikor sorozatos színházi kudarcai után öntudatosan kezd színpadellenes művének írásába: „sokat vétek a színpad törvényei ellen — szögezi le azonnal —, komédia, három női, hat férfi szereplő, négy felvonás, tájkép (kilátás a tóra), sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pad szerelem.” Sok vagy kevés? Visszaadható magyarul, vagy legalább kilóban és dekában mennyi is volna ez, hogy elosztható legyen egyenletesen (vagy egyenlőtlenül) a szereplők között — hiszen bizonnyal van olyan, aki számára testsúlya többszörösére volna szükség a szenvedély hatásához, másoknak néhány gramm is túladagolást jelenthet? Egyáltalán kell-e szerelem a darabba vagy sem, ha egyszer feltűnően hiányzik a szerelmes főhős Trepljov színházából, melyre szerelmének tárgya, Nyina kérdez azonnal — mert csak a lényeget nem érti, hogy maga a mű a neki szóló vallomás? „Mennyi szerelem!” — jegyzi meg Dorn rezignáltan és ismét a mennyiségre utalva, mely — mint tudjuk — szerelemben nem számszerűsíthető. Ahogy semmiben, ami lényeges. Művészetben, szellemben, színházban. Pedig mi másról volna szó a darabban és az előadásban, mint összemérhetetlen képzetek, érzetek, szenvedélyek egymáshoz méréséről: tehetségben, művészetben, lélekben, szerelemben vagy szenvedésben — hiszen ezek mégiscsak valósággá válnak, realitásukban esendővé és kiszolgáltatottá, mint minden, ami testet ölt. És Trepljov számításai szerint — ahogy darabja tanúsítja — kétszázezer évig nincs is innen menekvés, mert csak akkor lesz képes a „világlélek” közvetlenül is megnyilatkozni, szólni hozzánk, és ezzel nyilvánvalóvá tenni, hogy ami számunkra „valóság”: anyag, állat, lény, az bizony a Sátán műve, a szellem e világi rabsága, melyből szabadulás nincs. Izzó szemek és mesterséges kénkőbűz segít a színpadi megértésben - egyébként pedig népszerű bevezetés a gnoszticizmusba, a késői ókortól az orosz vallásbölcselet ezüstkoráig az egyik legfontosabb és legihletőbb szellemi irányzatba, mellyel itt Csehov néz szembe a maga módján, ahogy korábban Dosztojevszkij, kicsivel később Rilke - és most, itt, előttünk a Krétakör. Talán nem tudatosan. Esetleg nem is jószántukból. Volna csak egy valóságos játszóhelyük, „öt pad színpad” no meg a hozzávalók — legalábbis anyagi értelemben —, akkor talán nem kellene munkafényben, próbaruhában, a Fészek kupolájának allegorikus reliefjei alatt „szárnyalniuk”, mint a sirálynak, mint a léleknek vagy az éppen ekként mozgósított nézői képzeletnek. De így — és éppen így — nem marad más választásuk, mint a kényszerű szárnyalás, amelynek más formája nem lehet, mint a Csehov vallomásai szerint is legfontosabb: színészi jelenlét és a „lélek” közvetlen megmutatkozása, szemben, szándékosan — és nagyszerűen — szemben mindennel, ami anyagi. És ez már nemcsak a „szükségből erény”, nem is a hajléktalanság poézise a beszédesen otthontalan Fészekben, ahol a bemutató estéjén egyébként három zenés rendezvény is zajlott, techno-tamtamjaival és izzadt bakfisaival. Hanem inkább „ars poetica” és különös megemlékezés. Aminek a bemutató október 23-i időpontja fanyar jelentést adott — ha este nyolckor éppen az utcán érezhető feszültséggel még nehéz volt is versenyezni, az ünnepből hátralevő négy óra tartogat-e rettenetes meglepetéseket arról, hogy a történelem megidézett szelleme ebben az évben miféle kínos epizódokban képes materializálódni? Egy éve a Hazámhazám fűtött politikai revüje reflektált erre a „történelmi materializmusra", amihez képest az ez évi Siráj rezignáltabbnak és reflexívebbnek tetszett. De éppen rezignációja és reflexiói utaltak arra, hogy van bizony mélység a sors mögött, hogy van lényegesebb, mint a felszín, s nemcsak a történelem mutatkozhat meg látszatként, hanem akár maga a teremtés. És a felmutatás és megmutatkozás eszköze ugyanaz volt, mint Trepljov tervében és kudarcában: a színház. A legfontosabb illúzió. De az egyszerűségében formabontó előadás nagyon jelentős hagyományokat követ, nemcsak megformálásában, de eredendő szándékában, hogy a darab által szóljon a színházról. Megidézve — a műsorfüzetben „filológiailag” is dokumentáltan —, hogy ez a darab egy generációval korábban ars poetica és fontos rezignáció alkalma volt ugyancsak, az akkori formateremtők és formabontók — Székely Gábor és Zsámbéki Gábor — számára, ahogy egy fél generációval utánuk — tehetjük hozzá: hasonló radikalizmussal — kérdezett színházi konvenciókra és az azok között mindinkább szertefoszló valóságra Alföldi Róbert. Hogy szembeszállhassanak azzal, ami hazug, üres, rutinszerű, összességében tehát esztétikai kénkőszagot áraszt, és felmutatva azt, amit mit is? Mintha következetesen tűnne reménytelen feladatnak, hogy az előadás Trepljov művével mindjárt az események elején megformálja, értelmezze, tehát jogosnak mutassa fel a fiatal színházcsináló szenvedélyét és radikalizmusát, hogy undorának és tagadásának alanyi jogán túl alkotásának tárgyával is legitimálhassa művészi hitvallását. Vagy az eredendő csehovi fintor nem engedte, hogy a szavakon és szándékokon túl a látvány vagy szituáció evidenciájaként jelenhessen meg ez a rutintól, sikertől, konvencióktól szabad színházi vízió, amiben nemcsak a fiatalok hihetnek, de az élet és szellem dolgaiban jártas Dora is? Nincs ilyen — a darabban tó van, színpad, továbbá tükröződő hold, lidércfények, a Sátán vörösen izzó szeme: nem sok, de mégiscsak néhány fontos támpont a szabadban és sötétben. Az előadás itt mindebből csak némi füstöt és világítási „effektet” őrzött meg, és persze - legfőképpen - Nyina monológját, ha nem is fehérben a kövön, hanem farmerban és közöttünk. Nyina azonban míg mondja, sem hisz Trepljov darabjában, ekként a saját szövegében és szerepében sem, és nemcsak azért, mert a — számára nélkülözhetetlen — szerelmet nem látja benne, de mert neki itt igazából nincs is miben hinnie. A szerzőtől kölcsönzött hitét pedig szertefoszlatja, ahogy foteljeikkel fordulnak felé és utána a joviálisan fanyalgó arcok, s rajtuk az érdeklődésbe és várakozásba oltott fanyar szkepszis. Lássuk, mire mennek ezek az önhittek és forrófejűek a maguk színházával, így persze semmire. És nem azért, mert ne lenne igazuk vagy tehetségük az érvénytelennek gondolt és a konvenciók rutinjába züllött „művészettel” szemben, amit Arkagyina és környezete TÜKÖR Színház Nagy András • • Öt pad szerelem CSEHOV: SIRÁJ !Az idézetek és utalások az előadás műsorfüzetéből valók, szerkesztette: Veress Anna.