Színház és Filmművészet, 1955 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1955-02-01 / 2. szám
egy-egy jó színész ajkáról. Beszédkultúra tekintetében mindenképp van hát mit tanulni belőle a jövőben, pótolva az elmulasztottakat. * n/atomét említettem az imént s talán nem is egészen véletlenül. Az ő Bánk bánja éppúgy a politikai reakció sötét korszakában született, mint Az ember tragédiája, amelyet Madách a Bach-korszak utolsó éveiben, 1859—60-ban vetett papírra. Mégis, milyen más a két remekmű végső kishangzása. Katona hőse bukásában is sokkal határozottabban mutat a jövő felé, mint Madách Ádámja, aki pedig szerencsésen kiszabadul Lucifer rontó varázslata alól. Miért? —z a válasz rá egyszerű. Mert a két mű keletkezésének időpontját nemcsak negyven év, de egy egész világ választja el egymástól. S épp ebből adódik különbözőségük. Katona kora, Martinovicsék vérbefojtott forradalmi megmozdulását egy emberöltővel maga mögött hagyva, már 1848—49 felé halad. A Bánik bán költőjében tehát szinte sejtelemszerűen élt a készülő új forradalom ígérete. Drámája ezért félreérthetetlenül egyértelmű. Madáchnál lényegesen más a helyzet. Az elbukott szabadságharc frissen sajgó emléke (amihez a költő családi tragédiája is jálsul) megnöveli sötétézen látását s csaknem olyan pesszimistávé teszi őt, mint az Előszó költőjét. A kor hangulata lefelé tendált, a forradalmi eszme elhalványult s beleveszett a kétségbeejtően reménytelen magyar éjszakába. Az aradi bitófák évtizedeken átnyúló árnyéka vetődik Madách remekművének bölcsője fölé. Csoda-e, ha a magyar katasztrófa költőnk képzeletében világkatasztrófává, az egész emberiség tragédiájává szélesedik? Ádám — aki megálmodja faja egész történetét — minden újabb kísérleteiét kudarccal végzi. Akárha Vörösmarty szörnyű panasza vetne visszhangot a Tragédia álomképei végén: »Nincsen remény, nincsen remény!« Ám a költő, közvetlenül a nagy mű befejezése előtt, a sokszólamú szimfónia utolsó tételében legyőzi pesszimizmusát s megcsendíti a biztató égi szózat optimista hangját. Hogy miért, erre is a kor ad feleletet. 1860-ban már érzett a bosszúálló osztrák elnyomatás enyhülése Magyarországon. A közvetlen reakció már végét járja s az éjszaka sötétjén lassanként átüt a közelgő hajnal derengése. Madách még nem tudja konkréte megjelölni a tragikus helyzetből kivezető utat, módot és eszközöket, de, miért hisz a jövendő jobbrafordulásában, hát Istenre bízza a segítséget, ahogy az szinte természetes egy misztériumdráma koncepciójában. Mert kétségtelen, hogy a Tragédia — műfaját tekintve — misztérium. Az égben kezdődik, az Úr és Lucifer harcával, amelynek folytatása aztán a földön Ádám és Lucifer között zajlik le, végül kibékíthetetlennek hitt tézis-antitézisét az égi szózat szintézise oldja fel: »Mondottam, ember! küzdj és bízva bízzál!« A mű keletkezésének időpontja így és itt válik nemzeti voltának magyarázatává. Sokan sokszor fölhánytorgatták, hogy a Bánk bán mellett legnagyobb drámai alkotásunknak tematikájában nincs semmi magyar vonás. (Lucifer említi csak az eszkimó-jelenetben egyhelyi »nagy Hunyadot«.) A polgári szemléletű esztétikusok ezen módfelett megütköztek, elmulasztván figyelmüket a korra fordítani, amelyben Madách »nemzeti hazafiságot és egyetemes emberi célokat« egyesítő műve megszületett. Pedig, ha erre gondolnak, előttük is nyilvánvalóvá lett volna: mennyire végzetszerűen meghatározott magyar alkotás Az ember tragédiája. Sehol a világ más táján nem íródhatott volna meg abban az időben, csak nálunk, ahol a pesszimizmus akkor vívta legkritikusabb harcát a feltörő optimizmussal. T"“^esszimizmus és optimizmus .. . Valóban, itt van az egész Tragédián végigvonuló drámai küzdelem lényege, ebben a kettősségeiben. Ádám, a költő: optimista. Lucifer, a kritikus: pesszimista. S legizgalmasabb kérdése a drámának épp az, melyik győzedelmeskedik majd a másikon. Ádámot nem törik meg a sorozatos kudarcok, minduntalan arra sürgeti Lucifert: vezesse új útra, »új létre«, hol »tisztultabb formában!« véli feltalálni megbukott eszményét. Egyenes, nyílt, gyanútlan lélek ő, telve jóhiszeműség g Színház és Filmművészet — 5 •Í13