Szinház és Mozi, 1955. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1955-07-22 / 29. szám

Színésznő­ AZ ANYUK VILÁG­KONGRESSZUSÁN, serendes vasárnap dél­­után. Ruttkai Éva szerepet tanul. a­ magyar film főszerepét. A filmnek »Egy piccoló világos« a cí­me. No, de nem az új film­ről óhajtunk írni, nem is a­­sörről, hiszen feketekávét kortyolgatunk. Ruttkai Éva hazajött Lausanne-ból, ahol­­a magyar nőküldöttség tag­­­­jaként részt vett az anyák világkongresszusán. A sze­reptanulást megzavarva, a Lausanne-ban lezajlott ese­ményekről, élményeiről kérdezzük. A férj, Gábor Miklós is leteszi a könyvet (Victor Hugo *Ruy Bias) című drámáját, ezt olvassa alapos okkal, mert az új évadban eljátssza é­s hall­gatja a beszámolót. Halkan beszélgetünk, nehogy fel­keltsük a szomszéd szobá­ban édes délutáni álmába merült kis Julikát. Igen, tulajdonképpen a Julikéról van szó, a sok kis Julikáról szerte a világon... Az ő pihenőjük, zavartalan ál­muk biztosítása hozta ösz­­sze a sok ezer mamát a föld minden tájáról »Le Con­­grés des Mérés« címmel a­­lausannei Avenue Bergieres pompázatos új palotájába, a Comptoir Suisse-be. — íme, ez a fiók papír — mutatja Ruttkai Éva —, mind teleírtam élményeim­mel, tapasztalataimmal. Na­pokig tudnék beszélni a té­máról, nem könnyű kira­gadni valamit. Minden ér­dekes és megragadó volt, életreszóló élmény. Az anyák összefogása s az a vágya, hogy békében ne­veljék fel a gyereküket, megrendítő jelenetekben, szónoklatokban nyert kife­jezést. Sírtam, sokat sírtam, mert a szívem mélyéről tör­tek elő a könnyek, amikor a lidicei, vagy japán anyák, az oradouri, vagy algíri nő­küldöttek elmondták tragé­diájukat. És a meghatott­ság csalt könnyeket a sze­membe, amikor a francia anyák virágözönnel árasz­tották el a vietnami asz­­szonyokat. Véres, szörnyű napoló emlékét idéztél,­ ott a nők. Lausanne-ban világo­sodott meg számomra, mi­lyen egyformák a szenve­dők és milyen közösek az érzelmi húrok. Bármilyen, számomra ismeretlen nyel­ven beszélt valaki, követni tudtam elbeszélésének min­den mozzanatát, mert hang­lejtéséből, szomorúságából, vagy reménykedéséből rá­jöttem, mit akar mondani. Nem kell lapozgatni a jegyzeteiben, hiszen az él­mény még friss, mélyen maradt meg emlékezeté­ben. — Most is magam előtt látom Nina Popovát, a Szovjet Nőszövetség elnö­két, amint a szovjet nép békevágyáról tesz tanúsá­got, Branca Fialhót, a bra­zil, Beverley Ley-t, az új­­zélandi küldöttet, öt gyer­mek anyját, Zohra Ben Sli­­man-t, a tuniszi, Lina Mer­­lin-t, az olasz delegáció vezetőjét, aki szenátor is hazájában. Valamennyi fel­szólalás közül Eugenie Cot­ton asszony szónoklata gya­korolt rám, mint anyára és mint művésznőre a legna­gyobb hatást. Milyen gyö­nyörűen beszélt! Milyen tiszta hangsúllyal, drámai erővel! Lenyűgözi a hallga­tóságot. Tűz és lendület, er­nyedtség és harcvágy vál­takoztak beszédében, s amikor versre került a sor, gyújtó, lelkesítő volt, szó­noki hangsúlyában utólér­­hetetlenül mesteri... Sok barátot szereztem a kong-

Next