Színház, 2012 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2012-02-01 / 2. szám
SZÍNHÁZTÖRTÉNET részletekkel tarkított, aprólékosan megfestett és kifaragott képek sorozatává transzponálták a klasszikus drámákat, amelyek így az akkoriban közkedvelt historista festészet [...] alkotásainak meghosszabbításaivá váltak”.37 Előadásaikban a meiningeniek hangsúlyozták „a színészeknek egymáshoz és a díszlethez való vizuális viszonya fontosságát, elvetve a szimmetrikus elrendezéseket, illetve a színpad vizuális megszervezésének tökéletesítésére törekedtek, különösen a díszlet megvilágításával és megjelenítésével”.38 Az általuk kialakított történeti realizmus (historical realism) legfőbb elvének a díszlet és a jelmez történetileg az adott korszakban hitelesnek tartott jellemzőinek megmutatását tartották, alárendelve ezeket a dráma értelmezésének, s így a jelenetek látványos, történetileg, de érzelmileg és értelmileg is „hű” színpadra állítását. „Náluk a hely, a kor és a bennük zajló történések érzelmi klímája mint az egész darabot és az adott jelenetet mozgató »értelem« közvetlennek tartott közvetítője vált elsődlegessé.”39 A Tragédia előadásában az emberiség történetének érzékelhetővé tételéhez a meiningeni hatáskeltés módszerei nemcsak a szcenikában és a jelmezekben jelentek meg, hanem a tömeget szimbolizáló csoportok elrendezésében és mozgatásában is.40 Paulay több mint száz embert tanított be különféle szerepekre, s a nagyszámú statisztémán kívül a Nemzeti egész társulatára szükség volt a mű előadásához. A tömeget kisebb csoportokban mozgatta, önálló feladatokat adva számukra, s különösen a történeti színekben volt kiemelkedő a színpadi személyzet létszáma.41 A meiningeni gyakorlathoz ismét hasonló módon a kisebb szerepekben is a kortársak által nagyra tartott színészek és színésznők léptek fel.42 A tökéletes illúzió megteremtése céljából a különböző hanghatások alkalmazása mellett Paulay meghatározó dramaturgiai funkciót szánt a kísérőzenének is. Már az előadás is nyitánnyal indult, s a rendezőpéldány harmincnégy zeneszámról tudósít. Mint azt Kaizinger Rita megállapította, a felvonásközi közjátékoknál a zenekar együtt zenélt, „az egyes színek folyamán pedig [Paulay] hangszercsoportra bontva, alkalmanként akusztikailag is jól elkülönítve meghatározó hangszín elemként, hangulatteremtő effektusként is használta”.43 Az ember tragédiája tökéletes lehetőséget biztosított Paulay számára, hogy hatalmas pannókat és történeti tablókat felvonultató előadásában a látványon keresztül megjeleníthető (történeti) idő és (történeti) tér a korábbi színpadra állítási módszerekhez képest megváltozott formában jelenhessen meg 44 - pontosan azért, mert érzékelte, hogy a korszak elvárásainak megfelelően a vizű l •DKXO A FRASIm FOUR All ALOM BAK. EO.YNTOMI IUUS2W.DAND. JÁSZAI MARI MIM’ ÉVA AZ EMBER TRACKITIÁJÁBAN. Strolicky fényképéi ntáo. 37 KÉKESI KUN 2007,17. 38 BOOTH 1999, 334. 39 KÉKESI KUN 2007, 22. 4° Silberstein például így méltatta az egyiptomi színt: „Az egyiptomi dekoráció, a hieroglifákkal fedett oszlopok, az öt emelkedő piramis a háttérben lenyűgöző benyomást keltett. Paulay a színesjelmezű csoportokat is nagyon elevenen mozgatta. [...] Egészében véve ez a jelenet mélyen festői hatást gyakorolt” (SILBERSTEIN 1883, idézi F. DÓZSA 1983,121.) 41 Paulay rendezőpéldánya szerint az egyiptomi képben például harminc egyiptomi munkás, hat felügyelő, nyolc gyermek, négy házi, a halott rabszolgát kivivő munkás szerepelt a szöveges szereplőkön (Ádám, Éva, Lucifer és a haldokló rabszolga) kívül, míg a bizánci képben tizennyolc keresztes vitéz, nyolc pátriárkás katona, négy trónszékvivő, két repülő boszorkány, tíz eretnek, papok (a férfikar többi tagja) játszott, és a párizsi színben négy közönséges nő, húsz nép, tíz rongyos újonc, hat nemzetőr, tíz nép, egy bakó, egy bakósegéd kapott helyet (PAULAY 1883b). Ebből a szempontból valóban sokkhatásként érhette a nézőket az eszkimó-kép mindössze négy szereplője. 42 Prielle Kornélia például a londoni képben egy asszonyt személyesített meg, míg Márkus Emma Hippiát játszotta a római képben, Újházi Ede pedig Péter apostolt a bizánci képben, s Lóvélt a londoni képben. 43 KAIZINGER 1997, 44. A kísérőzene szólamanyagát egészen 1939-ig használták. 44 Mint azt a Fővárosi Lapok kritikusa írta: „Nem a »vanitatum vanitas« csüggesztő bölcsészete szól e műből; melegszívű költő szól belőle, ki a világtörténet drámailag jellemző, szomorú konkrét képei mellé vigaszul állítja fel a szív benső világát és a hit biztató malasztját. (...) Sokan voltak, (...) s ez a nagy közönség négy óra hosszán át szakadatlan figyelemmel nézte ama nagy történeti tablottk életelevenségét, melyek némelyikéhez szűk a mi színpadunk.” (Fővárosi Lapok, 1883. szeptember 22.) 2012. február 41 www.szinhaz.net