Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2012-08-01 / 8. szám
VILÁGSZÍNHÁZ sírtók BÉCS A szereposztás koncepcionális eleme, hogy Wolandot és a Mestert ugyanaz a színész, Paul Rhys játssza. Számomra ez csak az utolsó pillanatokban derült ki. A professzor-mágus magas, sovány, feketébe öltöztetett, kissé „sifrírozott” figuráját tovább semlegesíti egy fekete szemüveg. A vége felé ágyékkötőre vetkőzik. Mesterként átkarolva Ponczius Pilátust (Tim McMullan) gyengéden kivezeti a színpadról, mintegy fölmentve őt a bűn alól. Ebben a jelenetben ikonikusan a Jézus-figurával (César Saeachou) is azonítható. Az író eggyé forrasztása teremtményeivel szép gondolat. Utóvégre az egész történet a Mester (értsd: Bulgakov) fejében játszódik le. Ezt a többszörös áttételt a rendező McBurney azzal is tudatosítja, hogy - díszlet nem lévén - könnyedén fonja egybe a regény (dráma) idősíkjait. Nincsenek külön valóságos és virtuális szférák, az epizódok egymásba mosódnak, a technika segítségével Jeruzsálem és Moszkva, a keresztre feszítés és a kórház, az írók Háza és a sátán bálja lazán váltja egymást, az előző „helyszín” szereplői még ott vannak, amikor a következők már „játszanak”. És nincsenek sem ideológiai, sem vallási ikonográfiák, a megfeszítésnél sem látható kereszt. Krisztus egy talapzaton áll emblematikus tartásban, vékony „nyilakkal” mint egész alakra kiterjedő töviskoronával körbezárt testtel, szoborszerben. Erős színészet jellemző a produkcióra, de az előadás karakteréből következően az alakítások nem a pszichoanalízisre, nem a finom részletekre, nem az intimitásra koncentrálnak. Mikroporttal fölhangosított, nagy érzelmi amplitúdóval megszólaló beszédaktusok részesei vagyunk, nem a bensőséges építkezés, hanem a gesztikusság, a csoportszínházi pontosság nyűgöz le mindenekelőtt. Valaki vízszintes rudat tart a magasba, másvalaki lehúzza derékmagasságig: ez az ablaknyitás. Az „ajtók” is így működnek, például összehordott székeket kikerülve használható a „bejárat”. Egy-egy életszerű pillanatot - zsúfoltságot a villamoson vagy utcai jelenetet - elegáns koreográfiával állítanak elő. Ha valaki, akkor Sinéad Matthew Margaritája - apró termetű, rekedtes hangú, belső meggyőződését energikusan közvetítő személyiség - emelhető ki. De az egész az, ami hat. A hömpölygően romantikus kísérőzene, a színpadi mechanizmus költői metaforája és a lakonikus, fegyelmezett színészet együtt. A remény színháza Számomra a szintézis Ariane Mnouchkine előadása, a Les Naufragés du Fol Espoir. Hozzávetőleges magyar fordításban: Az Őrült Remény hajótöröttei. A Földspoir egy párizsi „guingette” (zöldvendéglő) neve, amelynek tulajdonosa kiadja a padlásteret egy csapat megszállott filmesnek (korábban a nemzeti filmipar alkalmazottai), akik amatőr szereplőkkel némafilmet forgatnak. A játék alapideje: 1914, az első világháború kitörése. A készülő film egy Verne-regényen alapul, témája az 1860-as évek emigrációs hulláma, az aranyláz, a gyarmatosítás, az indiánok üldözése, helyszíne egy tengerjáró hajó, szereplői az utasok, akik a Hornfoknál hajótörést szenvednek. A baloldali szellemű filmesek az emberiség XX. századi utópiáját (őrült reményét?) próbálják fölrajzolni, mozijuk cselekménye a liberális, sőt forradalmi szabadgondolkodó, Európa felszabadításáról álmodozó Rudolf trónörökös és Vetsera Mária halálával (1889) kezdődik, amelyet politikai gyilkosságként mutatnak be. A továbbiakban kalandos jelenetekben ábrázolnak, illetve fikcionálnak történéseket, találkozásokat, eszmei összecsapásokat, például az indiánokat gyilkoló kolonialistákra vadászó „apácakommandó” akcióit, a dél-amerikai gyarmatosításról tárgyaló Viktória királynő és Charles Darwin diskurzusát és egy sor - olykor tettlegességig fajuló - vitát a marxizmusról, a pacifizmusról, a női választójogról, a politikai merényletekről, és így tovább. A filmforgatás szüneteiben hír érkezik az odakinti eseményekről, a szarajevói merényletről, a szocialista politikus Jean Jaurés meggyilkolásáról, és mindarról, ami életszerűen belejátszik művészi munkájukba. Mnouchkine elkötelezetten baloldali Napszínháza a maga - tőlünk nézve - elképzelhetetlen munkamódszerével (ezt az előadást csaknem egy évig próbálták naponta reggel fél kilenctől estig) nosztalgikusan és bánatosan tekint a szocialista mozgalmak meghiúsult reményeire. Elkötelezettsége mellett van benne egy adag fájdalmas irónia. Képzeljék el, hogy egy jelképes menekülthajó utasai - szicíliai emigránsok, romantikus szerelmesek, aranylázban égő férfiak, affektáltan bogyatag művésznők, agitátorok, anarchisták és nőemancipátorok - együtt éneklik a hajóorrban az International. És a bécsi közönség megtapsolja. Fantasztikus képi világban és színészbalettban van részünk. A Mnouchkine-nál mindig helyspecifikus (nem hagyományos színházba kontemplált) tér, a párizsi Cartoucherie-t helyettesítő jókora pavilon - Bécsben a vásár egyik csarnoka - csodák színhelyévé válik, amelyeket a negyventagú „stáb” állít elő a szemünk láttára. A legfőbb attrakció a filmforgatás. Nem az egyetlen kurblis masina, hanem az imitált technika. A jeleneteket „némában” forgatják, mintha a kész filmet látnánk, a színészek tátognak, arckifejezésük, szemforgatásuk, gesztusaik hihetetlenül hitelesen idézik a régi mozikból ismert képeket, szövegük pedig Az Őrült Remény hajótöröttei 38 XIV. évfolyam 8. 2012. augusztus