Színház, 2019 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2019-04-01 / 4. szám
és feleségéről, Kertész Elláról írtak a lapok. A Vígszínház kiváló művészei 1907-ben egy mára teljesen feledésbe merült színjátékban, Henry Bernstein A tolvaj című művében aratták legnagyobb sikerüket. Adarab hosszú második felvonása pusztán kettejük között játszódott. Olyan idegkorbácsoló izgalmat tudtak a színpadra teremteni, hogy a közönség minden előadáson áttapsolta a második és harmadik felvonás közötti szünetet” - írta Galamb Sándor.„ Szász Zoltán kritikus elragadtatottan próbált tényszerűen szólni a házaspárról, nem kevesebbet állítva, mint hogy pesti különlegességek: „Nem két művész polgári egyesülése ez, akiket a hitvesi viszonyon kívül semmi művészi érdeklődés nem köt össze, nem is egy olyan partnerpár, mely folyton együtt s rendesen egyforma ellenszerepekben játszik, mint ahogy azt gyakran látjuk az operettszínpadokon. Nem, ennek a két művészembernek az együttműködése sokkal behatóbb és egyénibb. Ha nem is játszanak mindig együtt, s nem mindig a két főszerepben egymással szemben játszanak, mégis sokkal összenőttebbek, sokkal együvé tartozóbbak, mint a pesti színházi élet bármely más törvényes vagy törvénytelen, tartós vagy állandó művészkettőse.”101 Az 1930-as évektől Góthék helyét Páger Antal és Komár Júlia foglalta el. A Belvárosi Színház fiatal művészei 1933-ban házasodtak össze. Ettől kezdve 1945-ig, amikor elhagyták Magyarországot, az érdeklődés középpontjában maradtak. Páger és felesége 1937-ben a Vígszínházhoz szerződött. Az eseményről a Színházi Élet is beszámolt, s arra a kérdésre, hogy Páger Antal milyen mint magánember, Intim Pista így válaszolt: „Komoly, dolgozó színész. Tamás utcai villájában a legharmonikusabb boldogságban él a feleségével, a kitűnő, intelligens Komár Júliával. Nem bohémek, hanem igazi művészek, akik áhítatosan tisztelik ezt a mesterséget, amely még biztosan sok babért tartogat a számukra.11 A házaspárról szóló riportok azonban nemigen érintették a művészlét problémáit, hanem azt sugallták, hogy a kiemelkedő tehetségű színészek végre beilleszkedhetnek a társadalomba, villát építhetnek, példás családi életet élhetnek, a színésznők gyermekeket vállalhatnak. Ezek a beszámolók éppen a leglényegesebb kérdésekről nem tudósítottak: például arról, egyenrangúnak érezték-e kapcsolatukat, miként vélekedtek a hirtelen jött népszerűségről, s őszintén viselkedtek-e a nyilvánosság előtt. Ugyanezekkel a dilemmákkal kell szembenéznünk, ha a következő korszakban született írásokat fellapozzák. A beszámolók azt sugallták, hogy a kommunista Gábor Miklós és a társutasnak számító Ruttkai Éva nemcsak este héttől tízig, hanem életük valamennyi percében a közönség szolgálatában álltak. A népi demokrácia színész álompárja példát mutatott a gyermeknevelésben, az aktív pihenésben. A Sztanyiszlavszkijmódszer elfogadásával és alkalmazásával, a közügyek iránti felelősségérzettel pedig megtestesítették az új művészideált. Kristóf Károly riportja, mely a Színház és Mozi című hetilap első oldalán jelent meg, beszédesen szemlélteti a korszak hangulatát: „Csendes vasárnap délután. Ruttkai Éva szerepet tanul. Új magyar film főszerepét. A filmnek Egy pikoló világos a címe. No, de nem az új filmről óhajtunk írni, nem is a sörről, hiszen feketekávét kortyolgatunk. Ruttkai Éva hazajött Lausanne-ból, ahol ma magyar nőküldöttség tagjaként részt vett az anyák világkongresszusán. A szereptanulást megzavarva, a Lausanne-ban lezajlott eseményekről, élményeiről kérdezzük. A férj, Gábor Miklós is leteszi a könyvet (Victor Hugo Ruy Blas című drámáját, ezt olvassa alapos okkal, mert az új évadban eljátssza), s hallgatja a beszámolót. Halkan beszélgetünk, nehogy felkeltsük a szomszéd szobában édes délutáni álmába merült kis Julikát.”12 Gábor Miklós naplójegyzetei azonban kissé árnyalják ezt a képet. A színész 1954. május 13-án kelt feljegyzése szerint mulatságosnak tartotta, hogy valódi élethelyzetük ellentétben állt azzal a képpel, melyet a sajtó róluk közvetített: „ahogy hazatérve belépek a lakásunkba, váratlanul meglátom, amit már megszoktam, már észre se veszek, de most, meghökkenve, váratlanul... a kopott térítők... a szűk szobák szedett-vedett bútorzata... az a kitört lábú szék ott... a járóka az udvarra néző ablak alatt...” És eljátszott a gondolattal, mi volna, ha egy újságban fényképen látná viszont ezzel az aláírással: „Két vezető művész lakása a népi demokratikus Magyarországon”.13 De még ennél is megdöbbentőbb élménye, hogy amikor a Balatonon megismerkedtek egy tizenöt éves fiúval, a nagymama megpróbálta megtiltani unokájának, hogy színészek társaságában töltse a napot: „gyanakszik ránk, félti tőlünk a srácot, talán valami beteges rontástól fél, színésznépség vagyunk (milyen érdekes lenne az élet, ha annak a nagymamának volna oka a gyanakvásra!) [...]”.14 Úgy látszik, hogy a színészek megítélése Rousseau óta nem sokat változott, noha családi életük az évszázadok alatt jelentősen átalakult. 9 Galamb Sándor, „Gyorsvonat - első osztály”, Film, Színház, Muzsika, 1966,12. száza, 24. 10 Szász Zoltán, „Góthék”, Színházi Hét, 1912,11. szám, 3. 11 „Maga csak tudja... Intim Pista, hogy...” Színházi Élet, 1937,14. szám, 30. 12 Kristóf Károly, „Színésznő az anyák világkongresszusán. Ruttkay [sic] Éva beszámolója élményeiről”, Színház és Mozi, 1955,29. szám, 2. 13 Gábor Miklós, Egy csinos zseni (Budapest: Magvető, 1995), 83. 14 Uo., 167-168. Kiemelés az eredetiben: Gábor Miklós ezt a részt 1995- ben írta a szövegbe.