Színház, 2005 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
KRITTÜKOR Színház (idd ' (r&ÜcLotu / CcMG UJd - ^2jm f (J/éj tömlöcbe kerülni adósságai és egyebek miatt, röpke idő leforgása alatt pénzt kell szereznie. Koltai M. Gábor rendezése kellő nyomatékkal nehezíti az idő súlyát, szorítását a különben lomha és időtlen eseményekre. A címszerepet megformáló színész pedig egyértelműen a jelenből fogalmazza — olykor ironikusan a közeledő nyelvújítás táján rendszerváltó múltba zökkenti — Tempefőit. Ahogy az egész előadásra, az ő munkájára is rávall az aritmia, mely az összképből kiugratott, pirossal aláhúzó, karakterisztikus és karikaturisztikus pillanatok erőteljes, fájdalmas-szép jelentéseit elegyíti képlékenyebb, ismétlődésbe tunyuló részletek sablonjaival. Menszátor Héresz eszes, dacos, magának való, sprőd ifjút támaszt a szerepből. Nem nehéz őt a fiatal Petőfinek, a világhódításra készülő József Attilának elképzelnünk. A tüzet, a fényt, a hevet azonban rendre idő előtt oltja ki a korai megfáradás, az illúziótlanság, az átlagosnál nem sokkal nemesebb jellemező. Koltai M. Gábor érzékenyen ügyelt arra, színészei pedig vették a lapot (a kártyázás jelenete a legkitűnőbb, árnyalt betétek egyike), hogy a figurák átmeneti típusok, kevert egyedek legyenek. A főhős is az, két lányt bolondító, két nővért kiuzsorázni próbáló, linkócian elfogadó-túlcsigázó szerelmének tirádái és gesztusarzenálja például ereje teljében mutatja a színészt és a produkciót is. A kultúrára áldozni nem kész Gróf Fegyvernekiként Dióssi Gábor van legkevésbé elemében. Amikor már-már leszorul a színpadról, pótmegoldásokkal lopja viszsza magát; sajnos, vagy ő kerülgeti a szerepet, vagy a szerepet. Janicsek Péter (Múzsái, költő) jó belépőjéből úgy-ahogy kitelnek a későbbiek is. A barát funkciója sem a szövegek eloszlása, sem az elhalványuló viszonylat folytán nem hálás. Zborovszky Andrea (Rozália) a tiszta, kedves, humorizáló egyszerűségnek, szeretetnek megfelelő emberi dimenziót ad, a maga alkalmatlanságába belenyugvó tartalék múzsa csöndes lemondásával. Az Évaként suhanó Moldvai Kiss Andreának nehezebb megértetnie és elfogadtatnia magát — szerencsére egy „nagyjelenetben” (mely mind között a leghamlettesebb) mindez sikerül. Poroszlay Gergő Betrieger tipográfusa a kapitalizmus farkastörvényei nélkül, józan szelídséggel is képes vicsorogni. Honti Györgyöt mint Szuszmir fűzőt az átdolgozásban ritka élesebb komédiázás, a diákszínjátszás határzónájáig engedte a rendezés, Csikorgó költő gúnyájában viszont remekül regulázta jellemmé az önhitt, pragmatikus, a pályatársat vállon veregető irodalmi embert. Ahogy a saját önazonosságának maradékáért viaskodó Tempefőit leinti — ez nem te vagy —, az a spektákulum címerszerű, időmegállító, a ma szövetéből mintát adó mozzanata. Báró Tökkolopi és Egyik hajdú: Szabó Zola. Báró Serteperti és Másik hajdú: Chován Gábor. A Sediánszky Nóra dramaturgiai közreműködésével létrehozott tatabányai Csokonai-átigazítás a centrális figura mellett nekik kínálja a legjobban épített, leghatásosabb szerepeket. A feladatkettőzések értelme sem csupán a színészek számának limitálása. A szociálisan felső szereprégióban tétova agresszivitással, a szociálisan alsó szereprégióban botladozó szolgaszellemmel jelen levő Szabó és Chorán közreműködése hozza ki legpregnánsabban Koltai rendezésének társadalomkritikai extenzitását. Menszátor Héresz Attila mellett elsősorban belőlük ömlik az a (Tempefőiéhez képest egészen másfajta, sőt az övét okozó) eltévedtség, amely az