Színház, 2009 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1. szám
VILAUbzHMHAz Tompa Andrea Orgia közben SILVIU PURCARETE FAUST-RENDEZÉSE Peter Stein huszonegy órás, „vágatlan” Faustja óta talán nem született ilyen merészet álmodó előadás e műből. Kelet-Európában majdnem biztosan nem. Silviu Purcarete szebeni előadásához is különleges csillagállás kellett, olyan, amilyen egyszer adódik egy művész és egy város életében (és adódik). Kellett hozzá, hogy Szeben 2007-ben Európa (egyik) Kulturális Fővárosa lett, s ezzel eurómilliók érkeztek, kellett az ottani Radu Stanca elnevezésű színház kiváló szervező-menedzsere, Constantin Chiriac, aki az egyedülálló feltételeket, a mintegy nyolcszázezer eurót a Faustprojekthez összegründolta. És elsősorban kellett maga Purcarete és látványtervezője, ebben a darabban egyenrangú társ-álmodója, Helmuth Stürmer. Félő, hogy még ha akadna is hozzá fogható magyar rendező (menedzser talán nem), Pécs mint EKF 2010-ben nem nyújt majd ilyen maradandó színházi eseményeket. Nem az előadás hosszúsága, hanem operai, sőt azt is meghaladó méretei, hatalmas, hetvenfős szereplőgárdája, egyedülálló látványvilága emeli a Goethe „nyomán” készült szebeni Faustot egyszeri színházi élménnyé. Igazi világköltészet (Weltdichtung) születik, ahogy Goethe a művet nevezte, egy mindent átfogó, grandiózus poéma a határtalan, pusztító emberi vágyakról. Purcarete pályáján egyértelműen a világköltészet (-irodalom, szintén goethei értelemben) a domináns; a nemzet feletti - nem a nemzetközi - irodalmi forrásanyag az ihletadója. Shakespeare, az antik dráma, Csehov, az operairodalom klasszikusai és kortársai. A színpad világpolgára ő, aki mégis a román színházi hagyományokból, elsősorban Liviu Chilei köpönyegéből bújt ki, aki a színház reteatralizálásáért szállt síkra 1956-ban írt és az akkor megindult Teatrul elnevezésű folyóiratban publikált kiáltványával. A Faust alkalmából felújított ipari csarnokban felállított színpadon, majd a mögötte a néző számára is megnyíló térben lenyűgöző látvány, focipálya méretű színházi tér fogadja a belépőt. Minden részlete tiszta teatralitás. Purcarete most nem történetet álmodik, nem azokat a finom emberi minőségeket boncolgatja, mint Shakespeare-rendezéseiben, még csak nem is a tömeget vizsgálja, mint számtalan előadásában tette - bár a tömeg itt éppenséggel jelentős -, hanem képeket fogalmaz térbe. Amit egyébként is szokott, Goethe Faustja az ő kezében inkább Dante Poklához válik hasonlóvá, s ha képzőművészeti párhuzamot keresünk, akkor főként Hieronymus Bosch triptichonja elevenedik meg, a Gyönyörök kertje, ennek középső része és jobb oldali szárnya, az Éden és a Pokol, beoltva sötét expresszionista színekkel és - Munch Sikolyának ellátott szájú alakját idéző - figurákkal, a János jelenései képeivel. Mindehhez az előadás egy egyedülálló színházi, cirkuszi gépezetet működtet. Purcarete most sem adaptálja a művet, azaz nem írja át, ő a szerzőt és szövegét mindig tiszteli, csak erős kézzel alakítja, húzza, formálja a maga képére. Az előadás első fele ismerős, bár meghatározhatatlan térben játszódik: egy hatalmas, kopott teremben, nagy üvegablakokkal. Egykori bálterem vagy könyvtár lehet ez, jobb napokat látott helyszín. A rendező Stürmerrel közösen tervezett tereinek mindig múltjuk is van: dicsőbb időkre emlékeztetnek - akár a Katonában rendezett Troilus és Cressidája -, mai lakói azonban lepusztult, öreg, itt felejtett figurák, mint akik nincsenek a helyükön, bérlők vagy önkényes foglalók. Kopott iskolapadokban egyen-lárvaarcú alakok mozdulatlanul bámulják fénylő laptopjaikat, mint egy halott osztály. Csak az öreg, slampos, clochard-szerű Faust válik ki közülük. Papírrongyok halmai, régi folyóiratok, kéziratok minden sarokban: a papír, az írott szó már rég elvesztette értelmét, kiürült, kihűlt minden, tudomány, alkotás célja, rendeltetése széthullott. Az öröklét szele fújja, sodorja a szemétté vált kéziratot. Nincs idő, vagy minden idő együtt van, minden öröktől fogva létezik ebben az alakban. Az idős (egyébként craiovai) színész, Ilie Gheorghe beszéde teátrálisan emelkedett, akárcsak a rövidesen felbukkanó, minden jelenetben alakot és hangot váltó Mefisztóé is. Purcarete színházában - különösen itt, most - minden végtelenül teátrális, ahogy az előadást „beintő” karmester figurája is az: egy fehér öltönyös, kalapos, feketére rúzsozott démoni férfi, aki a színpadról lerántja a leplet, hangsúlyozva: itt színház kezdődik. A rendező ismert és kedvelt alakja ő: a Halál. Ő ad keretet itt az előadásnak. A rendező Mefisztója igazi találmány, mind a szerepalak, mind a fiatal színésznő. A nemtelen, kortalan 2009. január 5. XLII. évfolyam 1.