Színház, 2005 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
KRITIKAI TÜKÖR Színház vannak percek, amikor könnyen bedőlünk a király bohócériájának, s valóságnak hisszük, ami tünékeny illúzió, s látszatnak véljük, ami véres valóság. Többszörösen is megcsavart, elemeit színjátékot látunk, amelyben a színlelés valósága felelget a valóság tünékeny égi másának. Csányi Sándor méla Bertoldja épphogy csak ízlelgeti a szerepjátszást, mulyán, léhán tiltakozgat a rá osztott szerepkör ellen. Schneider Zoltán Landolfja, Mészáros Tamás Ordulfja profimód s szerepzubbonyukból időnként vidor iróniával kipillantva abszolválják a rájuk szabott hosszú perceket. Füzér Anni jelmezei szokás szerint külön tanulmányt érdemelnének: Henrik palástja valódi textilköltemény, a király rusztikus ingei, hosszú hacukái nemkülönben. Keres Emil Giovannija, a puha léptű, precíz inas vehemensen vonul a függöny elé, s szárazon jelenti be a felvonások kezdetét. Szó se róla, színházban vagyunk. Valóság és képzelet, játék és realitás határai elmosódnak, ám rendre kiderül: az áttűnések pszichológiája izgalmasabb, mint a rideg való tudomásulvétele. LUIGI PIRANDELLO: IV. HENRIK (Radnóti Színház) fordította: Füsi József, dramaturg: Morcsányi Géza, díszlet-jelmez: Füzér Anni. Szcenikus: Kövesy Károly, a rendező munkatársa: Vámos Anna. tolmács: Török Tamara, rendezte: Stefano de Luca. szereplők: Szervét Tibor, Kováts Adél, Kovalik Ágnes, Epres Attila, Karalyos Gábor, Kocsó Gábor, Schneider Zoltán, Mészáros Tamás, Csányi Sándor, Keres Emil. A magyar irodalom történetén belül külön történettel bír a rekonstrukciós és restauráló törekvések sora: bizonyos művek pótlólagos megalkotása, félkész vagy befejezetlen szövegek kiteljesítése, kész textusok remélt tökéletesítése. Természetesen igencsak különbözik egymástól, mondjuk — XIX. századi példákat hozva —, Arany Jánosnak (és Vörösmarty Mihálynak) az elképzelt, talán sosem volt, „elsüllyedt” verses epikai opusok utóidejű, imitáló létrehozását célzó kísérlete vagy — a XX. században - Illyés Gyula Teleki László Kegyemét, Katona József Bánk bánját újrafogalmazó, átigazító vállalkozása, a jelenben — a XXI. században — pedig Csontos János József Attila töredékeit elvarró, egésszé kerekítő mintegy százötven verse. Mindegyik esetben más a filozófiája, esztétikája, lélektana az eltökélésnek. Más a kiváltó ok, és más a végeredmény. De közös a tény, hogy a jelen lévő, aktivizálódó, aktualizálódó múlt olyan literáris, műfaji, formai, stiláris üzenetet küld, amelyet a fogadó, újraértelmező jelenkor pusztán önmagából nem tudna (legalábbis ebben az asszociatív hangfekvésben nem tudna) előhívni. A szokottnál is intenzívebben válik az új produktum kulcsává a viszonyítás, áthallás, összejátszatás. Csokonai Vitéz Mihály 1793-ban papírra vetett vázlatban maradt befejezésű — darabja nem először mozgatta meg az eredetit veszni nem hagyó utókor fantáziáját. Nemzeti gödör Szabó Zola (Tökkolopi), Dióssi Gábor (Fegyverneki), Moldvai Kiss Andrea (Éva), Chován Gábor (Serteperti) és Menszátor Héresz Attila (Tempefői)