előadás egészének ironikus rezignációjában kulminál. Tökkolopit és Sertepertit, illetve a két hajdút (a színvesztő, feketébe váltó öltözék uián is) feltűnés nélkül dualizálja a két színész. A méla (ez a jelző az újraírásban kevésbé illik rá) Tempefőivel együtt akár ötükben megvan a vígvégjáték országának teljessége. Koltai M. Gábor egyéb megoldásai nemegyszer igencsak feltűnőek. A második részt kezdő szavalatmontázs — Latinovits Zoltán, Major Tamás és további versmondó kiválóságok magnóhangján, legnagyobb költőink semmibe veszően duruzsolt verstöredékeivel — tán fölöslegesen veri bele a nézőbe a látottak (egyik) jelentését (másfelől nem könnyű hirtelen mit kezdeni a színészek és a költők hangsorsával, az életutakkal). Ám tény, hogy például egy vécéajtó mögül kinyúló kéz, mely egykét verskéziratot sürget a gödörből, nem hagyva kétséget e lapok közeli küldetéséről, lehet feltűnő — s egy-két viccre, beköpésre rámontírozódó — effektus, mégis remekül megfelel annak a nyersebb hangnak, amely ezt a stílus- és irodalomtörténeti eleganciát a mai, publicisztikusabb, szociologizáló, fiatalosan szabados közelítéssel kombinálni igyekvő korrajzot összeabroncsolja. TEMPEFŐI (Jászai Mari Színház, Tatabánya) Átdolgozta - Csokonai Vitéz Mihály nyomán -: Koltai M. Gábor és Sediánszky Nóra. díszlet: Paseczki Zsolt, jelmez: Földi Andrea. dramaturg: Sediánszky Nóra. rendező: Koltai M. Gábor. szereplők: Menszátor Héresz Attila, Janicsek Péter, Dióssi Gábor, Zborovszky Andrea, Moldvai Kiss Andrea, Poroszlay Gergő, Honti György, Szabó Zola, Chován Gábor. 56 2005. JÚNIUS Szántó Judit 'Megvolt Goldoni is CARLO GOLDONI: A KÁVÉHÁZ ■ Uff ti uJUJJ ■ V r euueUdr \Idííí ?i £_^éna kacsára lőni kritikusnak nem diaigot, sőt nem is öröm. Kicsit kínos: négy nappal a Kossuth-díj átvétele után Valló Péter feledhetőt rendezett. De ha belegondolunk, hogy ez a szezon volt a mindvégig érdekes, Kulka János révén pedig kiemelkedőt nyújtó III. Richárd ideje is, megvigasztalódhatunk, annál is inkább, hiszen a magát krónikusan túlvállaló Valló Péter pályája mindig egyenetlen volt: jelentős, sokáig emlékezetes produkciók váltakoztak gondolatszegényekkel. Jó lenne már egy klasszikus vígjáték a repertoárban: jöjjön Goldoni. Biztos hatás, baj nem lehet belőle. Csakhogy Goldonit, a nagy, színháztörténeti jelentőségű újítót mai szemmel nézve jobban jellemzi, amin túllépett a commedia dell’arte, mint amit bevezetni akart: az irodalmi igényű vígjáték. Rendezni pedig a rendelkezés szintjén pofonegyszerű, de élménnyé emelni pokolian nehéz, hiszen a dialógus naiv, banális, teljességgel poénok híján való, a jellemek egysíkúak, mélység nélküliek, a pszichológia kezdetleges, a cselekmény csak önmagát jelenti. Ennek megfelelően se szeri, se száma a klasszikus presztízsébe kapaszkodó, bágyadt-hagyományosan komédiázgató Goldoni-előadásoknak. És mégis: a XX. század egyik legnagyobb rendezői életműve, a Strehleré, forrott össze Goldoni színházával, Udvaros Dorottya Mirandolinája a magyar színháztörténet egy jelentős mozzanatának emblémájává válhatott, Zsámbéki Gábor Kaposváron eseménnyé tette A kávéház magyarországi bemutatóját, s ugyancsak éppen A kávéházból rendezett ugyancsak Kaposváron Mohácsi János általam sajnos nem látott, de szavahihető kollégák által bravúrosnak minősített s éppen mai életünk elevenébe vágó előadást. Goldoninak tehát, bármily átláthatónak látszik, titka van, amelyhez talán akkor férkőzhetünk közel, ha magunk elé idézzük a jelentős előadásokat. Egyszerűsítve XXXVIII. évfolyam 6. szám