Színház, 2019 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2019-06-01 / 6. szám
KRITIKÁ gósan, a megjelenésekor.) Noha Fejes Endre regényét én Bán Zoltán Andrásnál valamelyest kedvezőbben ítélem meg, magam sem gondolom, hogy része lenne a kánonnak. De a színházi bemutató és főként a történet folytatása szempontjából fontosabb kérdés, hogy maga a regény, illetve a „hábetlerizmus” mint kifejezés mit mond a mai néző számára. Tartok attól, hogy az 55-60 év alatti, nem bölcsész (sőt, nem irodalom szakos bölcsész) végzettségűek túlnyomó többségének szinte semmit. Aminek nemcsak az a következménye, hogy az első felvonás nem hagyatkozhat befogadói emlékekre, és erősen sűrítve, de a történetet nem ismerő néző számára jól érthetően kell elmesélnie a sokszereplős, több évtizeden átívelő történetet, hanem az is, hogy mindaz, ami a második felvonásban történik, nem kap többletjelentést, nem válik szimbolikussá (végképp nem archetipikussá) pusztán attól, hogy Hábetlerékkel történik. Bár elképzelhető, hogy 1997-ből még nem látszott olyan tisztán a helyzet, mint 2019-ből. Ugyanis lett volna egy másik rendszer, ahol elvi-ideológiai értelemben a kezünkbe vehettük volna a történelmünk irányítását. Ez a rendszer a liberális demokrácia volt, amelyhez - hogy egy sokat hangoztatott közhellyel éljek - nem nőtt fel a magyar társadalom. A rendszerváltás hábetlerizmusa - Tasnádi éles meglátása szerint - az a pillanat, amikor a család harmadik generációja, ifj. Zentay Gyuri, Hábetler Józsi és feleségeik, Sós Kriszta és Kárpáti Orsi a demokráciát aprópénzre váltják, vagy konkrétabban: az Ausztriából beszerezhető hűtőszekrényekre cserélik. A helyzet különben azóta sem sokat változott, sőt, a fogyasztói társadalom elég időtöltést és szorongást kínál számunkra, hogy elterelje a figyelmünket a valóságról. A Katona előadása pedig azt bizonyítja be, hogy a Rozsdatemető korántsem egy saját korába zárt történet, hanem nagyon is folytatható, mi, a társadalom írjuk a folytatást, Tasnádi István pedig egy előadás szövegében rögzíti történelmi jelentőségű hábedlerkedéseinket. Nem ez az első színházi előadás a Rozsdatemetőből - a színpadi változatot maga Fejes Endre írta 1963-ban a Thália Színház számára, amely változatot aztán a hatvanas években több vidéki színház is bemutatta. Ezen kívül 1980-ban (József Attila Színház, r. Berényi Gábor) és 1995-ben (Thália Színház, r. Csiszár Imre) volt egy-egy nem túl nagy port kavaró bemutató Fejes művéből. Tasnádi István a színpadi átiratot és a regényt használta, hogy egy új, sűrítettebb változatot készítsen - ez adja a Rozsdatemető 2.0 első felvonásának szövegét. Valódi sűrítmény ez, hiszen maga a regény is kétszáz oldalba szuszakolja a Hábetler család ötven évét, ebből lesz aztán Tasnádi átiratában egyetlen felvonás. Ez a felvonás több, dramaturgiai szempontból felesleges szereplőtől megszabadul - így például a három Hábetler lányból kettőt csinál -, és elsősorban ifj. Hábetler Jánosra koncentrál, őt teszi meg narrátornak a könyv mindentudó narrátora helyett. A második részből, amely a hatvanas évektől a kettőezer-tízes évekig tart, már eltűnik a narrátor, és a történetmesélés mikéntje is nagyban eltér az első felvonásétól. Ennek oka a regény és a színház közti műfaji különbségekből adódik. A könyv ugyanis elsősorban hétköznapi, a történelem szempontjából érdektelen életesemények felsorolásán keresztül villantja fel a fontosabb történelmi gócpontokat, amelyeket a Hábetler család legtöbb tagja csak átvészelni szeretne. A második rész azonban ezekből a gócpontokból építkezik, felmutatja őket, és azt a kérdést teszi fel, hogyan reagálnak vagy nem reagálnak ezekre a családtagok, s mindez jóval teátrálisabb formát eredményez. U. B.: Ez az építkezés csapdahelyzetet eredményez, igazán akkor válhatna különlegessé és bonyolulttá a történet.