Színház, 2009 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2009-01-01 / 1. szám

VILAUbzHMHAz Tompa Andrea Orgia közben SILVIU PURCARETE FAUST-RENDEZÉSE P­eter Stein huszonegy órás, „vágatlan” Faustja óta talán nem született ilyen merészet álmodó elő­adás e műből. Kelet-Európában majdnem biztosan nem. Silviu Purcarete szebeni előadásához is különle­ges csillagállás kellett, olyan, amilyen egyszer adódik egy művész és egy város életében (és adódik). Kellett hozzá, hogy Szeben 2007-ben Európa (egyik) Kultu­rális Fővárosa lett, s ezzel eurómilliók érkeztek, kellett az ottani Radu Stanca elnevezésű színház kiváló szer­vező-menedzsere, Constantin Chiriac, aki az egyedül­álló feltételeket, a mintegy nyolcszázezer eurót a Faust­­projekthez összegründolta. És elsősorban kellett maga Purcarete és látványtervezője, ebben a darabban egyenrangú társ-álmodója, Helmuth Stürmer. Félő, hogy még ha akadna is hozzá fogható magyar rendező (menedzser talán nem), Pécs mint EKF 2010-ben nem nyújt majd ilyen maradandó színházi eseményeket. Nem az előadás hosszúsága, hanem operai, sőt azt is meghaladó méretei, hatalmas, hetvenfős szereplőgár­dája, egyedülálló látványvilága emeli a Goethe „nyo­mán” készült szebeni Faustot egyszeri színházi él­ménnyé. Igazi világköltészet (Weltdichtung) születik, ahogy Goethe a művet nevezte, egy mindent átfogó, grandiózus poéma a határtalan, pusztító emberi vá­gyakról. Purcarete pályáján egyértelműen a világkölté­szet (-irodalom, szintén goethei értelemben) a domi­náns; a nemzet feletti - nem a nemzetközi - irodalmi forrásanyag az ihletadója. Shakespeare, az antik drá­ma, Csehov, az operairodalom klasszikusai és kortár­sai. A színpad világpolgára ő, aki mégis a román szín­házi hagyományokból, elsősorban Liviu Chilei köpö­nyegéből bújt ki, aki a színház reteatralizálásáért szállt síkra 1956-ban írt és az akkor megindult Teatrul elne­vezésű folyóiratban publikált kiáltványával. A Faust alkalmából felújított ipari csarnokban felállí­tott színpadon, majd a mögötte a néző számára is megnyíló térben lenyűgöző látvány, focipálya méretű színházi tér fogadja a belépőt. Minden részlete tiszta teatralitás. Purcarete most nem történetet álmodik, nem azokat a finom emberi minőségeket boncolgatja, mint Shakespeare-rendezéseiben, még csak nem is a tömeget vizsgálja, mint számtalan előadásában tette - bár a tömeg itt éppenséggel jelentős -, hanem képeket fogalmaz térbe. Amit egyébként is szokott, Goethe Faustja az ő kezében inkább Dante Poklához válik ha­sonlóvá, s ha képzőművészeti párhuzamot keresünk, akkor főként Hieronymus Bosch triptichonja elevenedik meg, a Gyönyö­rök kertje, ennek középső része és jobb oldali szár­nya, az Éden és a Pokol, beoltva sö­tét expresszio­nista színekkel és - Munch Si­kolyának ellátott szájú alakját idé­ző - figurákkal, a János jelenései képeivel. Mindehhez az előadás egy egyedülálló színházi, cirkuszi gépezetet működtet. Purcarete most sem adaptálja a művet, azaz nem írja át, ő a szerzőt és szövegét mindig tiszteli, csak erős kézzel alakítja, húzza, formálja a maga képére. Az elő­adás első fele ismerős, bár meghatározhatatlan térben játszódik: egy hatalmas, kopott teremben, nagy üveg­ablakokkal. Egykori bálterem vagy könyvtár lehet ez, jobb napokat látott helyszín. A rendező Stürmerrel kö­zösen tervezett tereinek mindig múltjuk is van: dicsőbb időkre emlékeztetnek - akár a Katonában rendezett Troilus és Cressidája -, mai lakói azonban lepusztult, öreg, itt felejtett figurák, mint akik nincsenek a helyükön, bérlők vagy önkényes foglalók. Kopott iskolapadokban egyen-lárvaarcú alakok mozdulatlanul bámulják fénylő laptopjaikat, mint egy halott osztály. Csak az öreg, slam­­pos, clochard-szerű Faust válik ki közülük. Papírrongyok halmai, régi folyóiratok, kéziratok minden sarokban: a papír, az írott szó már rég elvesztette értelmét, kiürült, kihűlt minden, tudomány, alkotás célja, rendeltetése széthullott. Az öröklét szele fújja, sodorja a szemétté vált kéziratot. Nincs idő, vagy minden idő együtt van, minden öröktől fogva létezik ebben az alakban. Az idős (egyébként craiovai) színész, Ilie Gheorghe beszéde teátrálisan emelkedett, akárcsak a rövidesen felbukkanó, minden jelenetben alakot és hangot váltó Mefisztóé is. Purcarete színházában - különösen itt, most - minden végtelenül teátrális, ahogy az előadást „beintő” karmester figurája is az: egy fehér öltönyös, kalapos, feketére rúzsozott démoni férfi, aki a szín­padról lerántja a leplet, hangsúlyozva: itt színház kez­dődik. A rendező ismert és kedvelt alakja ő: a Halál. Ő ad keretet itt az előadásnak. A rendező Mefisztója igazi találmány, mind a sze­repalak, mind a fiatal színésznő. A nemtelen, kortalan 2009. január 5. XLII. évfolyam 1.

Next