Szinház és Mozi, 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1955-07-22 / 29. szám
II BARTÓK-ÜNNEPSÉGEN Minden újság megírta, hogy az Országos Béketanács székházában július 15-én délután ünnepélyes keretek között átadták Bartók Béla Nemzetközi Békedíját. A tudósításokból az olvasók megtudtak sok mindent az ünnepségről, de azt hiszem, adósak maradtak azzal, hogy nem közvetítették az ünnepség hangulatát. Akik megjelentek, megrendítő módon átérezték. Bartók szűkebb családján kívül a tágabb család, a tanítványok, a magyar zene legkiválóbb képviselői. Szép, érdekes művészfejek hajoltak össze az asztalok fölött, s nemcsak zenészek, hanem festők, szobrászok, írók, tudósok. A díszteremben egy nagy üvegtárlóban gyönyörű hímzések, faragványok, korsók, a nép ajándékai a Béketanácsnak. Minden öltés, minden szirma a virágoknak egyazon közös gyökérből ered, mint a nagy magyar zeneszerző művészetének hangja, ritmusa, ereje: a nép szívéből. Milyen régen volt, hogy Bartók és Kodály tarisznyával a vállukon elindultak, hogy összegyűrsék a »szegények kincsét«, a dalt. S íme ezt a kincset megtetézve, mint gazdag ajándékot fogadja ma már az egész világ. Sok százmilliós tábor harcosai hirdetik ezt a zenét, ezeket a mélységből szakadt figyelmeztető hangokat. Az ünnepség résztvevőit szinte jelképes erő keríti Bartók Béláné Pásztory Ditta is Ma, ifj. Bartók Bála a békedíj okmányát és a plakettet nézik (Magyar Fotó — Tormái felv.) hatalmába, amikor Bartók hangja megszólal és elmondja a Cantata profana szövegét, a román népköltés e remekét — magyarul. Erő és hatalom állított szembe magyart és románt még akkor, amikor a nagy művész szívében a két nép művészete és más szomszéd népeké már úgy összeillett, mint csokorban a sokféle virág. Amikor ifj. Bartók Béla helyéről felemelkedik, hogy elfogadja Andics Erzsébet kezéből azt a békedíjat, amelyet Helsinkiben Nazim Hikmet, a nagy, török békeharcos költő kezéből vett át a magyar küldöttség vezetője, meghatott csend támad. A szobrászművésztől, aki Bartók szobrát alkotta, halk hang kérdezi: — Ugye, hasonlít az apjához? — Hasonlít. Pedig a kéz, amely a díjat átveszi, nem hangjegyeket ír, hanem gépeket tervez. (Ifj. Bartók Béla gépészmérnök.) S mintha valami mesebeli sátorrá tágulna ebben a pillanatban a díszterem. Úgy érzem, nemcsak százfőnyi meghatott ember van itt jelen, hanem mindenki, aki békét akar. Zeneszerző és gépészmérnök, zongora és esztergapad, művészet és termelőmunka, apa és fiú találkozott itt egy kézfogásban s a harc jegyében, amely átalakítja a világot békés otthonná. (V. I.) 6